Önkéntesként Afrikában

Szerző: ildiko

A BLOG LEÍRÁSA

A blog egy afrikai önkéntességre vállalkozó magyar pár munkáját, mindennapjait írja le. A naplót Ungvári Ildikó írta Malawiból, a bejegyzéseket időrendben, fél év távlatából közöljük. https://www.webbeteg.hu

Látogatás: 40479 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Beindulunk?

2010.02.17.

A következő lunzui prosti-meetingen, ki hinné, 3-ig nem bukkant fel senki sem, még Patrick sem aki végül elvállalta a biznisz oktatást nekik. Én nem igazán voltam kíváncsi a csicseva előadásra, de végül mikor mindenki előkerült és elkezdődött a meeting mégis ottragadtam, és jólesően konstatáltam hogy nagggyon jó az előadás. Látszott hogy minden fontosabb dologról beszél és a stílusa is nagyon tetszett. Magyar egyetemen is ritkán hall ilyen jó beszédet az ember. Még el is gondolkodtatott hogy lehet mégis jó lenne igazgatónak az árvaházba! És valami égi irányítás folytán elkezdett nekem az ő területén működő árvaellátásról beszélni amit ő hozott tető alá, mióta a TCE-ben dolgozik, és hogy a TCE végeztével a szülőfalujába visszaköltözve szeretne árvákat támogatni. Pedig egy szóval sem említettük neki a tervünket! Én meg kikérdeztem hogy mit és hogyan csinált ebben a projektben, és hogy hol is van pontosan a szülőfaluja, mire ő felajánlotta hogy menjünk el a hétvégén együtt. OK, gondoltam ebből még lehet is valami.

Közben megérkezett végre Silvana, a brazil lány aki Priscilát váltja, ő is a TCE-ben lesz és ő is itt fog élni Chilangomában. Aranyosnak tűnik, tipikus brazil, aki mindig mosolyog, de sajnos csak töri az angolt, bár ez nem biztos hogy megnehezíti majd a kommunikációt. Mert azt már az angliai suliban észrevettem hogy a kommunikáció egyáltalán nem nyelvtudás, hanem nyitottság kérdése.

Meglepő, a field officerek elkezdték visszafizetni a mikrohitelt! Sőt egy kicsit többet is hoztak, ami egyenesen hihetetlen itt. Na de várjuk ki a végét, nem? Remélem nem fog alábbhagyni a kezdeti lelkesedése a csapatoknak, hiszen lesz hova tennünk a visszafolyó pénzt.

Egyik délután Viktorral elmotoroztunk a Pilirani területén létrehozott könyvtár megnyitójára. Volt jó sok formalitás, és még több színi előadás, mind a könyvtárról szólt természetesen, és majdnem mind arról hogy milyen következményei vannak annak hogyha ellopod a könyveket. Hát igen, erre az eshetőségre készülni kell, azért azt ők is tudják hogy a könyveknek értéke van (vagyis pénzzé lehet tenni), de fogadok hogy páran nem értik miért könyvtár születtett itt és miért nem ingyen kajálda?De csak megértik egyszer.

A megnyitó legmeghatóbb pillanata egy dal volt amiben csicsevául elénekelték hogy köszönik a fehér lánynak hogy elhozta ide ezeket a könyveket :) Majdnem sírva fakadtam?

Mindenesetre ez az egy megnyitó (ami úgy 4 órácska hosszan nyúlt el) bőven elég volt, szóval mondtam a többi field officernek hogy nem sértődöm meg ha nélkülem nyitják meg többi könyvtárat.

A hétvégén ellátogattunk Patrick-kal a szülőfalujába, vagyis ahhoz a pár házcsoporthoz ahol a családtagjai élnek, megismertük az egész pereputtyot, miközben megint kaptunk egy gyenge napszurast? No meg egy tököt útravalóul. Ezzel az a gondunk hogy nem tudjuk hogy főzni kéne vagy sütni mert eddig csak a töklevéllel találkoztunk a tányérunkon. De majd elválik, lehet kicsit főzzük, aztán meg megsütjük :)

És láttuk testközelből az itteni egyik SOS gyermekfalut, ahová eltökélt szándékom egyszer ellátogatni, s ha lehet egy kicsit dolgozni is, megnézni hogy ott hogyan mennek a dolgok.

Névnapomkor nagyon édesek voltak az önkéntesek, mindenki meglepett valamivel, már aki tudta mi fán terem az a névnap. Kaptam egy új csitendzsit amit magam köré tekerhetek amikor megyek a falvakba, szép színes, elefántos :) És a svédek csináltak nekem egy bundáskenyeret, ami ugyan nem is igazán bundáskenyér, mint inkább egy kenyér volt rántottával összesütve, de aranyosak voltak hogy megleptek vele, annál is inkább hogy leégett az adapter a konyhában amivel a rezsót működtettük az ünnepi napokon, szóval lehetett megint a zöld csodafolyadékkal ügyködni. És, ezt el se hinnétek, a fiúk, hallgatva a hónapok óta tartó sóvárgásomat egy kis magyar ropi után, sütöttek nekem egy zacskónyi ropit!!!!!!! Ahogyan kell, nyújtották, sodorták, sózták? Tényleg hihetetlen hogy az ember mi mindenre tud vetemedni ha szükség van :)

A vasárnap legnagyobb attrakciója Ádám szülinapi felköszöntése mellett egy kedves kis levél volt Franciaországból miszerint az ott élő barátaink szívesen segítenenek a képeslapjaink terjesztésében, mégpedig nem is csak úgy, egyszerűen eladva. Azt találták ki hogy gyerekek írnának személyeknek, névre szólóan egy köszönő üzenetet, azért a kis apróságért (vszínűleg valami étel-füzet-szappan csomag lesz) amit én adok oda nekik hogy ezt xy küldte neked. Ezeket a lapokat meg a célzott illető megvenné, mégpedig nem is kis pénzért, darabonként kb 5 euróért. Ebből én fizetném a postaköltséget, kifizetném a "gyártókat", azaz az árva- és HIV-klubok tagjait, és vennék valami ajcsit a gyerekeknek, a maradékot meg megtartanám az árvaházhoz. Na már ez a hír elég volt hogy egész nap vigyorogjak, és még aznap átadtam Piliraninak egy halom újabb lapot, meg egy újabb ragasztót :) Látjátok mennyi klassz ember van a világon! Érzem én, menni fog ez!

 

Imádlak Malawi

2010.01.08.

Péntek reggel korán keltünk, elbúcsúztattuk Sachiét, és átvettük a ránkhagyomázott cuccokat, meg az itteni közösségeknek szánt adományozni valót. Aztán kihordtuk a harmadik könyvtárnak is a könyveket majd a hivatalosan havonta, valójában, afrikai ütemben három havonta megrendezett DI meetingen csücsültünk és hallgattuk, csodáltuk az országban tevékenykedő önkéntesek munkáit.

Szombaton elindultunk a nagy árvaház-felfedező utunkra, Luchenzába, a Mulanje hegy lábánál lévő frissen megalakult árvaházat megnézni és megtudni minden lehetséges infót, amire szükségünk lehet. A végeláthatatlan utazgatásoknak köszönhetően délre értünk oda Petrához, az osztrák lányhoz. Kicsit megszeppentünk mikor a lakásba belépve egy halom ember fogadott minket, akik épp ott vendégeskedtek, de szerencsére ők hamar továbbálltak hogy túrázzanak a hegyen. Így le tudtunk ülni vele, de sajnos néhány kérdés után világossá vált hogy neki nincsen árvaháza, hanem inkább a Malawiban illetve egész Afrikában divatossá vált közösségi alapon működő árvaellátást csinálja, de talán nem csak árvákra fókuszál, hanem egész közösségekre. Van egy központjuk, amit még a önkéntessége alatt húztak fel (ez végülis egy ovi) és ott osztanak ennivalót, illetve ott tartanak közösségi foglalkozásokat, stb. Egyébként a téma nagyon érdekes és a mi fantáziánkat is mozgatja mivel ez az elfogadott, gyerekcentrikus árvaellátási forma, na és nem utolsósorban még olcsóbb is működni vele mint egy árvaházzal. Na de mindig lesznek olyan nagyon sebezhető lurkók, akiknek hiába adunk reggel egy kaját, a befogadó családnál fizikai munkára van fogva, vagy teljesen elfogadhatatlan körülmények között él. (Ez általában nem a család rosszindulatán inkább a szűkös anyagi helyzetén múlik.) És nekik elengedhetetlen az intézményes, árvaházi ellátás, hogy garantálni tudjuk hogy a lurkó emberi jogai nincsenek lépten-nyomon semmibe véve. Na szóval kissé csalódtam hogy ma nem fogunk aprókat szorongatni és innentől kezdve nem is láttam értelmét az egész hétvégés maradásunknak, szóval gyorsvágtában leléptünk, és még épp sötétedés előtt haza is értünk.

És akkor most ugrunk egy nagyot, a következő hétvégére. Azt hiszem ez sikerült a Malawiban töltött idő alatt a legjobban, annyira tömény és mozgalmas volt mintha legalább két hét alatt zajlott volna le.

A hétvége most már pénteken reggel elkezdődött amikor Viktorral útrakeltünk Liwonde felé. Az úticélunk a Littlefield árvaház volt, tőlünk északra úgy 600 km-re amit egy amerikai nőci alapított. Ő nincs itt így a malawi igazgatójával vettük fel a kapcsolatot hogy várjon minket. Lunzui, blantyrei és limbei átszállás után felkerültünk egy igazi buszra (nem minibusz!!), ahol rendesen kalauz, csekkfüzettel szedte a pénzt. Szóval az utazás valamivel több kényelmet sejtetett, de sajnos busz ide-busz oda, még így is elég hosszú volt mire elértünk Ntaja-ba. Ott várt ránk Shaibu, az igazgató (31 éves malawi pasi, nálunk azt mondanák rá hogy izomagy: fekete testpóló a habtestén, fekete gatya, csilivili bőrcipő (természetesen a hátsó részén papucsként letaposva, ahogy malawiban szokás) és egy slusszkulcs :)). Vele kikocsikáztunk az árvaházba, ami végre valódi, hamisítatlan, vidéki árvaház volt! Körbenéztük az épületeket, megnéztük mivel és hogyan kezdték, és megcsodáltuk ?az eleinte még megszeppent - aprókat (na jó annyira nem aprók, 2-től 16 évesig vegyesen). Ekkor Shaibu lelépett egy bevásárló útra, így mi ottmaradtunk a gyerekekkel, és mondhatom hihetetetlen csodás 3 órát töltöttünk velük. Pózoltunk a kamerának, pirospacsiztunk-persze mindenkivel legalább százszor, körbenűlős fogócskás játékban bohóckodtunk velük, vagy csicseva-angol- mutogatás nyelvrendszerrel kommunikáltunk, és végig, folyamatosan mosolyogtunk, és alig tudtuk eldönteni hogy éppen kinek a kezét is fogjuk, ki is üljön az ölünkbe, kivel foglalkozzunk jobban. Teljesen beléjük szerettem, különösen egy kisfiú, Kaszim ejtette rabul a szívem. Tündéri mosolya volt, nem is csinált mást csak mosolygott és szemmel láthatóan csak akkor érezte jól magát ha az én közelemben volt. Ha ült az ölemben, vagy csak átölelte a lábam, de mindig jött oda hogy mellettem legyen. Még mikor a körbenülős játékot játszottuk (mikor elméletileg mindenki random helyezkedik el) , akkor is azt vettem észre pár perc után hogy a gyereksűrűség igencsak megnőtt körülöttem, míg a kör más részei elég kopárak lettek, Kaszim pedig egyenesen elém ült le a földre. Édesek voltak :) pirospecsenye

Aztán besötétedett, és mivel nincs áram, a gyerekek a vaksötét udvaron majszolták el a nsima-vacsijukat. Mi is csak a hangok alapján tudtuk hogy ott vannak, olyan sötét volt hogy az orrom hegyéig nem láttam el. Nem is tudom hogyan tudnak boldogulni így (valószínű elég sokszor más is lecsúszhat a torkukon a tányéron felhalmozott kukoricakása mellett ? de hát így leszel életrevaló itt?)Aztán megérkezett Shaibu is, akit beavattunk a látogatásunk valódi okába is, miszerint információt gyűjtünk, és ő elképesztő segítőkészséggel kezdte pörgetni az agyát hogy egyetlen fontos információt se hallgasson el előlünk. Megosztott velünk sok-sok okosságot és egy halom praktikus tanácsot kaptunk tőle, még azt is felajánlotta hogy az általunk megbízott személyt és az árvaház működését időnként lecsekkolja és jelent nekünk e-mailben, ha már nem leszünk itt. Jobb több lábon állni. Illetve hogy segít minden kezdeti dologban, az építkezéstől kezdve a hivatalos ügyekig. Aztán, a nap ráadásaként, megszervezett nekünk egy kora-éjszakai autós kirándulást egy szomszédos faluba, ahol a korábbi népjóléti miniszterasszony él, hogy ötleteljünk vele egyet (Ez volt az első alkalom hogy sötétben házon kívül voltunk!) A néni nagyon szívélyes volt, egy koromsötét szobában tudtunk vele beszélgetni egy keveset az elképzelésünkről, és ő is felajánlotta a segítségét egyrészt a hivatalos-regisztrációs ügyekben, másrészt abban hogy a megfelelő falut megtaláljuk. Ha lesz némi elképzeklésünk hogy hol szeretnénk letelepedni, akkor ő meglátogatja ezeket a helyeket, és beszél a falufőnökökkel hogy megtudakolja a témához való hozzáállásukat, s így talán el tudjuk kerülni az örökké keresztbe tevőket vagy a pénzéhes fajtát. Sajnos ezen a területen (vagyis a HOL kérdéssel) még nagy problémáink vannak, ugyanis nem szeretnénk itt Lunzu környékén maradni, ahol most vagyunk, mert nekem meggyőződésem hogy vannak Malawiban ennél nyugodtabb helyek is, de a legnagyobb bajunk az az lesz, hogy a kiválasztott területen kell hogy legyen legalább EGY megbízható ember. Ezt sokszor még otthon sem tudod megmondani hogy ki lesz az akiben megbízol, akire hagyhatsz pénzt, várhatsz tőle kreativitást és egy kis üzleti szellemet, de itt, ez mondhatni lehetetlen. Szóval nagyon nagy fejtörést okoz még ez a kérdés, de mindenesetre jó volt hallani a támogató hozzáállását. Egyébként az övé talán még érthető is, mivel nyugdíjas, nemigen csinál semmit se, és ezzel kicsit úgy érezné hogy tesz valamit a kis hazájáért, de Shaibu már-már zavarbaejtő segítőkészségén hosszasan tanakodtunk Viktorral. Aztán arra jutottunk hogy ő az a minden lében kanál fajta, aki szintén büszkeségből is segít, meg hát a fehér emberrel barátságban lenni sosem rossz üzlet, még ha neki van is egy jó barátja már Amerikában.

