UPDATE webbeteg_betegtortenet_frisshir SET betegtortenet_frisshir_megtekintve='5189' WHERE betegtortenet_frisshir_id='4' LIMIT 1
Személyes tapasztalatom az Úrral! – Betegtörténetek – WEBBeteg Beteg klub
      • Személyes tapasztalatom az Úrral!



        Egy vastagbél tükrözés után néhány órával rosszul lettem a kórházban. Alig-alig kaptam levegőt, hánytam, besárgultam és iszonyú fájdalom volt a bal oldalamon. Az ügyeletes orvos egy infúziót köttetett be. Azt hittem nem érem meg a reggelt. Csak a jó istennel beszélgettem egész éjjel.

        Szerző: Bakosne

        Mindössze egy röntgen készült, amely félig sem volt értékelhető, a gerincemben lévőlemezek, fémek miatt. Nap mint nap láttak az orvosok vizitkor, és a folyosón is elmondtam, mennyire szenvedek. Leállt a vizeletem, és folyamatosan terjedt a fájdalom a belekben.

        Az orvos közölte: ˝holnap hazaengedjük". Ekkor kértem, hogy had maradjak, éjszaka nagyon rosszul voltam és érzem, belázasodtam. A válasz: Ugyan már, majd mindig jobb lesz! Ezzel kezembe adta a zárójelentést, melynek utolsó soraiba ez állt: NEM TÖRTÉNT SZÖVŐDMÉNY.

        Szóltam az osztályvezető főorvosnak, hogy szétesnek a beleim, nagy fájdalmaim vannak. Közölte, kórházi körülmények közt nem tud segíteni, majd jelentkezzek be ambulánsként. Látták, hogy sárga vagyok, nehéz a légzés a folyamatos beszédhez, mégis hazaküldtek! Otthon rosszul lettem, és kiküldték a háziorvosomat hozzám, aki megdöbbent, amint meglátott! Lázcsillapító és görcsoldó injekciókat adott minden nap, majd kért ultrahangra előjegyzést. Felhívta a szakrendelőben a sebész főorvos asszonyt, aki azt mondta, küldjön el ő hozzá, soron kívüli CT-t kér. Elmentem a sebészetre, kért a főorvos asszony CT előjegyzést. Az előjegyzés időpontja: 5 hét múlva!? Én mondtam,hogy nekem nincs öt hetem! Ismét röntgenre küldött, amely az előzőekkel megegyező, azaz nem értékelhető! Elbocsájtott, hogy egyek sűrűn keveset és pihenjek. Nem is tudtam a rettentő fájdalmak miatt mást csinálni.

        Majd elmentem a háziorvosom által kért ultrahangos vizsgálatra, amely a bal oldalamon és a belek között is folyadéknak megfelelő árnyékot jelzett. Ezzel az eredménnyel megkerestem az ambulancián a vastagbéltükrözést végző osztályvezető főorvost, aki úgy reagált, hogy biztos mellhártya-vagy hashártyagyulladásom volt korábban, és abból maradt vissza. Elmondtam, hogy a tükrözés előtt már egy hete a kórházban voltam, és a röntgen, ultrahang, nőgyógyászati, tüdőgyógyászati vizsgálatok megtörténtek, minden rendben volt. "Akkor szedjen antibiotikumot!"-mondta.

        Ezután a másik főorvosnak is megmutattam az ultrahang eredményét, hisz végül is az ő beteg voltam a kórházban, neki panaszkodtam nap mint nap, őt kértem had maradjak a hét végére bent, mivel belázasodtam, és ő bocsátott ilyen szörnyű állapotba haza. A lelet megtekintésére a reakciója: "Mit szólt a főorvos úr erre?" Válaszom: "Mit lehetett erre mondani?" Ezzel le is voltam tudva.

        Eltelt két és fél hét ez idő alatt. Mivel egyre rosszabbul voltam, nagy fájdalmaim voltak, tudtam, ha nem kapok orvosi segítséget, meg fogok halni! Mivel a székesfehérvári gyülekezetből a főorvos asszony testvérnő többször is érdeklődött telefonon tőlem a kórházban az állapotom felől, gondoltam, talán tud segíteni. Felhívtam egy testvérnőt, és kértem, szóljon a doktornőnek, hogy orvosi segítségre van szükségem. Egy-két nap múlva doktornő a férjével, gyülekezetünk lelkészével meglátogattak az otthonomban. Elmondtam a történteket, és hogy érdemi segítséget nem kapok a helyi orvostól, de érzem, nagy a baj. Átnézte a leleteimet, és megvizsgált.