Aztán este 10 körül, mikor már farkaséhesek voltunk és hulla fáradtak az 5 órai kelés, 7 órás utazás, és az árvaházi zsibvásár miatt, magunkba tömtünk egy kis nsimát egy kis rághatatlan kecskehússal, majd koromsötét szobánkban ágyba zuhantunk. Reggel még megölelgettem kicsit a mosolygós szerelmemet, Kaszimot aki jött is hozzám ahogyan meglátott, majd Shaibu elvitt minket egészen Liwondéig, ahol a nemzeti parkban terveztük eltölteni akövetkező napot. A parkban körbenézve a lefoglalt helyünket megállapítottuk hogy a paradicsomba érkeztünk, a természet belsejében nagyon igényesen kialakított kis szállás volt ez. Először egy 20 ágyas terembe cuccoltunk be, de hamar meggyőztük magunkat hogy egy kis ráfizetéssel inkább kiveszünk egy kényelmes kis sátrat, ahol legalább megmarad a személyes terünk. Aztán 11-kor egy szafari autóval elvittek minket a Shire folyóhoz, ahol az evező-túravezető emberünkkel kenuba pattantunk, és vagy két órán át szeltük, napernyőnk alatt csücsülve a nyugodt vizet és lencsevégre kaptuk a fürdőző vizilovakat. Bár csak messziről, mert nagyon dühösek tudnak lenni ha megzavarják őket, amit így nem mertünk megkockáztatni. Én szerettem volna krokodilt is látni, de mivel most esős évszakban elég magas a vízszint, alig lehet taláni sekély vizet ahol pihennének, így valószínű mind a kenunk alatt cikázott? Na de nem baj hogy nem találkoztunk velük :). A folyó fentebbi szakaszain lehetett volna látni talán orrszarvúakat, vagy fürdőző elefántokat, de oda csak motorcsónakos kirándulással lehetett volna menni, ami drágább volt mint ez, és még akkor sem volt garancia hogy látunk valamit. Ezért azt most kihagytuk, és inkább pihenéssel töltöttük a nap hátralévő részét. A természetben elcsócsáltuk a tonhalas szendvicsünket, és hallgattuk a távolban pancsoló vizilovak beszélgetését. Délután pedig ? a kedves túravezetőnk tanácsára- megkerestük a lodge (az egész terület, ahol különböző kategóriájú szállások vannak) tulajdonosát hogy megkérdezzük nincs-e szüksége fiatal munkaerőre. Azon agyaltunk ugyanis, hogyha a közelben tudnánk árvaházat nyitni, akkor nem jönne rosszul egy kis plusz bevétel a saját magunk eltartására (ház bérlés, kaja, biztosítás stb), és Viktornak amúgy sincsen túl sok szerepe az árvaházi ügyekben, ráadásul a lodge-manager-i állás, ami épp most üresedett meg teljesen testreszabott lenne a képesítéseinek és a gyakorlatainak. Na és persze az sem lenne rossz, ha esetleg ott lakhatnánk a munka fejében, ahogyan minden alkalmazott csinálja. Tehát durr bele, elregéltük életünket a nem kicsit őrült-fejű, egyébként fehét bőrű dél-afrikai fickónak, aki elég pozitívan fogadta a kérdésünket, és végeredményben elég sok biztatót mondott. Ha Viktor ezt elvállalná akkor már májustól kellene kezdenie, hogy felkészüljön  a júniustól kezdődő szezonra, ami viszont itt a camp future (két hónapos extra ittlét) periódusunkat változtatná meg.

Na szóval a fickó egyébként elég sok mindenben benne van, bárt nyit éppen a tónál, illetve van egy trust-ja, ahol ők is pre-schoolokkal foglalkoznak, illetve kisebb bevétel ?teremtő és környezetvédelmi projekteket futtatnak, szóval munkát tudna adni bőven. Amivel figyelmeztett minket, hogy ott a bush-bush-ban (a vadonban) elég hamar be tud kattanni az ember (ez lett az előző alkalmazottja sorsa is..). De belegondolva ebbe az ottlakásos dologba, nekem ez mégse lenne túl előnyös mert elég messze van mindentől és onnan nagyon macerás lenne ügyeket intézni.

Na majd meglátjuk.

A sátor egyébként elég kényelmes volt, volt benne két ágy, párnával(mondom párnával!!!), és takaróval, illetve kaptunk egy viharlámpát is (mivel sehol nincsen áram bevezetve) és spirálokat a szúnyogok ellen. Minden nagyon pöpec volt, nagyon jót aludtunk a jó levegőn, még úgy is hogy ez erdő zaja néha kicsit félelmetes volt.satrunk

Reggel aztán egy erdei reggeli után útrakeltünk hazafelé, és szerencsénkre Liwondében találtunk egy még nagyobb buszt mint amivel jöttünk, ami meglepetésünkre minden eddiginél olcsóbban elhozott egészen Blantyre-ig. Az egyetlen elviselhetetlen dolog a fülsüketítő zene volt benne ami szó szerint bántotta a dobhártyámat. Na meg a baromi huzat, ami elől alig tudtunk hogyan fészkelődni hogy ne folyjon ki a szemünk. Hiába, Afrikában vagyunk, szokjunk hozzá, ez sosem lesz kényelmes?

A két nap alatt ért millió inger és szerzett információ természetesen az agyam pörgetésére ösztökélt a buszban. Próbáltam rendet tenni valamennyire a gondolataimban, a lehetőségekben, próbáltam megfelelő, akár mozgatható embert találni az ismerősök között, kisebb költségvetést készíteni, a lehetőségeket mérlegelni, összekapcsolni őket, hogy minél többet ki tudjunk használni, stb. Hihetetlen komplex ez az egész ügy, a szponzorkereséstől kezdve, építkezés, tárgyalások, hivatalos papírok, alapítvány létrehozása és annak működtetése, a gyerekek kiválogatása, azokért felelősség vállalás, orvosi ellátás, magunk eltartása, hazautazás, mindent, mindent eldönteni, megszervezni, és nem sok mindenkire lehet itt támaszkodni. És amikor belegondolok hogy hol akarom mindezt megcsinálni; hogy ez egy olyan ország ahol nem tudok úgy elindulni az utcán hogy ne szóljanak be minden második lépésnél valamit az azungunak, hogy ne vágjanak át; ahol állandóan, minden pillanatban résen kell lenni, ahol a közlekedés a sírba tudna kergetni, és ahol nincs jó vörösbor, nincs csemeguborka vagy tejföl, akkor azt gondolom hogy hülye vagyok, hogy nem is itt a helyem. Hogy talán franciaországban kellene lennem a bagettemmel, és a feladatom csak élni és nem gondolni semmire se. De amikor eszembe jutnak ezek a koszos kis gyerekek, akiknek két centi mély sebek vannak a lábaikon, amikbe csak ki-bejár a légy, akiknek összesen egy ruhájuk van, azon is több a lyuk mint az anyag, akiknek nincs egy darab játékuk se, az összes dolog amire azt mondhatják hogy az enyém, az csak egy vaságyra terített gyékény (még az árvaházban is csak ez volt, ami gondolom így is óriási előrelépés ahhoz képest ahogyan eddig éltek). Ha eszembe jutnak ezek a mosolyok, vagy hogy állandóan ölelik a lábamat, és a nyelvi korlátok ellenére jönnek oda egy kis törődésért, akkor azt mondom hogy meg kell csinálnom, és meg tudom csinálni mert nincs lehetetlen, bármilyen áldozatot is követel.

Mert nem igaz hogy minden munka ugyanolyan, hogy a létezés csak arról szól hogy vagy valahol és csinálsz valamit. A nagyvilágnak persze lehet hogy mindegy, hogy te mit csinálsz. Egy sztori vagy. De neked nem mindegy, egyáltalán nem. És talán pár gyereknek sem az.

 

Új projektek

2009.12.18.







Valamikor februárban


 


A pénteket  Lunzuban, a szex-munkásoknak nyílt napján töltöttük. Ennek a projektnek a felelőse Carol, egy brazil önkéntes, de ő igazából eddig csak annyit csinált hogy megtalálta ezt a közösséget és elkezdte velük a meetingeket néhány field officer közreműködésével. A nyílt napra nemcsak a prostik hanem a legveszélyeztetettebb réteg, a minibusz- és a biciklitaxi-sofőrök is meg lett hívva és az eredeti terv szerint mobil szűrés, felvilágosítás, majd sportesemény alkotta volna a programot, de a field officerek, ahogy lenni szokott, megint elcseszték az egészet, és az egész rendezvény úgy nézett ki mintha csak adtunk volna nekik pár labdát hogy játszanak a pályán, és ezért ők előadtak egy drámát mielőtt elkezdték rúgni a bőrt. A lányok egyébként nem fociztak hanem netball-t játszottak, aminek furi módon semmi köze nincsen semmilyen hálóhoz, hanem valójában kézilabda és a végén kosárba kell dobni a labdát? Nem kizárt hogy csak nekem új a műfaj, de nálam, labdajátékos ismereteimet figyelembe véve ez nem annyira meglepő :). Sajnos nagyon röviddel a kezdés után elkezdett esni az eső, ami egy ideig nem is zavarja a labdát ritkán látó afrikai embert, de mikor már sárdagonyázássá fajult a játék, ők is abbahagyták. Egyébként miután Carol hazamegy, én fogom velük folytatni a munkát, vagyis Carol engem kért meg hogy a kevéske kis pénzzel ami neki van, találjak ki és valósítsak meg valami bevétel-teremtést nekik. Igazából nagyon nagy falat ez, mert eddig semmi előrelépés nem történt az ügy érdekében, és mert félek hogy azt elérni hogy abbahagyják ezt a szakmát, nemcsak egy jó állásra (ami ennyi pénzből mégcsak nem is megvalósítható) hanem egy gyökeres szemléletváltásra is szükségük lenne. De persze megpróbálom?


Az eső csak nem állt el, szóval behúzódtunk egy fedett helyre, mintegy 60-an, ahol minden lány kapott egy-egy mezt, egy olyan logikusnak tűnő rendszer alapján hogy aki fizetett 20 kvacsát, annak jár. Ez ezen a vidéken azonban korántsem annyira logikus mint ahogyan azt elképzeljük, aminek a következménye egy jó kis lánybunyó lett egy mez felett?


Én meg ezek mellé még az éhségemmel is küzdöttem, mivel mától diétába kezdtem az elviselhetetlen hasgörcseim miatt. De nehéz megfelelő és kímélő ennivalót találni, itt ahol a 3 féle zöldségből 2 felfúj, 3-ból 2 gyümölcs meghajt, a szénhidrát, azaz a kenyér vagy a nsima nehéz és minden más amit lehet kapni az olajban áztatott? Szóval ebédként egy almát ettem meg az utcán, és mivel annyira el voltam azzal foglalva hogy ez vajon nem okoz- e majd hasfájást hogy megfeledkeztem a többi lehetséges betegségről és nem mostam meg, én hülye. Ahogyan ez tudatosult bennünk Pri-vel egyből elkezdtünk aggódni az országban (és a többi dél-afrikai országban is) épp terjedő kolerajárvány miatt. De hát mit volt mit tenni.. Ujjakat keresztbe?


Az eső miatt a sport kudarcba fulladt, mint ahogy a remény is egyre halványabb lett hogy haza tudunk jutni valahogyan. A sofőrünk már Lunzuban volt ugyan, de a minibusszal, ami a sáros utakon meg sem tud moccani, és a biciklikkel is szintén képtelenség haladni, szóval csak pislogtunk Pri-vel hogy hogyan tovább. De mivel nem adtuk fel, valaki odafent is megsegített minket, és valami csoda folytán egyszer csak egy szuper terepjáróban találtuk magunkat a házikónk felé. Persze ez is csúszkált elég félelmetesen, és naná hogy térdig sárba süllyedtünk mire az autótól a házig elértünk, de elértünk! Nem is tudom mi lett azokkal akik a normál transzportra vártak. Talán még mindig ott vannak :)


Szombaton megpedzettem a szomszédasszonyéknak hogy most, miután a fejemre pályáznak már vagy két hónapja, csinálhatnak valamit a hajammal. Ők nem profik, de imádnak fonni, csavarni,  és ahogyan kiejettem a számom azt a magikus szót, hogy HAJ, abban a pillanatban már négy kéz túrta és tépte a hajam. Afrikai módon a fejemhez fonták a hajamat, de kissé Dorothy-s lett az Ózból ahogyan megcsinálták a választékot. Egy kólával fizettem meg a munkájukat, amire egyedül az új magyar önkéntes srác, Ádám merte az egyetlen őszinte reakciót megadni: fél órán át vörös fejjel, fuldokolva röhögött rajtam? Szeretjük az őszinte véleményeket, ugye? :) Szerencsémre azonban este egy kiadós zuhé elkapott minket miközben a koromsötétben próbáltunk visszatalálni a főépület és a házunk közötti mocsárban, és így az egész, frissen szerzett hajkoronám pillanatok alatt odalett?


 


És tessék felkészülni, van újabb agyszüleményem! :)


Mikor Viktornak elmeséltem, kicsit agyalgott rajta (de csak pont annyit amennyit azon hogy afrikába jöjjünk önkéntesnek :)), majd meglehetősen pozitív hozzáállással kezdtük el magunkban végigvenni a mikénteket, és kezdtük átformálni a jövőnket. Ugyanis egy árvaház vagy árvasegítő program fészkelte be magát a fejembe.. Persze nagyon jól tudjuk hogy ez nagyon nehéz feladat lenne, és mivel mindketten abszolút tapasztalatlanok vagyunk a témában, biztosan sokszor babrálnának ki velünk, főleg egy afrikai országban, de hát mit tegyen az ember ha állandóan valami nagy fába vágyik a fejszéje, és ha néha van egy gondolkozásra ösztökélő unalmas hete :). Eldöntöttük hogy adunk magunknak időt, amíg felmérjük a terepet, és a lehetőségeinket, megtudunk többet a témáról, és csak utána döntjük el hogy belevágjunk-e vagy sem. Első lépésként elhatároztuk hogy szombaton meglátogatjuk a Blantyre-ben működő egyik legjobb malawi árvaházat, az Open Arms-ot. Ezt egy angol fickó alapította, jó sok tőkével és még több angol támogatással, ennél fogva minden nagyon pöpec ott a lurkóknak. Az egész hely eszméletlenül rendetett, több épületük van, nagy konyhával, konyhagépekkel (bár a kölkök ugyanúgy mint a falvakban, leginkább a kukoricakását és a nsimát kapják), mosókonyha mosógépekkel (!!!), gyerekeknek faágyak, stb. Szóval volt min tátani a szánkat, de emellett egy kicsit a szivünket is otthagytuk, annyira tüneményesek voltak a gyerekek. Egy olyan részleget mutattak meg nagyon alaposan, ahol fél és 2 év közötti csemeték laknak. Bámulatosan édesek voltak, mindenki csimpaszkodott rajtunk, mindenki az ölünkbe akart jönni, minden kezünket, lábunkat fogta valaki, egy kis csaj meg egyenesen el se engedett az egy órás ott tartózkodásunk alatt, amint felvettem, görcsösen szorította a karom és a nyakam. Viktor ölében volt mikor hárman ültek, akik közül egy kislány volt nagyon kitartó és végig ott maradt, egy hang és mozdulat nélkül, csak mikor felálltak derült ki hogy a pisi azért Viktor nadrágjára csorgott :) De nem hiszem hogy van olyan ember akinek a szíve ne lágyulna meg ezeket az ó lábakat, lábszárközépig érő traktoros nadrágokat és a könnyes kis arcokat látva?


Aztán érzelmi feltöltöttségünkben nagyokat agyaltunk hogy hogyan is lehetne egy olcsóbb, vidéki árvaházat összehozni. Aznap elmentünk egy már régen kiszemelt etióp étterembe is. Itt állítólag isteni juice-okat árulnak (jó drágán), szóval be is fizettünk egy mangóra, ami tényleg 200%-os volt, kár hogy ez volt az utolsó mangónk (mégha ivólé is), ugyanis ezzel vége is lett a mangószezonnak :( Kipróbáltunk egy etióp kaját is, ami egy tucat keserű kenyérféle tekercsből és két kanálnyi ördögien csípő szószból állt.. No de legalább már ez után sem kell többet ácsingózni!


Vasárnap Viktor segített megtartani a számítógép órát, mivel megint jöttek újak, plusz ott voltak a múltkori kezdők is, szóval ketten ingáztunk a remegő kezű tanoncok között, ami rendesen ki is fárasztott mindkettőnket a végére.


Hétfőn Blantyre-ben beszereztünk egy-két ajándékot a keddi búcsúpartira, meg leültünk beszélni az ötletünkről Cedric-kel, aki a szervezet központi irodájában dolgozik, és olyan kis minden lében két kanálnak néz ki, szóval tőle remélünk egy-két tanácsot, vagy legalább kontaktot hogy hogyan indulhassunk el. Aztán hazajöttünk, főztünk, én kinyújtottam egy hadseregnek való slambuctésztát, Viktor meg meetingelt. Az ezek között lévő időkben pedig az internet bújása infók után, és gondolkodás, gondolkodás, gondolkodás. Még éjszaka is jönnek a gondolatok, van hogy felébredek arra hogy jött egy újabb ötlet hogy hogyan lehetne ezt vagy azt megoldani. De van hogy egyszerűen csak megálmodjuk.