        A következő napon telefonon hívott, mondván, beszélt a helyi főorvos asszonnyal , aki azt mondta hogy este hétig rendel, menjek be hozzá, elküld sürgősségi CT-re. Mondtam a testvérnőnek, hogy ezt már egyszer a háziorvosomnak is ígérte, de csak egy röntgen lett belőle. Azért én elmentem a sebészetre. Arrogáns fogadtatására nem reagáltam, majd ismét - immár negyedszer is - röntgenre küldött, meg egy ultrahangos vizsgálatra. Az eredmény - a rekesz és a lép között és az egész kismedencéig - betokolt vért jelzett.

        Vissza a sebészetre. Látta a főorvos asszony az eredményt, a valós tény, hogy ez itt van! Elgondolása sincs, mit kezdjen velem? Miért pont őt  "szúrtuk " ki? Ekkor mondtam: "Mert ön látott az ágyban,a kórházban, a rosszullétem kezdetén, és ön a sebész,a ki soron kívüli CT vizsgálatot kérhet." Válasza: "Van más sebész is, holnapután jön, az urológián rendel, egy komáromi sebész.

        Imádkoztam éjjel és nappal, csak bírjam ki! Éreztem,a halál árnyékában vagyok. Ekkorra már eltelt négy hét, a kínok kínjai között. Lefogytam 78 kg-ról 52-kg-ra, alig léteztem, de elmentem a komáromi sebész főorvoshoz. Kértem: "Ne küldjön el, Ön az utolsó esélyem. Itt már mindenki csak tologatott, mint egy pingpong labdát. Ha Ön nem segít, meg fogok halni! Nekem nincs már 5 hetem a CT vizsgálatra!" Megvizsgált! Közölte hogy ez egy tályog. Azonnal fogta a telefont, és két nap múlva kaptam CT előjegyzést. Megbeszélte, hogy azonnali eredményt kér, mivel még azon a napon meg is fog operálni! Így kerültem a komáromi kórház sebészetére. Valóban, este 6 órakor a műtőben voltam.

        Ezután kezdődtek a CSODÁK.

        Mindent hallottam amit a műtőben a műtétem közben elhangzott, annak ellenére, hogy el voltam altatva. Hallottam, amikor az operáló orvosom a hosszú feltárás után mondja: "Ezt nézzétek, szétrobbant a lépe!" Nem láttam senkit személy szerint a műtőben, de hallottam, tudtam az "anesztes"doktornő reagált először: "Ezt az asszonyt megrugdalták!" A másik orvos és a segédek úgyszintén helyeselték: "Igen,egyértelműen megrugdalták." Én eközben csak a jó istennel beszélgettem. Majd ismét az anesztes orvosnő szólalt meg: "Ennek a nőnek múltja van. Hogy előadta a műtéti történeteit! Ez egy paranoiás pszichiátriai eset!" Megkérdezte az operáló főorvost: "Hol szedted össze,hol botlottál bele?" Orvosom válasza: "Én beszélgettem vele, nem vettem észre effajta tüneteket." Ez nekem nagyon sokat jelentett. Még mindig istennel beszélgettem, miközben a hasüregből a rengeteg alvadt vért tisztították. Hallottam, elhangzik: "Már úgy is szeptikus!" Sokáig tisztították, majd a feltárt sebet - ahonnan a lép eltávolítására került - bezárták. Két drén csövet helyeztek be, és következett a kötözés. Ezt követően a segédkező orvos élcelődve, mosolyogva mondta: "Már azt hittük, valami felsőbb hatalom, valami isteni Személy van itt jelen." Nevettek,orvosom kivételével. Ekkor kértem a jó istent, bocsásson meg nekik! Nem tudják mit beszélnek!

        Ezután az ágyamhoz kerültem. Alig vártam, hogy meg tudjak szólalni, majd kinyitottam a szemem. Láttam az ágyam körül mindazokat, akik a műtőben voltak, plusz még egy nővért is. Kötötték a gépeket rám, orvosom a vért kötötte be, majd kérte a nővéreket, folyamatosan melegítsék ki a többi vért is.

        Végre meg tudtam szólalni: "Mindent hallottam a műtőben." Mondja az orvosom: "Álmodott drága." Én pedig folytattam: "Nem rugdalt meg senki, és nem vagyok paranoiás pszichiátriai eset!" Néma csönd. Majd az orvos mondja, centrális vénát kell a szívhez beültetni. Ellenkeztem, mert tudtam ezt az "anesztes" hölgy végzi, de - mivel az orvosom kért, működjek velük együtt - igent mondtam.