Közben beindultak a mikrohitel-projektek, mindenhol megvették a malackákat, akik szépen el is kezdtek növögetni :)


Pri-ék búcsúbulijára a már közönségsikert aratott slambuc-lightot szervíroztam. A normál csapaton kívül itt volt Veronika, egy perui lány is, aki egy teljesen más szervezetben, víztisztaság programon dolgozik Lilongwéban, meg Nadja, aki az NGO-t nyitotta meg nemrég. Őt jól kikérdeztük a malawi ügyintézés rejtelemeiről, de leginkább persze csak a bizalom és bizalom hiánya témák körül forogtunk. Már alig várom hogy a hétvégén a Mulanje hegy lábánál működő árvaházba látogassunk el, mert azt hiszem ott fogunk igazán releváns infókat kapni, és az ottani benyomás alapján tudunk csak majd dönteni. A buli egyébként elég jól sikerült, örültek az ajándékoknak, és ízlett mindenkinek a főztöm, de az este csúcspontja az volt mikor tele pocakkal, no meg Ádámmal és Viktorral elnyúltunk a hihetetlenül csillagos ég alatt. :)


Szerdán reggel felpörgetett tempóban kivittük a könyveket két könyvtárba, de csak ledobáltuk a zsákokat az autóról, és otthagytuk rájuk a polcra pakolást, regisztrálást, stb, és majd jövő héten megyek-megyünk egy hivatalos megnyitó ünnepségre.


Aztán elköszöntünk Pri-től, majd én elbringataxiztam Lunzuba, a szex munkások heti gyűlésére, de ki tudja miért, egy sem jelent meg, és még az ottani field officerek is csak két telefon hívás és egy óra után bukkantak elő?Szép kilátások. Mindegy, kiadtuk Carol-lal az ukázt hogy pénteken jövünk, és mindenkinek itt kell lennie, ha nem lesznek, levesszük a kezünket róluk. Ezután még az ananászos fiúkkal is rendesen összerúgtam a port, mert azok is minden nap pofátlanul más árat mondanak, és egyre többet akarnak kicsikarni az emberből, ami finoman szólva is vérlázító. Szóval jól leordítottam a fejüket, amire nem vagyok büszke, de egyszerűen tényleg ostobán viselkednek. Ezek után meglehetős kudarcként éltem meg a lunzui kiruccanásomat, és fejleszegve tértem haza.


Csütörtök reggel Viktor egy óvodájába terveztünk elmenni, képeket csinálni velük, meg vinni néhány kifestőt. De csak hogy ez se menjen terv szerint, az elindulásunk két órát csúszott egy kiadós bicikliszerelés miatt, így a legnagyobb melegben sikerült útrakelnünk, persze hogy a még mindig eresztő kerekeken, a még mindig forgó nyergen és pedál nélkül.. :) De ahogy ez lenni szokott, mindenért kárpótolt minket az oviban (a fa alatt) csücsülő, énekelő pár gyerkőc. Sajna a másik oviban ahova mentünk volna, ma nem volt tanítás, mert temetés volt a faluban, szóval elég hamar meg is fordultunk. És most újra a nettel próbálkozom. Ha olvassátok ezt, újra szerencsém lett.

Jól élünk

2009.12.08.

Itt ugyanis most, a szárazságra és az újabb betakarításra várva, a vidéki ember élelemkészlete teljesen kiapadt.. Így jobb híján mindenki csak a cukornádat rágcsálja. És ahogy köpködik ki a háncsát miután kiszívták belőle a nedvet, az utakat mindenhol a letépett cukornád maradványok borítják. Persze, hogy azért ne legyen ilyen kerek a történet, nem mindenkinek tellik még erre sem, volt aki már úgy jött oda hozzánk hogy vegyünk neki egy szálat. És milyen átkozottul szarul érzi magát ilyenkor az ember, de nem vehetünk meg mindent mindenkinek?

Egy érdekesség, ami feltűnt mostanában hogy meglepően sok albínót lehet látni az utakon, főleg Lunzu körül. Lehet hogy a világon mindenhol ennyien vannak, csak itt jobban kitűnnek a tömegből, nem tudom. De úgy látom hogy teljesen elfogadják őket az emberek, nincsenek kiközösítve. És rájuk sosem kiáltják hogy azungu. Kíváncsi lennék hogy hogyan magyarázzák el a különbséget a felnőttek a gyerekeknek a malawi, a fehér és az albínó ember között. Jó kérdés.

Ha már a születési rendellenességeknél tartunk, láttam egy olyan férfit is, akinek a jobb karja akkorára volt nőve mint maga a teste, hosszában és körfogatában is, és leért majdnem a bokájáig. Elég sokkoló volt, de nem mertem sokáig mustrálgatni?Nem tudom ez a jelenség mennyire függ össze Afrikával, de azt gondolom mindenképpen összefügg az itteni fejletlen orvosi ellátással.

És egy nem éppen születési rendellenesség, inkább beleszületési szerencsétlenség:  az óvoda megnyitóján az egyik anyukán (akinek ahogy később kiderült, már 5 gyereke van), elöl és hátul is csüngött egy-egy kis újszülött bébi. Olyan picik voltak, mintha tegnap születtek volna. Aztán ahogy beszédbe elegyedtünk, kiderült hogy a lurkók már 5 hónaposak!!! Ikrek, de szegények olyan súlyosan alultápláltak, hogy nem sok esély van rá hogy megéljék a hatodik hónapot :( A lábaik pont olyan vastagok voltak mint a kisujjam. Egy képet csináltam róluk,de nem akartam katasztrófa-turista lenni, és lehet jobb is ha nem ilyeneket nézeget az ember nap mint nap. Hát, ezután méginkább rosszul érzem magam ha a szupermarket megtömött polcai közt andalgó jómagamra gondolok.

Angol wc van, kultúrája még nincs

2009.11.26.

Ezt a megállapítást az irodában tettem. Ha le lehet húzni, szuper, ha meg nem, egyszerűen latrinaként használható? Látnotok kéne.. Vagy inkább nem is. Én akkor se megyek be oda, ha szétrobbanok!

Tegnap meglátogattuk Patrick-ékat hogy csináljunk néhány fotót a bébiről, aki két nevet kapott: Promise (ígeret) illetve Happiness (Boldogság). :) Aranyosak voltak, kaptunk ebédet is, azt mondták hogy annyit főztek amennyit karácsonykor, bár az összes husit a kis bádogedényben egy fél, vékonyka csirkecombbá sem tudtam volna összeikeázni. Nem is volt merszünk venni belőle... Az órákig tartó hazaútnak pedig, mivel minibusz arrafelé csak úgy kétnaponta jár, gyalog indultunk neki, a tűző napon. Jól megfeküdte a hasunkat a nsima ?szerintem nekem a szervezetem már beleunt a kukorica bárminemű feldolgozásába is, és egyszerűen csak leállt vele-  a szóval nagy volt az öröm mikor egy biciklitaxit megpillantottunk. Sajnos csak egy volt hármunkra, így a ?kinek adjuk meg az esélyt a túlélésre? alapon először a legkisebbet, Pri-t tettük bringára, majd a ?dzsungeltelefonnak? hála hamar megjelent még kettő, így mi is fellélegezhettünk Viktorral. Annyira örültem neki hogy nem kell tovább vánszorogni hogy még az sem zavart hogy a nyitott ingje a menetszélben teljesen befedte a fejemet, szóval jobb híján csak egy barna hátat csodáltam az út nagy részén. És így mindkétszer váratlanul érhetett, amikor a sziklás és szűk vágásokon beszaladtunk a kukoricásba :)

Itthon a mikrohitelt ügyintéztem és már 7-kor ágyba zuhantam.

Ma pedig Anthony-val újabb igazolvány-kép gyártásra indultunk, motorral, ami ma is éppolyan rázós és fárasztó volt mint a legutóbb. A rodeóbika kiskutya ehhez a túrához képest, ahol a sziklás utakon rázkódunk fel és le. Csak ma ötször (!!!) esett le a lánc a motorról, és az egyik alkalommal tényleg azt hittem hogy ott ragadunk az ezer fokban a semmi közepén. Persze a passionate-ek nem mindenhol jelentek meg (de olykor még maguk a field officerek sem, akiknek a feladatuk lenne az embereiket összetrombitálni..).  

De minden megérte azért az élményért amit ma kaptam. Egy iskolához érve a tündéri ovis kiskölkök odasereglettek hozzám amint leszálltam a motorról, és miután az egyikük bátorkodott megfogni a kezem, mindenki az én kezemen csüngött. Aztán elkezdték birizgálni a gombjaimat, cipzárjaimat, minden lógó darabra jutott egy kéz a táskámon is, és még akkor is fogdostak mikor a képeket csináltam a felnőttekről. Fogdosták a karom, húzogatták rajta a szőröket (nekik teljesen csupasz a karjuk), nagyon édesek voltak. A legcukibb egy kisfiú volt, aki már az elejétől kezdve fogta a kezem, másik kezében egy kiszáradt gyógyszeres üvegcsét tartott, és azt szopogatta, gondolom valami íz maradvány még volt az üveg száján. És mindenkit aki odajött, és le akarta szedni a karkötőmet, ő zavarta el tőlem, pedig neki nem is kellettek azok. Csak meg akart védeni engem :). Remélem látom még egyszer.

Nem minden nap történik meg az emberrel hogy húsz koszos kis lurkó csüng rajta, szótlanul, csak a szemét bámulva, a kezét szorítva. Ezek azok a pillanatok amiket csak Afrika adhat meg, és amiket sosem szeretnék elfeledni.

NGO megnyitó

2009.11.22.

Pénteken Pri-vel elminibuszoztunk Lirangwéba ahol egy korábbi önkéntes, az orosz Nadia lakik, hogy részt vegyünk a másnapi óvoda-átadáson és NGO (non-governmental oragnisation, kormány-független szervezet) megnyitón. Én semmit nem tudtam korábban erről az ügyről, csak Pri mesélte hogy ez a lány elég sok adományt kapott az orosz egyháztól és felépített belőle 6 óvodát itt, és mostantól egy NGO-t alapítva akarja az óvodák felügyeletét ellátni. Persze az NGO más területeken is működni kíván, és az idea szerint egy egészséges új nemzedéket fog megteremteni (ezért is Healthy Nation a neve). Hát hajrá, lássuk mi lesz belőle. Azt azért jó tudni hogy csak Malawiban több mint 100 NGO működik (legtöbbjük inkább nem működik), amelyek mindegyike egy szép alapgondolatra építve jött létre. Ha az beválik, szuper (lásd UNICEF), de ha nem?

Szóval odamentünk már előző este, mert még onnan is utazni kellett másnap és ez már nem fért volna bele otthonról. Egy másik mostani DI, az orosz Max is velünk tartott még az eseményre. Az a DI ház ahol Nadja lakik Gail-lel, egy svéd hippi nőcivel, teljesen benn van a falu közepében, egy udvarban 3 másik lakással. A körülmények elég puritának ott, azaz nincs víz, egy nő hozza nekik pénzért minden nap a kútról, illetve a mellékhelyiség csak egy a lyuk a földben? És naná hogy ajtó nélkül? Hát elég sokáig kellett könyörögnöm magamnak hogy használjam :) Azonban a ház jobban fel van szerelve mint a miénk, amiért irigykedtem is, van saját hűtőjük, és nem igazság, még a vízforralójuk is működik!!! :) Este főztünk egy jót, majd a gyertyafényes, lavorból pocskolós zuhany után ágyba zuhantunk.

Másnap elzötykölődtünk Zalewába, vártunk 1 órát hogy a találkozási ponton megjelenjenek azok az emberek akiknek illett volna, majd egy teherautó platóján szétsülve jutottunk el a buli helyszínére. Ez az egyik óvoda volt, ami hű, messze lepipálja a azokat amiket a mi szemeink szoktak meg. Egy rendes téglaépület, az ablakkeretek rózsaszínre és kékre festve, a terem belső falán meg az ABC betűi díszelegnek. Van egy külön épület konyha néven, (ami szerintem csak Antsz előírás lehetett ? persze csak ha lenne ilyen- ugyanis nyilvánvalóan soha senki nem fogja használni, hiszen a mellette lévő bokros területet szemmel láthatóan jobban kedvelik a főzőasszonyok) meg csili-vili lyukacskák a fiú és lány wc felirat alatt. Ha Viktor látná ezeket az ovikat? Megszakadna a szíve. Az ő ovijai, akiknek segít a működésben, és egy-két helyen az építkezésben, sokszor csak egy mangófa árnyékát vagy egy széllel tépázott szalmaépítményt jelentenek?

Bár a TV is kijött a rendezvényre, Nadja megkért minket hogy legyünk kameramanok neki, szóval egész nap csak kattintgattuk a fényképezőt. Úgy volt hogy még az oktatási miniszter is eljön, de - természetesen - neki jobb dolga akadt, de az emiatt kivonuló rendőr- és katonaosztagok már nem lettek lefújva. Nekem még mindig kicsit félelmetesek ezek a barna egyenruhás, ?kalasnyikovval? közlekedő figurák. (Amúgy ugyanilyen érdekesen hatnak a boltokban strázsáló biztonsági őrök is, vállukon ezekkel a másfél méteres rettenetekkel). A megnyitó, ahogy az lenni szokott, késve kezdődött, baromi hosszan tartott, és még a vége után is órákat kellett várni hogy hazaindulhassunk. A sátorfólia alatti kétszáz fokban elszenvedett kisebb hőguta miatt meg már-már részegként támolyogtunk haza Pri-vel.

ovisok a megnyitón

Itthon este a szokásos áramszünet fogadott minket, ami miatt ugye víz sincs, de még ha a kútról hozunk sem tudjuk normálisan felforralni (a szénen forralt víz ízével pedig ki lehetne kergetni a világból), szóval a folyadék-ellátásom kezd veszélybe kerülni, de szerencsére még mindig megoldottuk eddig valahogy. Ha más nem, üveges kólát döntök magamba, (aminek pedig már a gondolatától is rosszullét kerülget), vagy csatlakozom Viktorhoz és én is bevállalom a sima vizet. Egy életem- egy halálom. :)

Vasárnap megtartottam az első önálló számítógép-kurzusomat, és az egyenlőség elve alapján meginvitáltam rá olyan field officereket is, akik eddig nem jártak vagy járhattak. Így most 6-an vettek részt, de egy rémálom volt. Mint a kisgyerekek, mindent megnyitottak, nyomogattak, hiába mondtam el nekik hogy ha valami kárt tesznek a gépben, nekik kell kifizetniük. A rendszerem az hogy mindig max 2 emberrel foglalkozok (szerencsére most csak 2 új volt), de így is a többieknek is állandó kérdéseik vannak, és mire visszenézek az újakra, éppen programok törlésében vannak?Mit mondjak, cseppet elfáradtam. De legalább Viktor addig kimosott, ami mostantól újra a saját teendők között szerepel, mivel a drága mosónőnk a második alkalmával a Priscilla szappanát csente el a mosdóból. Ez itt igen nagy érték, és ha azt nézzük hogy egyetlen kórházban, vagy még a TCE irodában sincs, luxusnak is tekinthető, de amúgy sem esik jól ha lopnak tőlünk. Hát, volt munkája, nincs munkája. Vajon megérte?

Hát már a mogyoró se...

2009.11.18.

Vasárnap megtartottuk Pri-vel az utolsó közös számítástechnika óránkat, mivel ő lassan megy el és mostantól egyedül élvezhetem az egérrel ismerkedő malawiak önelégült mosolyát :) Az utolsó óra rendhagyó volt mivel egy tudás-tesztelő játék keretében mindenféle ajándékokat (amik leginkább mindennapi, ehető áruk voltak mint kenyér, keksz stb) osztottunk szét közöttük. Az elv jó is lett volna, de épp csak ketten jöttek el az órára, szóval az ő hasuk szerencséjére minden kettejük között, és meglehetősen igazságosan lett szétporciózva. A többiek meg vessenek magukra... Egyedül Patricknak volt igazolt a távolléte, ugyanis Olivia épp az óra alatt szülte meg a babájukat. Naná hogy erről minket értesített elsőként, még a kórházba menet, remélve hogy valamelyikőnk odasiet a fényképezőjével megörökíteni a pillanatot. Persze a mi szívünk sincsen jégből, szóval komolyan fontolóra vettük- jobb híján-  a motorra pattanás lehetőségét, de az sajna még mindig a szervízben várt az utolsó kenetre, szóval nem tudtunk lencsevégre kapni egy afrikai bébi világrajövetelét. :(

Majd az éjszaka kellős közepén arra riadtam hogy úgy hintázik az álmom mintha egy hajón feküdnék. Majd ráeszméltem hogy ez nem csak az álmom, mert nyitott szemmel is forog a szoba körülöttem. Nagy nehezen lemásztam az emeleteságyról, és mivel nem volt hangyányi erőm se kimenni a mosdóba akármennyire is kellett hánynom, lesz ami lesz alapon csak pihegtem a sötétben a széken csücsülve. Tudtam hogy kórházba kellene menni, de csak pár óra múlva lehet, addig kell kihúzni valahogy, és mivel a szúnyoghad nem kíméli a haldoklót sem, vissza kellett másznom az ágyamba. Szerencsére kis idő múlva elnyomott az álom, és mikor reggel felkeltem sokkal kevésbé forgott a világ és egy kiadós hasmenés után elvetettem a kórházi tortúra lehetőségét és egy újabb, hasztalanul és unalomban töltött itthon maradás mellett dönöttem. A nap folyamán szépen rendbe is jöttem (kb 5 liter víz is kellett hozzá), és hamar meg is fejtettem hogy az előző esti áramszünet alatt, a koromsötét szobában magamba nyomott 3, azaz 3 szem romlott mogyorón lévő penész lehetett a bűnös, amit akkor ki is mostam a számból, de ezek szerint koránt sem eléggé?