        Azután folytattam az Úrral az imám, könyörgésem, beszélgetésem. Nem láttam Őt sem a műtőben, sem az ágyamnál, de teljes bizonyossággal tudtam és éreztem a jelenlétét. A gépek sípoltak, tudtam, baj van. 58/30 volt a vérnyomásom. Fejben és lélekben teljesen rendben voltam és tiszta tudatú. Ahogy folyt a vér a testembe, az oldalamon úgy távozott is! Nem maradt meg a vér bennem, nem volt protrombin. Orvosom azonnal rendelt Győrből 5 egységet. Szólongatott: "Márta itt van még velünk? Ne csukja le a szemét, csak háromnegyed óra, és itt lesz a protrombin. Addig is - mivel lassan csöpögött a vér - a tasakokat kézzel nyomta, hogy nagyobb erővel jussak vérhez. Iszonyú fájdalmaim voltak,kaptam infúzióban fájdalomcsillapítót.

        Újra sípolt a gép, megint nem volt vérnyomásom. A keringésem összeomlott, majd hallottam a háttérből egy hang mondja: "Nem tudom, a főorvos úr miért erősködik a vérrel, miért nem engedi elmenni ezt az asszonyt?" Éreztem,hogy a mellettem álló nővér időnként fogdozza a karom, nézte mennyire van lehűlve a testem. Ekkor én is láttam kezeim, lábaim hasam, tiszta szürke volt és iszonyúan felpuffadt, jéghideg. Tudtam, a testem halott, de a lelkem élt, és a tudatom tiszta. A szívembe centrális vénán keresztül egy gép adagolta a gyógyszert. Egy percig sem gondoltam, hogy meghalok. Megérkezett a trombocita és a protrombin. Orvosom nagy erővel harcolt,hogy minél előbb minden cseppjét bejuttassa a vénáimba.

        Könyörögtem az Úrnak: "Egy hónapig megtartottál otthon, e halálos sérüléssel, belső vérzéssel, a műtőben is. kérlek Atyám, ne engedd el a kezem! Engedd hogy még a szeretteimmel maradhassak! Uram, te nem gyönyörködöl a halottban, nem tud bizonyosságot tenni Rólad. Emlékezzél meg, Uram, Lázárról, teste megbűnhődött, mégis egyetlen szóval felkeltetted. Te ma is ugyanaz az Isten vagy. Elég nékem a Te kegyelmed, csak egy szót szólj, Uram! Szükség,hogy az itt jelenlevők lássák csodádat. Hallottad a műtőben elhangzottakat. Még nem látnak, nem hisznek. De Te ma is képes vagy csodát tenni. Eszükbe fog jutni, hogy honnan hoztál vissza."

        Majd az orvosomra néztem, már hajnalodott, a mellettem lévő üres ágyon a defibrillátor és rengeteg véres tasak. Az orvos még mindig fáradhatatlan volt. Majd a vérnyomásom nézte a gépen. 100/80-mondja-győztünk! Odajött hozzám, és elköszönt: "Találkozunk egy hét múlva, mert reggel szabadságra megyek." A szobából kihurcolkodtak a nővérek. Egyedül maradtam. Mivel nem kaphattam több fájdalom csillapítót, nagy fájdalmaim voltak. Később meg folytonosan sípolt a gép,a nővér benézett, nem mondta,mennyit mutat, de gondoltam, omladozik a keringésem. Amit lehetett,azt megtették. Még mindig nem foglalkoztam a halállal, hittem és bíztam Isten hű és igaz ígéretében. Majd megláttam az ágyam felett egy kapaszkodót, és mivel nagyon fájt a hátam, segítségével felültem. Elmondta egy nővér, félve benyitott a szobába, hogy megnézze, elvittek-e már, mivel azt gondolta, meghaltam. Meglátta, hogy ülök az ágyban, megijedt, és örömében sírva fakadt. Majd jött a takarítónő, hogy lemossa az ágyat, de én még mindig éltem.

        A következő napokban éreztem, még nem vagyok túl rajta. Nagy fájdalmam volt, fel voltam puffadva, és igen sok vért veszítettem, a drén csöveken keresztül is,d e a cső mellett a hasamból is. Ismét vérre volt szükségem. Éjjel-nappal csak imádkoztam, és hálát adtam minden percért. Esti vizitkor egy általam ismeretlen orvos megállt az ágyamnál. Mondja: "Hogy van a m kis hősünk?" Én pedig: "Már ön is tudja?" Ismét ő: "Tudom?! Ezt mindenkinek tudnia kell! Ön is tudja, hogy odaát volt?" "Hogy ne tudnám, még csak én tudom!" - mondtam.