Kedden Pri-vel elmentünk Phillip területére megnézni a disznólakot amit a mikrohitelhez építettek, meg a leendő könyvár épületét, és hogy tárgyaljunk a youth club tagjaival a képeslapok ügyében. Minden nagyon szép volt, egyedül a könyvtárral nem vagyok kibékülve, mivel egy rosszabb magyar malacólhoz lehetne hasonlítani (itt egy már elhunyt ember lakása volt), ami kicsi, sötét, és majdhogy feketék belül a falai. Az ablakok helyén a szokásos lyukas tábla helyett semmi sincs, amit most vaslemezekkel akarnak bedeszkázni hogy biztonságos legyen a hely, de akkor meg nem lesz bent egy betűnyi fénysugár se, és ugye villanyról, áramról a falvakban még nem is álmodnak az emberek. És nem is hiszem hogy be fog férni ezer könyv, de tudom hogy nem kellene panaszkodnom, hiszen nekik is nagyon nehéz találni egy üres és ?alkalmas? épületet az ilyen úri hobbikhoz, mint egy könyvtár. 

Kávé, te csodás

2009.11.06.

Szerdán délelőtt minden szaktudásunkat elővéve, egy fotós bőrébe bújva elbattyogtunk a közeli wardroomba Pri-vel hogy a passionate-ek igazolványához elkészítsük a képeket. Először idegenkedtem a feladattól, mivel nem szeretem a hivatalos TCE munkákat csinálni a TCE gárda helyett, hanem valódi, kézzel fogható, közösségi munkával szeretnék foglalatoskodni, de hamar rájöttem hogy ezek az igazolványok nagyon fontosak a passionate-eknek, hiszen semmi hasonló iratuk nincs, sokan sose láttak még fényképet magukról, szóval ezzel nagyon büszkévé és ezáltal talán jobb munkaerővé tesszük őket, no meg a TCE is reklámozza így magát a falvakban. De annyi passionate van hogy a most 3. évét töltő TCE-ben megjelenő önkéntesek (akiknek van fényképezőjük) sem tudták mostanáig befejezni ezt a feladatot. Szóval kattintgattunk párat, majd a gépen legyártottuk az ID-kat, amiket ?már csak? nyomtatni, laminálni, feltűzni kell?Aztán a szokásos délutáni szunya után (amit a nagy hőség miatt amikor tudunk, megejtünk, hiszen sokszor annyira el vagyunk csigázva a melegtől, hogy járni is alig tudunk) folytattuk a könyszelektálást Viktorral. De még mindig van 15 zsák!

Egy különlegesség, hogy Blantyre-ben ellátogattunk az ún. Mandala házba, ami Malawi legöregebb európai stílusú háza, 1882-ben épült egy kereskedő lakhelyéül, aki minden rászorulónak próbált segíteni, menedéket adni. Most extrém magas árakon lehet benne venni mindenféle (de szebbnél szebb) afrikai vásárfiát, és a kávézójában szintén jó kis árakon enni-inni. De mivel nem tudtunk a gondozott, hatalmas parkra néző terasznak és a kávé gondolatának ellenállni, megvendégeltük magunkat egy kávéval (icipicike, jó erős Segafredo, az első kávé mióta Afrikában vagyok), Viktor meg isteni forró csokit kapott. Sejtem hogy ezek a szavak európai fülnek elég közönyösen hatnak, de itt a luxusok luxusát jelentik. Elképesztően megnyugtató volt ott ülni, még ha esett is az eső, mintha nyaralni mentünk volna. Ez az igazi azungu paradicsom. Mi is megegyeztünk abban hogy amilyen sűrűn kijön rá a lépés, elmegyünk, én a kávé és csend fejében felajánlok egy meleg, akár húsos ebédet is, de mivel Viktor erre nem hajlandó, neki még gondolkodnia kell hogy miről mondjon le.

Pénteken én tovább folytattam fotós karrieremet, Anthony vitt el motorral különböző field-ekre ahol nemcsak a passionate-ek, hanem az egész környék összecsődült a fehér ember és a kamera láttán. Csináltam több mint 100 emberről úgy 300 képet, persze mindezt a tűző napon, szóval mire hazaértünk már alig tudtam magamról. Kétszer is bekentem magam az 50-es naptejjel, de mivel éreztem hogy így is égek, képes voltam inkább pulóvert húzni, mivel nem akartam hogy a világatlaszt is meghazudtoló mintázatú hátam (a különböző leégések különböző emléknyomai) újra domborzati térképpé váljon. :)

Viktor is pont akkorra ért haza mint én a preschool vizitjéről és egy jó kis olajos kajaparti után (mindent megsütöttünk ami csak a kezünk ügyébe akadt és nem nylonból volt :)) egyszerre zuhantunk ágyba a hőgutától.

Nyakig sárban szezon

2009.10.24.

Csütörtökön nemzeti ünnep volt, így nem volt értelme menni sehova se, de mivel a kajakészletünk maximálisan kimerült, kénytelenek voltunk a reggeli transzporttal elrázódni a lunzu piacra, hogy megtöltsük púpjainkat mindeféle egészséges, de ami még fontosabb, ehető dologgal. Szerintem a pék-autóból éhségünkben egy család heti kenyéradagját elhoztuk, amitől megintcsak szörnyű érzésem van, de ilyenkor megnyugtatom magam hogy Viktornak ennie kell, mert itt tovább vesztett a csontjai körüli szigetelésből (és félek hogy egy rossz mozdulatnál szíven szúr a szegycsontjával). Mire hazamentünk, a mosónő ki is mosott, persze mivel nem csipeszelte ki a ruhákat, az egyik lepedő összeszedett pár maroknyi homokot a sivatagból, na meg a mosópornak és mosószappannak is nyoma veszett. Felhívtuk telefonon, érdeklődve hogy hol is találjuk meg őket, mire azt felelte hogy elfogytak?A vadiúj mosószappan?Annnnnyira kiakasztott! Fél óra múlva megjelent, hozva a maradék mosóport (de nem a szappant), tartva magát az eredeti sztorihoz, és kimosta mégegyszer a lepedőt. Na én biztos nem adok neki 250 kvacsát ezért a munkáért mikor fizuosztás lesz. Tanulja meg hogy a fehér se teljesen hülye pénzeszsák! Ja és Patrick se szólt egy szót se a kölcsönkért pénzről.

Másnap rejtett újságírói vénámat előásva élő interjút készítettem Chipi field officer-rel, amit a hírlevél következő számába szánok. Próbáltam neki könnyed, nem a TCE, mint munkáltató figyelő szemeit sugalló kérdéseket feltenni, mivel egy bulvárhoz hasonló beszélgetést szerettem volna megírni, gondolván hogy az jobban érdekli a falu embereit mint a már unásig ismételt tudományos szövegek. Kérdeztem családról, álmokról, gondolatokról, de mivel majd mindig csak ugyanazokat  a formulákat ismételgette, rá kellett jönnöm hogy ezen a vidéken egyáltalán nincsen kultúrája a bulvárnak. Érthető is, hisz napilapot (politikait) csak a nagyvárosokban lehet látni, amiket a földön kiterítve árulnak. Szóval ezek az emberek nemhogy bulvárral, de semmilyen nyomtatott médiával nem találkoztak még, ezért megy olyan nehezen a megnyílás. Végül is segítettem neki megfogalmazni azokat a gondolatokat amiket ki akartam vele mondatni, például az adományok és fejlődés témában- mégiscsak jobban hangzik ha egy ?felvilágosult? (azaz munkával rendelkező) földijüktől hallják az emberek. És ha sikerül ezt a számot kinyomtatni (mivel még az előzőn is kérődzik a vezetőség) akkor elmondhatjuk hogy bármennyire is utálom, megteremtettem a bulvárt Malawiban, hacsak egy pici szegmensében is. :)

Amúgy erre a field officerre bízom mostantól a fordításokat, ugyanis ő kimaradt a projektekből, pedig nekem  nagyon szimpatikus kis fickó és szeretném valahogy segíteni, szóval fog kapni valamicske fizettséget a munkája után.

Patrick meghozta a hírt hogy az ő field-jén a passionate-ek a csirkefarmot szeretnék választani, szóval elkezdtem az agyalást és kalkulálást a hitel-ügyben.

Másnap Viktorral eltrappoltunk a sáros úton Pilirani field officer területére ahol találkoztunk pár passionate-tel, és beszélgettünk egy kicsit a mikrohitel ügyről - ők és Phillip-ék is malactartást választottak, szóval lehet újabb hitel-tervezeten agyalogni- illetve a képeslap-gyártási ötletemet is felvázoltam nekik. Aztán elbattyogtunk egy közeli farmra és egy malomhoz ahol vettünk Viktor preschooljainak pár zsák kukoricalisztet, amiket hazatoltunk egy biciklin (vagyis valahogy hazaszerencsétlenkedtünk velük) :). Amúgy kezd akkora sár lenni hogy nem lehet bicajjal közlekedni, azaz ilyenkor a biciklitaxinak is lőttek, sőt még a pick up-unk is ároktól árokig csúszkál az úton, ami elég ijjesztő tud lenni?A minibuszt meg már el sem indítják egy jó ideje. Jajj-jajj, annyira kényelmetlen már a közlekedés, nem is csoda hogy megáll itt az élet az esős évszakban.

 

 

4000 könyv bespájzolva

2009.10.15.

Hétfő reggel szakadó, zuhogó (nincs is rá jó szó, talán a zuhogó négyzetre emelve) eső ébresztett minket. Ilyenkor mókás hogy a tusolóból kijövet a szobáig vezető 30 m-es ösvényen az ember újra szanaszét ázik, vagy hogy bokáig süllyed a sárba, hogyha van olyan ügyes hogy megússza a korcsolyázás közbeni lecsücsülést. A sártól pedig a szobaajtóban állva, a lábát az esőre kitartva egy második mosdás keretében szabadulhat meg. :) Ez a 30 m-es út egyébként száraz időben is vicces tud lenni, mikor a nedves papucs és a lábunk összeszed 1 köbméter homokot míg hazaérünk?

A hétfői meeting előtt bementük a kórházba Pri-vel megnézni Antoinettet, a félvér angol lányt akit szombaton fektettek be, szerencsére nem maláriával, hanem allergiás ételmérgezéssel, amit még 5 hónap alatt sem tudtak kideríteni hogy mi is valójában. Szegényt 3 napra infúzióra kötötték, és millió gyógyszert kapott, de hétfőn azzal a jó hírrel fogadott a doki minket hogy ha nagyon akar, hazajöhet. Előtte mi gyorsan elmentünk Pri mondhatni félbeszakadt esőkabátja miatt reklamálni a 99 kvacsás boltba, ami mindig egy vicces, kicsit komolyságát vesztett harc, ugyanis annyira újkeletű a boltban vásárlás, és az emberek nem tudják hogy van joguk reklamálni, hogy a boltosok sem értik hogy ilyenkor mi is történik :)

Közben kiderült hogy Aouichát, egy tunéz DI lányt is bevittek reggel a kórházba, maláriával?Szép kilátások?

Kedden reggel kaptam egy telefont Anthonytól, a troop commanderemtől hogy ma mehetek a könyvekért, kért egy szép nagy autót a HOPE projekttől. Micsoda tempó!!! :) Nehezen eljutottam Lunzuig, ahol a HOPE-nak van az állomása, és ott vártam mintegy 2 órát, míg a sofőr megjelent, egy? dzsippel? Azt hittem megüt a guta. Nem lehet elképzelni 45 könyvvel megtömött krumpliszsák térfogatát? De már nem volt mit tenni, beszálltam a dszipbe, és az angolul nem igazán beszélő (vagy csak az azungukra pikkelő) sofőrrel elkocsikáztunk Limbébe. Ott Mike és Ken, akik a mi "nyavalyás" könyvválogatásunkra lettek ráállítva, segítettek megpakolni az autó csomagtartóját, amibe kb 15 zsák fért bele. Ezután jött a könyvek kiléptetési "procedúrája" a raktárból: 3 embert állítottak az autó mellé, akiknek az volt a feladatuk hogy szimultán jegyzeteljék a zsákokon álló számokat (hogy mennyi könyvet rejtenek). Mondani sem kell hogy a végén 3 különböző eredményt kaptak, amiből lett is parás vita, én meg csak mosolyogtam az egészen. :) Szóval hazagurultunk, és az itteni youth centerbe (ahol a patrolom reggeli gyűlései és a Viktorék youth club-jai, gyerekfoglalkozásai is vannak) pakoltuk be átmenetileg a zsákokat .

Aztán visszaindultam egy második körre, de ez már nagyon fájt. A harmadiknál pedig már egyszerűen a sírás kerülgetett. Az az igazság hogy ez a túra egyszer is bőven elég egy nap, nem számít hogy autóval vagy minibusszal teszed meg, de három már felér közel egy maláriával?

A harmadik kör előtt fontolgattam hogy megkérem Viktort hogy menjen el helyettem, de akkor nekem kellett volna valami vacsorát főznöm, és inkább a kocsikázás mellett döntöttem minthogy a 40 fokban a hagymavágás közben a legyek a számba repkedjenek. De persze ő járt jobban, mivel ez a kör hosszabb volt mindnél, sőt felvettünk két zsák iszonyatosan bűzölgő halat menetközben és hazafurikáztunk mindenkit aki a közelstávolban lakott.... Na de a lényeg, hogy este 6-kor végre rázártuk az ajtót az összes frissen szerzett könyvünkre :)

Szerdán reggel kisebb izgalommal keltem, mert Patrick field-jére mentünk mindenféle meetingre, méghozzá egy ókorból visszamaradt motorral! Úgy fél órába került csak berúgni és a legközelebbi benzinkútnál is csendes imákat kellett mormolnunk hogy újra sikerüljön a bűvésztrükk :) Majd a már kissé megkopott memóriámra hagyatkozva robogtunk el egy poros, no meg sokszor sziklás úton, Chikuli felé. Ott már Patrick várt minket, és nagyjából a meghívottak, azaz a passionate-ek is időben ott voltak. Először megnéztük a leendő könyvtár helyiségét, megismerkedtünk a könyvtárossal, majd elmentünk a középiskola épületéhez, ahol az egyik terembe becsődítettek nekünk vagy 150 diákot, akiknek egyesével mindenki (a tanárok, Patrick és mi is) tartott valami formális beszédet a könyvekről és a könyvtárról. Aztán visszabattyogtunk a gyülekezési helyre ahova időközben az azungu-idő kifejezést kevésbé értő passionate-ek is megérkeztek, és elkezdhettük a meetingünket a mikro-hitel ügyben. Sajnos nekem úgy tűnt hogy nem igazán lelkesedtek be a felajánlott lehetőség hallatán, mivel nem láttam csillogó szemeket, vagy mosolyokat, de lehet hogy (most) még csak a munkát látják benne, meg talán csalódottak is amiért ez nem csak úgy egy adomány. De ideje lesz mostmár megszokniuk hogy adományok csak úgy nem potyognak, és jobb is ha nem teszik, mert nem vezetnek hosszútávú fejlődéshez. Sőt, csak az aznapi éhséget mulasztják el. Én nem ezt szeretném elérni, de talán még nem megfelelő a talaj az ilyesfajta kezdeményezésekhez. Na de majd meglátjuk. Végül is csak apró kérdéseket tisztáztunk, mert nagyjából mindent tisztán leírtam nekik egy információs anyagban, és ők talán vasárnapig választják ki az általam felajánlott lehetőségek közül hogy milyen üzletbe szeretnék vágni a fejszéjüket, és addigra vélhetően meg is írnak egy ?pályázati anyagot?, amiben látni szeretném az elképezeléseiket az üzlet futtatásáról és azt hogy mennyit értettek meg az egész hitelezés kérdésből.