        Egy hétig nem kaptam szájon keresztül sem enni, sem inni. Szerettem volna kimenni, egy nővérek hozott egy kerekes kocsit és kitolt a levegőre. Másnap már a lábamon a folyosóra kijutottam. Eltelt az egy hét, visszajött az orvosom. Csak nézett, és nem hitt a szemének, csak csóválta a fejét, valahányszor rám nézett. Nem tudta helyre tenni a dolgokat. Kötözéskor elmondta a főorvos, kollégákkal beszélt az esetemről. Hogyan maradhattam egy hónapig életben, ilyen sérüléssel, és szóról szóra tudtam a műtőben elhangzottakat idézni. Megköszöntem, hogy ő nem csatlakozott a többiek által elhangzottakhoz, ez nekem nagyon sokat számított. Jó eszköz volt a jó Isten kezében. Megköszöntem, hogy az ágyam mellett hajnalig küzdött, nem hagyott magamra. Viszont az anesztes hölgy megtaposta a becsületemet, tisztességemet, épelméjűségemet, ismeretlenül! Megkövezett egy haldoklót a műtőágyon. Mostanra túltettem magam rajta, nem az enyém az ítélkezés, de eljön annak is az ideje.

        A nővérkék olyan szívvel, lélekkel, elkötelezve, hihetetlen egységben, mosolyogva finom beszéddel fordultak a betegekhez, mindannyiunkhoz, amellyel még nem találkoztam. Többször is megjegyeztem, itt nem nővérek, angyalok dolgoznak. Mosolyogtak. A folyosón sétálva megálltam a nővérpultnál beszélgetni. Azt mondták, CSODA, hogy honnét álltam fel. Most már megmondják, nem hitték, hogy életben maradok. Elmondtam, nem voltam és nem vagyok egyedül. Jó a kapcsolatom a fentiekkel. Beszéltem Istenről.

        Lassan újabb hét telt el, de bizony a hasamból még mindig sok volt a vékony drén csövön keresztül a váladék. Tudtam, hogy egyrészt jó, hogy távozik, másrészt - ennyi idő múltán - már csökkennie kellene. A vastag drén csőből ekkor már napok óta semmi nem szivárgott.Örültem neki.Csakhogy a hasi ultrahang jelezte, a lépágyban alvadt vér van. Nagyon megijedtem. Majdnem újra kellett műteni. Ekkor másként fordultam Istenhez az imáimmal. Kértem a jó Istent mint gyógyítót: "Nem vagyok méltó, hogy bűnös testem megérintsd a Te gyógyító karjaiddal. Elég nékem a Te kegyelmed. Csak egy szót szólj Uram, és meggyógyul az én halálos sebem. Engedd, hogy a testem elhagyja a betegség és az alvadt vér!" Majd elaludtam. Reggeli kötözésnél megjelent a vastag csőben igen fekete, nagyon sűrű alvadt vér, lassan haladt de igen nagy mennyiségben hagyta el a testem a nap folyamán. A vékony csövön távozó váladék a felére csökkent. Végtelen hálát adtam az Úrnak. Mindig éreztem a jelenlétét. Még egy nap, és üresek maradtak a drén csövek végén a tasakok. Főorvosom bejött a szobába vizitelni. Már az ajtóból mondta: "Mártikánk is jól van. Ez a megszólítás sokat jelentett a számomra. Vizsgálatkor közölte, hogy holnap az egyik csövet, holnapután a másikat fogja eltávolítani, és hétfőn hazaenged! Többször elmondta, gratulál, és nagyon vigyázzak magamra. Mondtam: "Az Ön praxisa alatt sem mindennapi az én estem." "Hát ilyen még nem történt meg" - válaszolta.

        Jelenleg is lábadozom jó Isten kegyelmével, oltalmával. A betegségem alatt több mint húsz kilót fogytam, megfáradtam és erőtlenedtem. DE ISTENNEL AZ ÚJ ÉLETEMBEN IS MINDEN LEHETSÉGES! DICSŐSÉG AZ ÚRNAK MINDEZEKÉRT! Általa vagyok még itt. Ámen.

        Nagyon köszönöm az imáitokat!

        Márta