Ezek után pedig épségben és a sziklás utaknak hála kisebb combgörcsben hazarobogtunk, otthon pedig realizáltuk hogy se víz se villany. Mint mindig, szép sorban előkerültek a lavorok, a könyvek, a gyertyák... Egyrészről szeretem az áramszünetek adta meghittséget, másrészt viszont, a világtól való maximális elszigetelődés érzésével, kicsit olyanok mint egyfajta csendes elmúlás.

Vodka zacskóban

2009.10.06.

A következő könyvválogatás során is szerencsével is jártunk, azaz kaptunk két óriási dobozt, meg egy segítőt, no meg a sok-sok ?épp arra járó?, kíváncsiskodó, ismerkedni akaró fekete munkásembert a délelőttre. Most az elsővel ellentétben elég jó kis könyveket rejtett a doboz, legalábbis európai szemmel nézve. Elég nehéz egyébként megítélni hogy azoknak az embereknek akik nagyanyáinknál is nagyobb mértékben vannak elvágva a külvilágtól mi jelent majd élményt, izgalmat és mi lesz az amit egyáltalán meg tudnak érteni. Sajnos a bőrkötéses többszáz oldalas klasszikusok- bármilyen értéket is képviselnek a mi szemünkben- javarészt kiestek, mivel ugye semmi színpompás ufó, vagy harlekin szerelmi jelenet nincs a fedőlapjukon, és túl sok, apró betű van bennük? És csak azért hogy növeljük a könyvtári könyvek számát, céltalan elásni ezeket a könyveket egy isten háta mögötti helyen, és csak bízhatok benne hogy egyszer ezek is, még Afrikában is megtalálják a maguknak való közönséget. Szóval el tudjátok képzelni mennyire vérzett a szívem a szelektálásnál, de végül kiszelektáltunk úgy 1500 könyvet a rekkenő hőséget magába záró aluminiumtető alatt, amiket zsákokba raktunk, feliratoztunk, és remélni tudjuk hogy nem tűnnek el egy rendrakás alatt a raktárból amíg egy TCE ember egy TCE autóval megmoccan értük?

Este az egyik japán lányunk búcsúpartiját tartottuk. Miyu mindenkinek hozott valami apróságot, amit egy zsákbamacska szerű játékban osztottunk szét magunk között. Viktor a nagy kincs tejport húzta, én meg egy fél deci spéci malawi vodkát csíptem meg, ami azért spéci mert átlátszó műanyag zacskóban van, és ebből következtetem hogy az alkoholtartalma is inkább a tisztaszeszével vethető össze. Na de várjatok csak, lesz még nemulass, amikor beledugjuk a nyelvünket a laposzacskóba! :)

Másik jó hír, hogy találtunk egy mosónőt, akit mostantól fogva alkalmazni fogunk!!! Ezt már régóta fontolgattuk, mivel ez itt az önkéntesek körében elég bevált dolog, ugyanis ez tökéletesen passzol a már említett támogatási rendszerünkbe, vagyis nem fáj kiadni a pénzt a kezünkből ha az olyan helyre megy ahol meg is dolgoznak érte, és heti 250 kvacsa egy mosónőnek nagyon jó fizu egy úgy két-három órás melóért, nekünk meg igazán nem sok.. De persze először majd megnézzük hogy hogyan áll hozzá a melóhoz.

Vasárnap meglátogatott minket Patrick, aki a field officerek triumvirátusából az, aki nem jelent meg a szerdai megbeszélésen. Átbeszéltünk mindent (neki sajna lövése sem volt a hitel-témához), majd Viktorral lezavartak egy meglehetősen rövid sakkjátszmát (de hát milyen is lehet egy sakkjátszma ha az egyik fél még a bábukat sem ismeri fel). Mielőtt elment megtudta hogy a felesége, Olívia, aki a 8. hónapban van, bement a kórházba mert malária gyanús, és hogy utána menjen kért tőlünk egy kis pénzt kölcsön az útra, mivel ő bicajjal jött el hozzánk. Mit volt mit tenni, adtunk, de félek hogy ez azon tartozások közé tartozik amik sose jönnek vissza. És itt nem is magán a pénzen van a hangsúly hanem azon hogy ha nem adják vissza, akkor óhatatlanul megmérgezik a kapcsolatunkat. Ahogyan a régiektől tudjuk, jönnek majd a kifogások, az időkérések, én persze megorrolok rájuk ha megbízhatatlanok, viszont én nagyon nem akarom  az itt töltött rövid időt ilyen banális dolgokkal tölteni. Gondolkodni és ítélkezni otthon is tudok, itt okosnak kellene lenni, és tenni minél több mindent...

A vasárnap egybébként mindkettőnknek hasogató fejfájással telt. És ez itt jóval aggasztóbb tud lenni mint otthon, egyrészt mert a malária tünetei a fejfájás, gyengeség és hasmenés ( amik amúgy sem ritkák ebben a klímában, szóval könnyen elnézheti az ember), másrészt pedig mert egyre többen esnek ki a sorból az azunguk közül ahogy az esős évszak egyre nagyobb szúnyoghaddal fészkeli be magát a mindennapokba.

Mostanában egyébként istentelen meleg van, és az embernek semmi kedve nincsen kimenni a szobából, még ha az sem mondható egyáltalán hűvösnek, mozogni meg pláne nincs motivációnk. Így csak olyan kiadós sporttevékenységeink vannak (az időnkénti bicajtúrákat leszámítva) mint az állva-wc-zés, a sárban csúszkálás, no és néha egy-egy sakkparti?:)

Munkára fel, lassíts!

2009.09.27.

A szilveszter utáni első hétfő reggelt a 7-es fuvar által nyújtott örömökkel kezdtem, vagyis tizedmagammal végigguggoltam a dimbes dombos utat a sáros platón, és lilára vertem a gerincemet a plató oldalába. Aztán morcosan az utamat a hétfői meeting helyett most a blantyre-i kórházba vettem, mivel csütörtök óta furcsa csípések díszelegnek a lábamon. A szúnyogcsípésen (?) pici gennyes hólyagok jelentek meg, plusz kicsit fájt is lábam tőlük, és mivel beindult a fantáziám hogy lassan amputálni kell, inkább megnézettem egy dokival aki megállapította hogy egy mérges pók csípett meg. De igazán jól bírtam, mert nem hánytam, csak a hétvégi gyengeségem írható a csípés számlájára, és mostmár magától el is fog múlni?

Kedden újra a limbei könyvesraktárba mentünk, és kaptunk két doboz könyvet is, amiből válogathattunk, így össze is gyűjtöttünk úgy ezer könyvet, de persze a múltkor kiszelektált zsákjaink szőrén-szálán eltűntek? Most erősen rágódok hogy vajon az újabb csapat meg lesz-e még a következő felbukkanásunkkor, vagy feleslegesen görnyedünk hosszú napokat a kartondobozokban? És ha mindig eltűnik az előző adag, mikor fogunk végezni vele???

A raktár után egyből hazavettük az utunkat, és már a sofőrért-rimánkodás kört egyből átlépve a biciklitaxi használata mellett döntöttünk, ugyanis rájöttünk hogy ez pont egy olyan formája a pénzköltésnek amit itt akarunk csinálni, azaz nem adományozni, hanem munkájuk fejében pénzelni az embereket. Ezek a srácok meg megérdemlik azt a 200 forintot, amit a 10 km-es dimbes dombos tekeréssel keresnek meg, és az esetek nagy részében üresjáratkánt kell vissza is tekerniük ugyanezt a távot Lunzuig. Persze az ember tényleg gyilkosnak érzi magát a nyakukon zubogó verejtéket látva, de inkább adom nekik a pénzt mint az egységet zabáló telefontársaságnak a sofőrök utáni nyomozásomban..

 Szerdán egész délelőttös irodai meeting, aztán 2-re összehívtam 3 favorit field officeremet egy megbeszélésre. 3-ra kettőjük be is csattogott, és velük megtartottam a mini-meetingemet. Ismertettem velük a 3 jövőbeli projektjüket, amikre nekik kell megfelelő csoportokat, HIV klubokat, vagy passionate-eket találniuk. A tervem miszerint a kiválasztott és arra érdemes közösségek mikrohitel formájában kapnának támogatást, nagyon feldobta őket, ami engem személy szerint meglepett, ugyanis arra számítottam hogy elkenődnek hogy most nem adományt kapnak, csak úgy, hanem bizniszt kell csinálniuk, sőt a kezdőtőkét vissza is kell fizetniük, de meghökkentően egyetértettek a ?gondoljajövőreis? kiselőadásommal (vagy csak jobban járnak ha mindenre bólogatnak. Azt hiszem sosem fogom megfejteni hogy a fehér ember felé tudnak-e teljesen nyíltan is kommunikálni vagy mindig le kell vonni azt amit az érdekük diktál...). Mindenesetre hálásnak tűntek, és remélem hogy tényleg gyorsan tenni fognak az ügyek előremozdulása érdekében.

A meeting után ottmaradtak a tál keksszel amit kaptak tőlem, és megnézegették DVD-n az irodától karácsonyra kapott TCE-s képekből készített válogatást- úgy látszik nekik nincs otthon DVD lejátszó (viszont ebben a megvilágításban a DVD mint karácsonyi ajándék is elég abszurd..). Délután befejeztem a HIV-AIDS, malária, TCE események stb témákat felölelő hírlevelem első számát, ma ugyanis megkaptam (kb 1 hónap után) az utolsó csicseva fordításokat is (én angolul raktam össze), és végre az egész szám a kezemben van!!!  Nem tudom ki próbált már újságot szerkeszteni word-ben, de ha még nem tettétek és nem akartok ideggörcsöt kapni, ne is próbáljátok meg! Már csak pénzt kell kerítenem a nyomtatáshoz, és terjeszteni, terjeszteni, terjeszteni. És egyúttal kezdhetem is írni a következő számot, mert ebben az iramban ami itt van, félő hogy az már sose lesz készen. Mondjuk ha 2 nap alatt megcsinálnám, talán a további 28 nap elég lenne a fordításhoz és nyomtatáshoz. De akármilyen gyorsan dolgozok is, könnyen meglehet hogy csak két havonta tudom kiadni...Őrjítő, de tényleg ez van.

Szilveszteri dínom-dánom

2009.09.23.

Kedden reggel az önkéntesekkel egy újabb közös kirándulásra indultunk, ami most az egyik legközelebbi nemzeti parkba volt meghirdetve. Az órás reggeli várakozás után másfél óra alatt jutottunk el a Nyala parkba (a nyala egy antilophoz hasonlító állat), amit erős túlzás lenne szafariként leírni. Minibuszból kukkoltuk az állatokat, melyek nagy része a bozótban el volt tűnve, és amúgy is mindegyiknek 4 lába volt, csak az egyik pöttyös, a másik csíkos, egyedül a zsiráfnál éreztem egy kis különbséget (ezért a mondatért lehet elveszik a diplomámat). És iszonyúan tikkasztó volt a hőség aznap, a park egyébként is Malawi legmélyebben fekvő völgyében van, ahol beszorul a levegő, és fullasztóan nagy volt a páratartalom. Ez volt azt hiszem az első nap itt mikor tényleg elviselhetetlennek éreztem az időjárást. A hosszas erre-arra várakozásokat aztán az ebédre való méghosszabb várakozás követte, majd ezt tetézte még a kirándulás végén a központi iroda előtt töltött rostokolás, Akhim, a sofőr érkezéséért fohászkodva, szóval estére újra elegem lett a felesleges holt időkből.

 

Aki azt gondolja hogy az Afrikában megélt ünnepek nagy bulik, nagyot téved. Mivel a fehér embernek nem tanácsos ilyenkor az italozó helyiek közé keveredni, így a hiper-szuper luxushelyeket megfizetni nem tudó önkéntes a fenekén marad ezeken az alkalmakon, és várja hogy teljen az idő.

Így hát mi is itthon maradtunk szilveszterkor is.Napközben neteztünk, és realizáltam hogy még a kvacsával szemben is mennyire kiakasztóan gyenge a forintunk, és hogy nem egy az egyben kellene átszámolnom... Mindennek az árát újraértékeltem, és bár eddig is szörnyen magasnak tűntek (főleg a multik kajái), most rendesen rosszul is lettem a tudattól hogy hogyan lehet itt megélni. Egyszerűen, az itteni alap kajákon kívül (ami a paradicsom, mangó és kukoricaliszt- bár az év e szakaszában ez utóbbi is luxusnak számít) minden drágább mint otthon!!! Szóval úgy döntöttem hogy mostmár még jobban meggondolom hogy mire költök, de tudom hogy ez nem lesz egyszerű mert valahol mi azért hozzászoktunk ahhoz, hogy például eszünk, de mégis nyomasztó kifizetni ezeket az összegeket az ennivalóért itt. Szóval otthon kisebb bűntudattal, de megettük a virslinket és benyakaltuk a ?pezsgőt?, ami jól ki is ütött, így este 9-től mély durmolással ünnepeltem meg az új évet.

Persze az újév azzal indult hogy a hűtő bekrepált.. Miért is ne?? Utószilveszteri nagy zabálásként próbáltuk felettébb szisztematikusan elpusztítani a romlandó kajáinkat, de még így is áldozatul esett egy-két luxuscikkünk, mint az ünnepi alkalomra vett felvágott és sajt... Gondolhatjátok mennyire vérzett a szívem.

 

Újra életben

2009.09.14.

No, úgy tűnik, kéréseim meghallgattatak, Viktor úgy néz ki, teljesen rendbejött, így a hétvégén már egy kicsit felhőtlenül tudtuk élvezni az afrikai utó-karácsonyozást!

És szerencsére az elkövetkező hetünk is kicsit pörgősebbre sikerült mint a legutóbbi, mivel Afrika ide vagy oda, azunguéknak igen nagy kihívás információk, villódzó reklámok, dugók, és pörgés nélkül életben maradni?

 

Hétfőn Viktorral és Alessióval, (egy olasz DI akinek a feladata a projektje szerint a blantyre-i antikváriumban a könyvek pakolgatása, és olvasgatása) elmentünk Limbébe a DAPP használt ruha és használt könyv raktárba, hogy a nagyfőnök által beígért könyvadományt begyűjtsük, és elindítsuk végre a könyvtár-építő projektünket. A raktárban, mintha hazaértünk volna, a használtruhás bálák ismerős illata fogadott (Angliában ezzel kerestük meg az útravalót ide), Viktort is úgy kellett visszafogni hogy ne pattanjon fel a villástargoncára logisztikázni egy kicsit :)

Egy rövidke beszélgetés után a nagyfőnök majdhogy végtelen mennyiségű könyvet ajánlott fel, mókás volt ahogy tornáztam fel a könyvek számát ezerről kétezerre, illetve látva hogy nem igazán hatja meg a dolog, végül a háromezerre is rábólintattam.

 

A raktárban önkényuralommal bíró nőci azonban akadékoskodott egy picit, nyilván ő a gazdaságis, akik mint tudjuk nagyobb erők az igazgatónál is, és akik nem szeretik ha valaki csak úgy, mindenféle könyvelési ceremónia nélkül, azaz az ő kikagyásukkal belepiszkít a levesbe. Szóval futottunk még néhány kört az igazgatói iroda és a piros ruhás nő között, végül nagy kegyesen kaptunk egy nagy papírdoboz könyvet, amit gyorsan el is kezdtünk válogatni. Úgy egy óra után megjelent a nőci, hogy azzal a kikötéssel kapjuk meg a könyveket hogyha válogatás nélkül elvisszük az összeset. Na ekkor mindannyiunkban felment a pumpa, amiért ennyire tuskó és szűklátókörű (ráadásul annak ellenére hogy ő is malawi). Tudni kell ugyanis hogy ezek a könyvek az itteni lerakatokból jönnek vissza, amiket nem tudtak eladni, és a könyvek nagy részénél ez érthető is mivel a leggyakoribbak a még európai fülnek is kínai Linux és hasonló programnyelvekről, a kanadai adórendszerről és az Atkins illetve más okos zsírtalanító diétákról szólnak. Azért gondolom belátható hogy a vidéken, kukoricaliszten élő, sokszor angolul sem igazán értő, számítógépet életében nem látott embernek adományként adni ezeket a könyveket több mint kiszúrás.

Szóval fittyet hányva az utasításnak, tovább rakosgattuk a könyvhalmot és végül úgy 500 értelmesebb darabot, leginkább gyerekkönyveket zsákoltunk be. A nagyfőnök aztán felajánlotta hogy jöjjünk vissza később újabb adagért, megegyeztünk az időpontban és otthagytuk a zsákokat. Felvettük a pénzemet az irodában és gazdagságunkban bevetettük magunkat a Shoprite-ba, ahol felfegyverkeztünk némi joghurttal, no meg virslivel (!!!).

 

Aztán a szokásos fél 5-ös fuvar meg nem érkezésén szokásosan jól felhúztuk magunkat, majd nagysoká a dzsipben nyomorogva -Viktor cserjék közé préselődve- jutottunk haza, hullafáradtan.

Jövőre kettő jár!

2009.09.10.

Dec. 25-26

 

Egy gyors vajas kenyér karácsonyi reggeli után visszazuhantunk az ágy-kómába, és csak a Daniel artemizia teájára ébredtünk fel. Majd voltak olyan jó fejek, hogy ők csinálták az ebédet (ők igazából nem önkéntesek már, csak még januárig itt vannak, Miyu helyileg is itt, egy tündéri japán csajszi, Dani pedig az olasz gigolo, egy szakképző intézet önkéntese volt), ami a luxusétel bolognai spagetti lett, és mivel olasz csinálta, bele is került vagy 3 órába míg elkészült?Délután sakkparti és szöttyögés a melegben, Leó ehetetlen krumplilevese vacsorára, majd pedig Viktor menetrendszerű hőemelkedése.

 

Pénteken a kórházi kontrollt terveztük (ami miatt lemondtuk a field officer-emék karácsonyi invitálását, bár már fullos ajándékokkal, mint a minden malawi ember által hőn áhított műanyag dobozzal és Bruce Willis filmválogatással szereltem fel magunkat), szóval reggel fél 6-kor keltünk is, de végül úgy döntöttünk hogy nem megyünk, mert igazából semmi értelmét nem látjuk most, a gyógyszer elfogyott szerdára amit adtak, láthatóan nem jött teljesen rendbe még tőle addigra, csak az artemisia és a citromfű segítettek, és segítenek, a malária teszt újra adhat bármilyen eredményt, és ráadásként eltölthetünk megint egy egész napot a körülményes vizsgálataikkal. Szóval inkább a pihenés, további kúrálgatás és a hétfői kontroll mellett döntöttünk. És nem beszélve arról, hogy addigra talán az utak sem lesznek már annyira tele az éhezős hónapok előtti utolsó dorbézolásukban, részegen dűlöngélő emberkékkel...

Viktor visszapihent, én meg nem tudtam az időmmel mit kezdeni, így délelőtt tésztát gyúrtam, aztán meg magyaros ebédet szervíroztam a csapatnak, bemutattam nekik a magyar fasírtot és krumplipürét, mangósalátával. :-)

 

Délután jót küzdöttem a mandulámmal, ami nem bírta a "karácsonyi idillt", és idegeltem magam azon hogy Viktornak mi a baja, ha pedig már nincs baja és nincs láza sem, akkor miért annyira enervált (persze azon kívül hogy férfi, és mindig egy kicsit jobban haldoklik mint kellene :-)). Tudom hogy nagyon önző vagyok, de nem csak tisztán látni lenne jó végre, vagy tudni hogy rendben van, de valakivel magyarul elbeszélgetni is, vagy csak filmet nézni, vagy végre kibontani azt az üveg bort amit egy hete vettünk karácsonyra. Nem csak csinálni, megoldani, kitalálni, jönni-menni, és mindezt kettő helyett, végül is a lelassult Afrikában vagyunk, és végtére is karácsony volt vagy mi... A fene vigye el, a hóval együtt kimaradt a karácsony is!!!

Szenteste

2009.09.03.

December 23-24

 

Na hát ez elhamarkodott és naív gondolat volt, hogy a maláriához hozzá fogunk szokni. Szörnyű éjszakát töltöttünk, Viktorról folyt a víz és végig 39 fok körüli láza volt. Én nyomtam bele az algopirint meg törölgettem a fejét, és virrasztottam mellette majdnem egész éjjel. Reggel szóltunk Akhimnak hogy a fuvar ismét a blantyre-i kórházba lesz, így fél 8-kor már ott is voltunk negyedmagunkkal (ugyanis a svéd Leónknak fogműtét volt előirányozva).

 

Elképesztően hosszú újabb adminisztratív piszmogás után elkezdték újra mérni a testsúlyát, a lázát, tudomást sem véve arról amit mondtunk, hogy hé, tudjuk mi a baja, a gyógyszer nem használ, adjatok másikat. Nem tudom mire jó ez a sok irogatás ha az nem sül ki belőlük hogy a kedves beteg tegnap is itt járt. Aztán nagy nehezen eljutott a tudatukig, megcsináltak még több tesztet, vese és májfunkciót, egy lázgörcs során befektették a sürgősségire ahol kapott egy lázlehúzó injekciót, aztán megállapítva hogy a veséjének és a májának semmi baja  hazaengedtek ugyanazzal a gyógyszerrel, mondva hogy idővel használni fog?Mindezért a fullos szolgáltatásért persze a tegnap is horribilis összeg négyszeresét fizettük, vagyis fizetett a biztosító.

 

Aztán Akhim hazahozott minket, Viktor lepihent, én meg elkezdtem mosni, áttergenyészni a motyónk maradék részét, aztán egy újabb mámorító éjszakát töltöttünk el (ez nekem 2 óra alvást jelentett). Viktor láza szerencsére lement, és jól is aludt az éjjel. Én 5-kor keltem hogy a mosást folytassam, és a 7-es transzportig legalább jussak vele valameddig. Egy hét alatt Afrikában 2 embernek iszonyú mennyiségű koszos ruhája gyűlik fel, és főleg ha beteg vagy, kb 3 óránként cseréled magadon a vizes göncöt ha nem akarsz a saját oroszlánszagodban megfulladni. Szóval 7-ig haladtam valameddig, majd elzötykölődtünk Leóval (aki egy kis arcduzzanaton kívül szerencsésen túllendült a műtéten ? na persze az is megérne egy misét, hogy áramkimaradásokkal együtt hogyan néz ki egy fogműtét-) és Sachiével, japán társunkkal a Lunzu piacra, hogy a karácsonyi kajáláshoz vegyük alapanyagokat. Mivel senki nem volt abban az állapotban hogy igazán tervezni és vásárolni tudjon, az utolsó pillanatra és a szegényes kínálatú piacra maradt a bevásárlás. És mivel azt sem tudtuk hogy pontosan hányan is maradnak itt, és meddig (általában  az emberek elmennek ilyenkor kirándulni valahova, a hegyekbe, vagy a Malawi-tóhoz, bár állítólag az év legveszélyesebb időszaka közlekedés szempontjából ez), és ki jön el hozzánk az országban tartózkodó önkéntesek közül, nem volt egyszerű vásárolni.

 

Mindenesetre kaptunk egy órát a sofőrtől, szóval kényelmesen megtömtünk vagy 15 szatyrot ezzel-azzal, aztán már csak a további másfél órás várakozás maradt az autóra várva. Naná hogy holt ideg voltam hogy vajon Viktor hogy van, hogy nem halt-e még éhen, stb. Persze ő kitartóan várt engem hogy majd együtt reggelizünk és a gyógyszerét sem vette be addig, amitől bennem még jobban felment a pumpa, ugyanis újra kezdett felszökni a láza. Gyorsan belepumpáltam a bogyókat, a reggelit, aztán karácsonymentes hangulatban, stresszben és kimerülten, potyogó könnyekkel nekiálltam a mosás és pakolás 3.epizódhoz, az ebéd főzéséhez és a többi afrikában nem olyan egyszerűen kivitelezhető dologhoz.

 

Dorinnal és Sanha-val, akik Zombából jöttek át ide karácsonyozni, összedobtunk egy kis vacsorát, ami végeredményben hamburger és sült krumpli lett, majd mi különvonulva kettesben, szerencsére lázmentesen ?szentestéztünk?. A karácsonyi dekorációt a függönytartókra aggatott száradó fehérneműk jelentették, a ?meglepetések? pedig az ezer kvacsa értékben, közösen megvásárolt nem is annyira meglepő ajándékok voltak.

 

Viktoron sokat segített hogy a házak mellett növő citromfűből (ami jó lázlehúzó) és a Miyu-nál, és Daniel-nél lévő artemiziából (ami az összes malária-elleni gyógyszer hatóanyaga) jó kis teákat főztünk. Majd, mint minden este, megnéztünk egy Dr. House részt, és viszonylag jól szunyókáltunk reggel 5-ig. Hát nem pont egy átlagos karácsony...

Karácsonyi láz- kicsit másképp

2009.08.25.

Dec. 22

 

Hétfő reggel karácsonyi ajándék-vásárló és karácsonyi különleges élelem-vásárló körútra fegyverkeztünk fel Viktorral. Az irodában sajna nem tudtuk felvenni a pénzemet, így az első felesleges kör után bevettük magunkat a fehér embernek kitalált szupermarketbe, a Shoprite-ba. Egyesével végigtapogattunk mindent a polcokon, elmondtuk ezerszer hogy jévanezis, és elámélkodtunk az árakon, amik egyes termékeknél tényleg felettébb horrorisztikusak (pl. egy sampon 3000 kvacsa, kockasajt 1200 kvacsa, úgy hogy az ország lakosságának 4/5-e napi 1 dollárnál kevesebből él...).Elkeserítő hogy egy ilyen országban megengedik, hogy ennyire magasra szaladhasson a boltok polcain sorakozó cikkek ára, és így tovább mélyítse a szakadékot a nagyon gazdag és a nagyon szegény emberek életvitele között.

 

Vettünk azért pár dolgot, bár a kényelmes karácsony előtti vásárlásunkat beárnyékolta hogy Viktor nem érezte jól magát, járt a WC-re, és a végén már a hideg is rázta. Szóval hamar úgy döntöttünk hogy csak laza és rövid bolt-túra lesz a nap további részében, de aztán inkább a kórházat céloztuk meg (lehet a végén kiadunk egy ?élmény?kalauzt külön a malawi kórházakhoz). Itt ? a  zombai kisvárosi vendégszeretettel szemben- hosszas adminisztratív procedúra után vizsgálták csak meg, kapott lázlehúzó injekciót és szerencsére hamar megállapították hogy újra maláriája van- vagy inkább hogy most tényleg az van, mivel a teszt is pozitív lett-. Újabb végnélküli várótermi órák után meg is kapta a gyógyszereit és a sok sok nullát tartalmazó számlát, és további egy óra ücsörgés múlva a másik kedves sofőrünk, Akhim is megérkezett hogy hazavigyen minket és ne kelljen minibuszozni.

 

Valami tragikus egybeesés-sorozat folytán valahogy 6 önkéntes is összegyűlt a kórházban (valakinek a fogát kell műteni, valakinek étel-mérgezése van, valaki meg szimplán a hazafuvarra pályázott), szóval szépen együtt hazajöttünk. Viktor pihengetett, (a lázlehúzó után már sokkal jobban érezte magát, és persze hogy kétségbeejtő kimondani hogy maláriája van, de az itt gyakoribb mint nálunk az influenza, és ehhez a tudathoz azt hiszem hamarabb hozzá fogunk szokni mint a tétlen időhúzáshoz) én főzicskéztem egy kicsit, áthurcoltam a motyóink egy részét a régi szobánkból egy újba (mivel már nem tudjuk tovább tolerálni a szomszédunkból útjára induló szakadatlan falrengést), és csináltam néhány képet arról az undorító szárnyashangya hadról, ami olyan iramban lep el mindent ahogy az este beáll, és olyan elképesztően visszataszító ahogyan szabadulnak meg a szárnyaiktól a földön, hogy csodálkoznék ha még Stephen Kinget nem ihlette volna meg.

 

hangyák

Túra a Mulanje-n

2009.08.20.

Dec. 19.-21

Péntek reggel annyira fáradtak voltunk hogy nem tudtunk 6-kor kikelni az ágyból hogy én a reggeli busszal elinduljak a város felé, Viktor pedig meglátogasson egy méhészetet, szóval lemondta a programját. Az egész napot agyalással, főzéssel (iszonyú rossz tejberizst sikerült összehozni, de talán tejporból nem is csoda), karkötő fonogatással, filmnézéssel töltöttük. No meg az azon való fejtöréssel hogy mit is lehetne megenni. Mert bár minden megkapható, azok a dolgok pont hiányoznak amik nekünk a főzés és étkezés alapját jelentik. Van elég mennyiségű étel, azaz éhen halni nem tudunk, de halálosan unalmas a sós vajas kenyér, mert a felvágott (csak parizert láttam valahol) és sajt olyan drága hogy még nem szántuk rá magunkat megvenni. Olyan mintha otthon a 200ezres fizetésed mellett 20 ezer Ft-ba kerülne 100 g felvágott. Viktor még csak megeszegeti a lekvárt, de én szívesen mellőzöm ezt a cukorszirupot, sőt az a gyanúm hogy ő a méhészetbe is csak a jó kis méz reményében jár nagy elánnal :). Szóval kezdenek komoly fejtörést jelenteni az étkezések, főleg ha hideget szeretnénk enni. De talán hamarosan sikerül felfedeznünk valami olcsóbb és ehető dolgot.

Szombaton néhányan bementünk Blantyre-be, netezni és vásárolgatni karácsonyra, Viktor meg egy preshoolt látogatott meg, illetve végre sikerült összehozniuk egy találkát Pirillani field officer-rel, aki a borbélyüzletet működteti, és megnyírta Viktort komoly 50 kwacsáért. Dolgunk végeztével mikor haza szerettünk volna jutni a mindennapi fix transzporttal, két órát kellett várnunk kedvenc sofőrünk, Mr. Matemba megjelenésére, ami, az afrikai örökös időelcseszéssel kézen fogva hihetetlen mértékben ki tud most már borítani. Érzem magamon, hogy nemhogy megszoknám, napról napra türelmetlenebb vagyok ezekben a helyzetekben, és igazán visítani tudnék ilyenkor. Szerintem csak idő kérdése?

Vasárnap reggel a DI-oknak szervezett közös kirándulásra indultunk. Karácsony környékén mindig szervez a DAPP valami közös programot az országban szétszórt DI-ok számára. Most a Mulanje hegyre mentünk el, ami nemcsak Malawi, de dél-Afrika legmagasabb hegye is, és igazi turista központ millió szálláslehetőséggel, szebbnél szebb és meredekebbnél még hátborzongatóbb túraútvonalakkal, körülölelve világító zöld teaültetvényekkel. Mi is terveztünk mindenképpen oda egy túrát, de nem most, az esős évszakban, mert nagyon csúszósak az utak, hanem majd csak ?tavasszal? valamikor. De most is éltünk a lehetőséggel és elfurikáztattuk a kis hátsónkat a hegyóriásig, majd kb 40-edmagunkkal felbaktattunk egy vízesésig, ahol mindenki millió fotót készített, főleg az afrikai származású kollegák akik valószínűleg  a helyi iwiw-re gyártották a ?naénmárittisjártam? képeiket.

Mulanje hegy teaültetvényekkel az előtérben

Miután mindenki kiélvezkedett és le is sétáltunk, a szervezet meginvitált minket egy éttermi ebédre, ami na mi?, persze hogy rizs és csirke volt. Hazafele jövet egy falu piacán áthaladva megállítottuk a sofőrünket hogy vegyünk összesen 4 ananászt, mire az árusok úgy megrohanták a buszt ablakait, hogy persze hogy mindenkire rátört a vásárlási láz és közösen, 20-an, végül kb 50 kilónyi mangóra, ananászra és kókuszdióra tettünk szert :)

Közelgő karácsony

2009.08.18.

Dec. 17

 

Szerdán testületileg, DI-ok bevonultunk Blantyre-be, mivel a TTC DI-ok most vették meg a mikrokredit projekteikhez a dolgokat. Néhány kiválasztott pre-schoolnak felajánlották hogy válasszanak maguknak egy tevékenységi kört, mint bevétel teremtési forrás. Van aki szabóságot szeretne, van aki pékséget, vagy borbélyüzletet, s mindenki megkapja hitelbe a varrógépet, sütőket vagy hajvágó cuccokat, aztán majd visszatörlesztik. Szóval ezeket szerezték be leginkább, én meg szervezkedtem a könyvek ügyében és neteztem, és meglepődve konstatáltam hogy milyen sokan jelezték segítési szándékukat. A legtöbb ismerősöm szokott év végén vmennyi pénzt utalni alapítványoknak, és most inkább nekünk utalják, vagy máshol egy januári adománygyűjtést ajánlották fel. Hát ez eléggé feldobott, és vigyorogtam egész nap. Még akkor is, mikor 3-kor leszakadt az ég, és nekünk pont akkor kellett találkoznunk a többiekkel hogy a beszerzett eszközök mellé felkuporogjunk egy platós autóra. Szóval térdig hömpölygő vízben ellábtempóztunk a megbeszélt helyre, ahonnan aztán a sáros platón egy varrógépet körbeülve zötykölődtünk el hazáig. Az ilyen napokon de jó is lenne egy jó kis meleg zuhany?

 

Dec. 18

 

Reggel elég korán keltünk, én 7-kor mentem Lunzuba, hogy ott egy TCE-s autó elvigyen az egyik field officer (Patrick) területére, ahol egy youth club meglátogatásában egyeztünk meg. Náluk szeretném az egyik könyvtárat megcsinálni, de meg akartam nézni hogy milyenek is a körülmények. A kocsi természetesen 2 óra késéssel érkezett meg, amitől mostmár fel tudnék robbanni? És 9-es találkára persze hogy nem értem oda?

Egyébként most egy fullos UNICEF- Toyota terepjáró jött aminek most a belső csomagtartójának kényelmét (inkább kényelmetlenségét) tapasztalhattam meg. A fenékcsontom azóta is lila. Na szóval az úton még kidobáltunk néhány emberkét akinek épp arra volt dolga, aztán 10 után oda is értünk Chikuliba. A youth club és a children club (gyerek klub) tagjai már tűkön ülve várták az azungu látogatót, hisz nagy esemény ez nekik. Tüneményesek ahogy ezek a 3-6 éves gyerekek állnak egy a homokba terített gyékényszőnyegen, mint pódiumon, és éneklik, tapsolják az összes dalt amit ismernek. Aztán a nagyobbak táncoltak is, és jó érzés hogy mindez csak nekem :)

 

Nagy meglepődésemre, a field officer várandós felesége (aki maga is field officer) meginvitált minket ebédre. De mivel az autóban éppen mobil HIV tesztelést végeztek, amire, hála Patrick jó néptoborzó készségének, jó sok ember eljött, még hosszú, unalmas és farkaséhes órákon át kellett várni az ebédre. Végül már volt vagy 4 óra mikor megérkeztünk Patrick-ék házához. A nappali szobában telepedtünk le a gyékényszőnyegre, ami a döngölt talajra van terítve. A nappali bútorzatául két sarokba támasztott esernyőt, egy elromlott biciklit, ezt a gyékényt no és persze a TV-DVD lejátszó- videólejátszó-hangfal kompozíciót képzeljetek el. Furcsa hogy mennyire sivár és üres a ház, de az elektronika, jó nyugati nyomásra, már elmaradhatatlan. Szóval muzsikus aláfestéssel gyorsan kézzel betömtem a rizst meg a fejadag főtt tojásomat, aztán robogtunk is el. De ami még említésre méltó hogy Patrick és a mellettük lakó field officer meghívtak magukhoz karácsonyozni minket. Ez persze nekem nagyon furcsán hangzott először, de aztán rájöttem hogy az ilyen invitálások a jószándék, a fiatalos buli no meg a fehér emberrel kötött cseppet sem érdek nélküli ?barátság?-keresés keverékeként értelmezendőek. Mindenesetre jó lenne megtapasztalni egy valódi malawi karácsonyt, szóval elfogadtam a meghívást.

 

Egyébként ez a 2 field officer rendkívül aranyos, érdeklődőek, és a feleségeik is szimpatikusak. Malawiban a vidéki háztartásokban még igen erősen lehet érezni a férj dominanciáját, a nőknek semmi beleszólása nincs semmibe, csak a ház előtt főzőcskézik a nsimát, mosnak a folyóban, míg a férfi szervez, dönt a család felett. Patrick-éknál azonban teljesen más a hangulat, európai szinten egyenrangúak, viccelődnek egymással, szóval mintha otthon lettem volna. Na de majd meglátjuk hogy mit hoz a karácsony, mindenesetre most törhetem a fejem ajándékokon.

 

Hazaérve vettem észre hogy még be sem gyógyult az előző leégésem, ma is kaptam egy újabb dózist, bár számomra ez elég meglepő, ugyanis nemcsak hogy nem sütött a nap, de rendesen borús volt az idő egész nap. De hát ez Afrika, sosem tudhatod?

 

Viktor ez idő alatt pedig a tanároknak rendezett karácsonyi ünnepségen segédkezett.

Estére szerveztük a DI-ok karácsonyi partiját mivel majdnem mindenki útra kél valahova, és ez volt az utolsó este mikor mindenki itthon volt. Mindenki főzött valamit, illetve vettünk is 1-1 ajándékot, amit egy játék keretében osztottunk szét magunk között. De valahogy még most se volt egyikünknek se karácsonyi hangulata, és félek hogy ez már nem is fog megváltozni idén. L

Suli-buli

2009.08.13.

Dec. 13

 

 

Szombaton volt a troop-unknak az utolsó, év végi troop meetingje, mivel most minden field officer több mint egy hónapos, nyári szabadságra megy. Afrikában nem csendes eszegetéssel telnek ezek a záró meetingek, mint nálunk, hanem rendesen DJ és zenebona van rendelve, Priscila pedig egy bingó-partit ötölt ki a meeting egyik aktusául, hogy kis ajándékokkal kedveskedjen a field officer-eknek. Mivel a sok kis ajándék terjedelmes pakká állt össze, megkértük a troop commander-ünket, Anthonyt hogy jöjjön értünk autóval. Ő 5.30-ra ígérte magát, mi pedig jóhiszeműen elfelejtve hogy melyik kontinesen is vagyunk, időben glédába vágtuk magunkat, majd ahogy lenni szokott, teánkat kortyolgatva vártunk rá 2 röpke órácskát...

 

A meeting helyszínéül egy blantyre-i városi középiskola épülete szolgált, ami egy szokásos, belül teljesen lepusztult és lelakott épület volt, de a környezete teljesen lenyűgözött. Ez egy olyan szigetén volt a városnak amit még az angol gyarmatosítók vágtak rendbe, szebbnél szebb templomokkal,1-2 szép házzal, nagy parkokkal és színes fákkal.

 

A meeting most elég rövidre volt szabva, hogy legyen idő a játékra és a táncra is. A bingót nagyon élvezték, persze, jó kis ajándékokat lehetett nyerni. Leginkább a praktikus dolgokat értékelték, azaz az ennivalót, ruhaneműt, viszont az art marketen beszerzett festményre elég fancsali képet vágtak? A legnagyobb sikere talán a tésztának, tejpornak, édességnek vagy a mosópornak volt. Persze a field officer-ek szellemi teljesítőképességét mintázza, hogy voltak akik még másfél óra után sem igazán értették a játék lényegét. Főleg az én patrolomban dolgozó Mr Bema bizonyított sokat. Róla tudni kell hogy ő egyben törzsfőnök is, és azt hiszi mindenki felett áll, és mindent jobban tud mindenkinél. Hááát?.

 

A bingó parti után a DJ-ké és az év legjobb slágereié lett a főszerep, legalábbis a napirendbe ez volt írva? Persze könnyen lehet hogy tényleg ezek voltak a best hit-ek, csak nekem nincs fülem hozzájuk. Mindenesetre ők eszeveszett csápolásba és fenékrázásba kezdtek, én meg egy általános iskolai suli-bulin éreztem magam, ahol bömböl a zene, dél és fényes napvilág van, mindenki ugrál és neked is jól kellene érezned magad?

 

Az ebéd után mi a központi iroda felé vettük az irányt összeszedni pár DI-t hogy együtt mehessünk haza. Pri tudott egy ún ?short cut?-ról, azaz egy olyan útról amin kvázi légvonalban a legrövidebb idő alatt érünk be a belvárosba. Na, nem biztos hogy a legjobb ötlet volt ezt választani. Az út ugyanis egy bronxi nyomornegyeden, illetve annak piacán vezetett át. Pont úgy éreztem magam mint azok a filmhősök, tudjátok, akik éjjel sétálnak végig a füstölgő csatornafedelek felett dülöngélő, fog nélküli hajléktalanok között, csak itt csatornafedél nélkül.  A piacon azokat az árukat lehetett kapni mint bárhol máshol (már amennyire meg tudtam figyelni), plusz a millió nyershús, disznó, kecske, egészben lelógatva a pavilon tetejéről, vagy az esős évszaknak hála tömegesen megjelenő szárnyas hangyahad, szárny nélkül, megpörkölve, na és legyek mindenhol (ez élő, normális, repkedve- nem keverendő a portékaként felkínálttal J ). Mindez kombinálva egy dimbes-dombos sártengerrel (a délelőtti kiadós felhőszakadás emléknyomaként), egy a piacot átszelő vasúti sínnel, ami állítólag funkcionál is, millió szalma-tetős pavilonnal, és gomolygó füsttel, ami elvezet oda ahol helyben meg is kóstálhatsz mindenféle finom falatot? Szerencsésen, seggreülés nélkül átevickélve Bronx-on már csak egyetlen mocsárba süllyedtünk el Priscilával, majd átmasíroztunk egy szemétdombon és máris a főútra jutottunk? Hát, azt hiszem ezt az utat legközelebb csak végszükség esetén?

 

Aztán az art marketen hosszas alkudozás után, így is ráfizetve Priscila vett egy köteg képeslapot, megköszönni a támogatóinak a segítséget. Itt ötlött eszembe hogy ezeket pofon egyszerű elkészíteni, össz-vissz újrahasznosított papír, valami textília és szárított banán levél, és máris dekoratív képeslaphoz jutsz. El is határoztam hogy egy positiv living clubnak (HIV pozitív emberek) fel is ajánlom a lehetőséget bevétel teremtésre, nekik csak vágni és ragasztani kell, én meg megpróbálok rá Európában piacot keresni.

 

Az irodában összeszedtük a csajokat, és 5-en, azungu bandában indultunk minibuszt keresni a mocsártengerré transzformálódott ?minibusz-pályaudvaron?, de olyan pofátlanul, agresszíven viselkedtek és nem akartak minket elvinni a szokásos összegért, és mivel mindannyiunknak elege van abból hogy mindenki hülyének néz, aki pénzt akar belőlünk kiszedni, úgy döntöttünk ma elesnek 5 kuncsafttól, és átballagtunk a közeli benzinkúthoz ahol szintén szoktak embereket tuszkolni minibuszokba. Itt most persze nem volt Lunzu felé tartó minibusz, de hát ki tud ellenállni 5 fehér leányzónak, másodpercnyi, veszekedésnek tűnő diskurzus után gyorsan kiszállították az ellenkező irányba tartó, várakozó roncsból az utasokat, gyerekkel, szénnel, cementtel együtt, kiraktak egy másik táblát, izgatottan feltessékeltek minket, majd indultunk is? Bevallom, ilyenkor jó azungunak lenni Afrikában J

 

Adomány az árváknak

2009.08.10.

December 10-11

 

A reggeli 5-ös zenés ébresztő kifejezetten rosszul esett, de összeszedtem magam mert Priscillával terveztünk árváknak adományt szétosztani. Ő Brazíliából kapott pólókat, sapkákat illetve itt fundraisingelt noteszeket, és ezeket kapja meg néhány lurkó az egyik field árvái közül. Reggel összefutottam Sillével, aki már a második projektjét tölti önkéntesként, (először Indiában volt) tanárként, és most elméletileg kiránduló és országnéző héten kellene lennie az osztályával, de valaki megbetegedett és ővele visszajött egy éjszakára. Ő mesélte hogy abban a faluban, melynek az iskolájában alszanak, azt tapasztalták hogy senki nem főz, nincs sehol, még egyetlen füstjel se, ami jelezné hogy készül a nsima. Mikor megtudakolták hogy miért van ez, azt a választ kapták hogy nincs mit megfőzni?Így gondolom marad a mangó egyetlen táplálékként?Szörnyen bűnösnek tudom magam érezni ezekben a percekben, az ételért amit megeszek, a ?luxuskenőcsökért? amiket magamra kenek, a képekért a falunkon és nem utolsósorban a bugyuta panaszaimért...

 

10-kor találkoztunk Pilirani-val, a patrolom másik field officerével, s mivel Viktor is úgy döntött hogy ma velünk tart, 4-en indultunk útnak. Először elvittük az adományokat Pirillani házába, majd az ő területén is megnéztük az épülő komposztláda helyét és magukat az építőket, majd egy kis piacos kör után (tényleg kis kör, miután majdnem mindenkinél csak mangót és paradicsomot lehet kapni a kisebb piacokon) visszamentünk az ő házába szortírozni az ajándékokat, osztani-szorozni hogy hogyan tudunk minimum 140 gyerkőcnek kedveskedni.

Nemcsak pólók és sapkák rejtőztek a zsákokban, hanem az egyik women club (nő-klub) tagjai varrtak hátizsákokat, meg ceruzatartókat, Priscilla szerzett némi fogkefét, fogkrémet illetve maga Pilirani is fund-raisingelt pár doboz szappant. Szóval a házban a gyékényszőnyegen letelepedve átrámoltuk a zsákokat és nagy nehezen megszültük hogyan adhatunk minél több lurkónak valamit.

 

A field officer házát nagyjából egy üres téglaépületnek kell elképzelni, viszont előtte szépen gondozott kert van, és bár a vendégeket csak a kertben szokták fogadni, de most mivel épp ránkszakadt az ég, bent terítettük le a szőnyeget. Persze a tetőn lévő lyukak miatt a lábunknál így is ütemesen csepegett be a víz.. A családja éppen távol volt valahol így őket csak a falon lógó bájos, leginkább esküvői fotókiállításból szemlélhettük meg. Munkánk végeztével elfogyasztottuk a piacon beszerzett mangókat, és titokban hagytunk is párat Pirillani asztalán, mivel valószínűleg ő is, mint ahogyan a malawi emberek nagy része ebben az időben, minden vagyonát a közelgő karácsonyra koncentrálja, most meg és főleg aztán, januártól, mindenki valóban éhezni fog.

Érdekes egyébként hogy a field officerek viszonylag jól keresnek, havi 14 ezer kwachát, mégsem igazán tudnak megélni vagy előrelépni belőle. Persze ez nem sok pénz, de itteni viszonylatban talán elég is lehetne. A régiek azt mondják azért nem elég mert nem tudnak előre tervezni, beosztani, megtakarítani. De hát ennyi pénz mellett, mikor folyamatos nélkülözésben vagy, valahogy érthető hogy elköltöd azt amid van, mikor van, nem?

 

Aztán 2-re elmentünk az iskolába ahol a találka volt kihirdetve, ahol egy koszos helyiség és több kíváncsi tekintet fogadott bennünket. A szokásos protokoll körök, (ima, bemutatkozások, köszönetek, színdarab előadása) után el is kezdtük átadni az ajándékokat, amit általában nagy örömmel és hálával fogadtak a gyerekek. Jó volt látni több mint 100 izgatott arcot a teremben, koszos kis ruhás lurkókat, bár tényleg látszott rajtuk az alultápláltság, ha nem is a testükön, a nézésükön mindenképp észrevehető volt. Sokszor csak kifejezéstelenül ültek, vagy épp aludtak a nagyobbak ölében, sőt volt egy kisfiú aki le is csúszott az asztal alá álmában?

Ezek a gyerekek amúgy nem árvaházban élnek, hanem egy malawi íratlan törvény szerint a legközelebbi hozzátartozónak, ha az nincs, a szomszédnak kell gondját viselnie az árván maradt gyereknek, s így valahol akár 5-6 gyerek is kerül ?kéretlenül? egy háztartásba. És mivel az embereknek magukat is nehéz eltartani, ennek következményeként ezek a gyerekek az új otthonukban sokszor nem kapnak semmit se, se enni, se élni?

 

Csütörtök reggel Viktor elment átvenni néhány óvodáról minden információt egy angliai krapektól, Robintól, aki már évek óta jár ide vissza, itt tölt néhány hónapot és pénzeli ezeket az iskolákat. Az ő hozzáállása merőben más a DAPP, azaz a mi rendszerünktől, ugyanis mi, DI-ok azt tartjuk a legnagyobb és az egyetlen hosszú távú segítségnek, ha mi csak kezdő löketet adunk egy-egy dolognak, de a megvalósítás, a működtetés a közösség dolga. Így, ha már nem leszünk itt sem lesznek bajban, és nemcsak csücsülnek a mennyei mannát várva. Ő viszont pénzeli ezeket az óvodákat, fizeti a tanárokat, a kaját. Majd elválik ki gondolta jobban. Ő most megy el, és Viktorra szeretné bízni a pártfogoltjai ellenőrzését, szóval ma ott voltak szemrevételezni a terepet. Én a tegnap elszenvedett, nem csekély napszúrásnak hála reggel eléggé szédelegtem, úgyhogy mára kényszerpihenőt kellett beiktatnom L

Emberek, komposztáljatok!

2009.08.08.

December 9

 

Kedden Viktor elment meglátogatni egy méhész telepet, aminek a beindításával jelenleg egy másik DI foglalkozik, és ha majd működik, jó kis bevételi forrás lehet a fenttartóinak. Miután ő befejezi itt a projektjét, valószínű Viktor fogja átvenni tőle a koordináló szerepet.

Én délelőtt a készülő újságomat terveztem, írtam bele némi irományt, átgondoltam a tartalmat, fundraising tervet készítettem a leendő kis könyvtáram létrehozásához, majd ebéd után elmentem Priscillával Philipp nevű field officerünk field-jére, ahol egy nagy komposztáló láda megépítése van tervbe véve. Sőt, ez a projekt olyannyira előre haladott, hogy minden anyag rendelkezésre áll, miután Priscilla már mindent megvett, már csak a közösség tagjainak kell megépíteni ezt a csodát, amivel maguk, könnyedén állíthatnak elő trágyát és kikerülhetik a káros, vegyi anyagok használatát. A közösség tagjai és a passionatek már régóta be vannak vonva ebbe a kezdeményezésbe, ma pedig a nem tudom milyen hivatali egységbe tartozó települések főnökeivel tartottunk egy megbeszélést ez ügyben.

 

Számomra furcsa módon már 2-kor megérkeztünk a 3 órakor kezdődő meetingre, de Philipp hamar elmagyarázta hogy ez Afrikában egyfajta promóció, néptoborzás, mivel az emberek kíváncsiak, látják hogy valami fog történni, és odajönnek. Olcsó megoldás J

 

Szóval 10 falufőnök, kb 10 passionate és még sokan mások gyűltek össze a meetingre, mi pedig kaptunk 1-1 tolmácsot magunk mellé. A falufőnököknek kijáró vastaps után ismertettük nekik az elképzelést, beszéltünk röviden a komposzt hasznáról és az építkezés mibenlétéről, ők meg hálásan fogadták a támogatást, bár azért megemlítették, hogy jó lenne ha nem csak egy épülne, hanem minden faluban 1-1. Ez valahol érthető és jogos is, de ha tudnák hogy ez épp 12ezer kwachába kerül? Aztán a végén frissítő cukorbomba kóla és kenyér darab, és most volt szerencsém megkóstolni a sörnek nevezett házi trutymót, a tobát is, ami a kukoricakása hosszabb ideig erjesztett változata, de igazából nem olyan szörnyű mint amilyennek most képzelitek. Rászokni azért nem fogok!

 

Viszont jót beszélgettem a tolmácsommal (aki dicséretesen éppen orvosi pályája felé igyekszik), kérésére megvitattuk a Malawi és Európa közti különbséget (erre itt valahogy elég gyakran sor kerül) és próbáltam meggyőzni hogy húznia kell egy határt a saját és családja igényszintjében, ha nem akarja a mi példánkat követni. Megpróbáltam felvázolni neki a nyugati világ pénz utáni eszeveszett rohangálása és az afrikai értékek megőrzése közti mély szakadékot, és úgy tűnt megértette, sőt mi több, már sokan mások is hasonlót meséltek neki, bár azt kétlem hogy valaha is elhinné a hallottakat.

Majdnem találka a magyar kolbásszal

2009.08.03.

December 6-8

 

Szombat reggel részt vettem a patrolom heti meetingjén, gondolva hogy majd biztos okosabb leszek utána, de természetesen most is az volt az érzésem hogy nálunk ezeket a meetingeket fél óra alatt lerendeznénk, itt meg tök üres fejjel távoztam 3 és fél óra után. De nem gond, ezek az idők tökéletesen megfelelnek a terveim szövögetéséhez, illetve nekem sem árt ha jobban megismerem a 6 kis kulcsemberemet, és persze a vezetőség jelenlétében ők is összekapják kicsit magukat. És mi több, bearanyozva a reggelemet még arra is megkértek, hogy a szokásos meeting-nyitó és záró imát ma mondjam én?J

 

Vasárnap bementünk Blantyre-be internetezni, ugyanis mostanra kikristályosodott előttünk hogy akármennyire is felkészült az ember, és tarsolyában (mai értelmezésben a laptopján) van megannyi előre gyártott előadás, és kinyomtatott információs anyag még az irodatechnika-mentes idők előttről, az internet azért csak internet itt is. Kell és kész.

 

Illetve végre otthagytuk a pénzünket az art marketen (piac ahol mindenféle fafaragást, ékszereket, képeket lehet venni), kedvenc árusunk (akinek csak egyszerűen Happiness, vagyis Boldogság a neve) régóta feni ránk a fogát, hogy a többi önkénteshez hasonlóan mi is hozzunk el nagyapja festményeiből párat. Szóval ma rávettük magunkat hogy beólálkodunk a hiénák közé, és büszkén állapíthatom meg hogy viszonylag jól is hárítottuk az ostromot, hiszen sikerült ?mindössze? 5 db vásárfiával megúsznunk a kalandot. :)

 

És hát lássatok csodát, felfedeztük hogy néhány ezer km távolban, itt, Malawiban is lehet kapni magyar kolbászt!! Sajna az ízéről nem tudok semmit se mesélni, mert az öreg DI-ok szerint felesleges pénzt adni érte? Mert valószínűleg annyira magyar mint én afrikai...Így a kolbit továbbra is csak odaképzeljük a konyharemekeinkbe, és a paprikás krumplit csak olyan hamisan esszük.

Bevásárlókörút-egy falat Európa

2009.07.29.

December 5

 

Reggel a 7 órás lunzui transzporttal útrakeltünk Viktorral élelem után nézni, szóval beminibuszoztunk Lunzutól Blantyre-ig, mert csak ott lehet normálisan vásárolgatni, no meg internetezni, mivel a TTC-ben nincsen használható net.

Szóval délelőtt, piaci alku-harcok közepette, sikeresen hárítva a temérdek, portékáját azungura tukmálni akaró árust, beszereztünk némi finomságot, sőt még a DAPP helyi second hand ruhásboltjába is ellátogattunk, feltölteni szegényes ruháskészletünket. Őrültségnek hangzik, mi? Angliai használtruha gyűjtésből jövünk és amúgy is dúskálunk ruhákban otthon, és Afrikában európai használt ruhát veszünk. De hát nem készültünk arra az iramra ahogy itt koszolódnak a ruhák, pláne hogy fehér agyunkkal világos ruhákat hoztunk a napos afrikába, amik az intelligens mosógépeink és mosóporaink, de lehet hogy egyszerűen csak a meleg víz hiányában nemigen nyerik már vissza eredeti színüket.

Szóval költöttünk egy kis pénzt ott is (de jó sokat spóroltunk azzal hogy az összes létező boltot bejártuk hogy mindent a legolcsóbb áron szerezzünk be, sőt még a 99 kwachás boltot is megtaláltuk J) s így boldogan, birtoklási vágyunkat mára kielégítve tértünk vissza. Valami hihetetlen afrikai módon mindkettőnk délutáni meetingjét lemondták, így csak egy kis mosással szórakoztattuk magunkat...

Hamuban és nyárson

2009.07.19.

December 4

 

Ma reggel is elmentünk a wardroomba, mert a patrolunk látogatót várt, és ahogy ez lenni szokott, ezt is lázas készülődés kell hogy megelőzze. Folyt is nagyban a sepregetés, a füzetek tologatása az asztalon jobbról balra, a székek tökéletes kompozíciójának megalkotása, de a látogató csak nem érkezett?

 

Mindeközben az egész TTC hihetetlen ünnepi hangulatban készült a most végző hallgatók diplomaosztójára. Mindenki csinibe vágta magát, és csak jöttek-jöttek a különféle Afrikában tevékenykedő szervezetek dzsipjei (pl. one world university de még unicef is) hisz ez egy protokoll rendezvény Afrikában és mindenkinek meg kell hogy jelenjen egy reprezentánsa. Pont emiatt a TTC is kitett magáért, egy nap alatt új betontáblát öntöttek a bejárathoz, a területen lévő ÖSSZES útkijelölő sziklaméretű követ lefestették fehérre, és láttuk, hogy még a konyhát is kitakarították!!!

Szóval mi is odasétáltunk szájat tátani és szemrevételezni a végzős hallgatók különféle kiállításait, amin bemutatják mire is specializálódtak a képzés alatt. Vagyis milyen kreatív ötletekkel tudják színesíteni a sokszor mindent nélkülöző afrikai kisiskola óráit, hogyan használhatnak fel szemléltetésre hulladékot, mint a kólásüveg kupakját vagy kartondobozt, hogyan használják fel a természetben megtalálható anyagokat, mint pálmalevél, agyagos föld, stb. Vagy milyen klubot vagy tevékenységet indítottak el az iskolaéveik alatt. Ilyenek például a családon belüli erőszak ellen küzdő csoportosulások, a HIV/AIDS elleni megmozdulások, vagy a bevétel teremtő tevékenységek, mint pl. varróklub. 

Tényleg meglepően jó dolgok voltak bemutatva, ötletesnek és hasznosnak tűntek. Csak kérdés hogy aztán kikerülve az iskolából mennyit is fog alkalmazni mindezekből a nem igazán túlfizetett s ezáltal nem is igazán motivált tanár?

Pár órácska után a mi látogatónk pedig még mindig nem volt sehol se?

 

Közben az itt élő összes DI egy emberként várta a péksütis autót, mivel már senkinek sem volt kenyere, és kedve se egy jó kis főzicskéhez.

Ja itt a konyhának kinevezett helyiségben egy öntöttvas kempingfőző és némi zöld nafta vagy faszén áll a rendelkezésünkre hogy felidézzük mit is lestünk el Stahl konyhájában. Csak az imádott kis vaníliarudacskákat kell tudni helyettesíteni valamivel, és talán még a narancslikőrös csokoládétrüfliben is jók lehetünk J

 

Na de a péksütis autónak ma biztos jobb dolga akadt és így hiába várta a sok éhes száj. Így délidőben közösen visszasomfordáltunk a diplomaosztóra és a konyha hátsó bejáratánál kuncsorogtunk ki egy kis rizst meg kokakólát.

 

Aztán délután egy ?barbecue party-t? rögtönöztünk magunknak, illetve egy angol DI-nak, aki most lett 30 éves. Megsütöttünk mindenféle zöldséget nyárson, még a kukoricát is, a krumplit hamuban, illetve a fiúknak vettünk kecskehúst, s bár az csak a buli legvégére (vagy inkább a vége után) lett kész, mindenki kóstolgatott belőle s így mindenki megkapta napi (vagy heti) fehérjedózisát.

Reggie reggelire

2009.07.19.

December 2

 

 

Ma egy kis vásárlást ejtettünk meg (ami most hogy teljesen el vagyunk zárva a külvilágtól, sajnos mindig rengeteg macerát és bő fél napot jelent) aztán meg csak pihentünk. Viktor egész hétre szabadságolta magát, mert bár teljesen rendben van, itt nem kell sehova se rohanni. Így ma én is elrejtőztem még a bizonyára fogaikat csikorgató munkaerő-éhes TCE hiénák elől (vonjatok le belőle kettőt, Afrikában ilyenek nincsenek?), és csak agyaltam, terveket szövögettem és akklimatizálódtam 

 

Pozitívan konstatáltam hogy itt, mivel egy óriási homokos, bokros területen élünk, az erős szél miatt nincsen annyi szúnyog, mint Zombában volt. Van viszont helyette mindenféle más jószág, tücsök és bogár, és hogy ez a rovarhad ne legyen elég, a szomszédok csirkéi, és kecskéi is az ajtó elé bóklásznak olykor-olykor.

 

A szobánk egy különálló kis házikó, két emeletes ággyal, egy asztallal, mert a másik sajnos letört a falról így csak az emléknyomai díszítik az amúgy rettenetesen koszos falat (ami nagyszüleinknél disznóól, az itt valószínűleg konferenciaterem lenne), két műanyagszék, és kisszekrények. Szóval határozottan több mint a régebbi helyen volt, bár határozottan ramatyabb állapotban is van.

 

Itt minden ház (szoba) 3 másikkal együtt egy közös udvart körülölelve helyezkedik el. Van egy tunéz DI csaj szomszédunk, Aouicha (aisa), a másik két házban meg az iskola tanulói laknak (de akár lehetnek tanárok is, még mindig rettenetes nehezen tudjuk megkülönböztetni az egyik fekete embert a másiktól), akik valami rejtélyes módon egy komplett család, (vagy akár kettő is, a létszámból ítélve- a mai napig nem értem hogyan férnek el ezen a 10 nm-en?).

 

Higgyétek el, a malawi ember szomszédsága nem egy tündérmese, ugyanis elképesztően hangosak, reggel 5-kor, mikor az általános afrikai élet beindul, magnó bekapcs, és bömböltetik akármi is legyen benne. Én azt élvezem legjobban mikor reggie- vagy funkyzene megy, és reggel csak arra riadok, hogy ütemesen rázkódik a fejem..

Nesze neked nyugodt afrika, meg hogy ott majd közel kerülsz a természethez.

A leghosszabb hétvége (2)

2009.07.12.
November 30

Reggel 4-kor a szokásos muszlim ének megváltásként érkezett, és fél 5 után, mikor teljesen világos is lett, hazarohantam valami ehetőt előállítani. Mivel a piac is csak 7-kor kezdődik, és elutazásunkat tervezve már csak szűkösen vásároltam az elmúlt napokban, komoly kihívást okozott hogy mi is lenne az ami tápláló és ehető is lenne. Végül is 2 óra alatt sikerült egy kisebb lagzira elegendő ennivalót összehozni, és 8-ra, remegő lábakkal, bízva benne hogy még mindig minden rendben van, vissza is értem. Ekkorra Viktor már megkapta a reggeli infúzióját, illetve reggelit is, ami nagyjából csak híg zabkása volt. De láza változatlanul nem volt és határozottan jobban, kvázi panaszmentesen érezte magát.

A betegtársak és azoknak a hozzátartozóik minden mozdulatunkat érdeklődve figyelték. Nézték mit eszünk, mit csinálunk, hogyan járunk, éjjel-nappal ránk szegezték a tekintetüket. Sokszor önmagában fehérnek lenni is nagyon-nagyon fárasztó tud lenni Afrikában. Az ember csak szeretne eltűnni kicsit, elveszni a tömegben.
Mindemellett ők óhatatlanul a pénzeszsákot, a munkaadót, a szponzort látják minden fehér emberben, és kihasználnak minden alkalmat hogy valahogyan felhívják magunkra a figyelmünket. A kórteremből majd mindenki odajött hozzánk, érdeklődve a hogylétünk felől, persze nem egészen érdek nélkül. Egy férfi, akiről kiderült hogy HIV pozitív, és a felesége is, segély- vagy munkalehetőségek után kajtat, de hiába kapja az ARV kezelést, nem nagyon képesek érdemi munkát végezni, így bennünk látta meg a boldogulását. Mi persze elmagyaráztuk neki, hogy igen, nagyon jó helyen jár, adja meg a címét és a TCE field officerek felkeresik, bevezetik a legközelebb eső positive living club-ba, ahol, ha szerencséje van, valami bevétel-teremtő tevékenység is zajlik. Ő nagy örömködve, nyilván félreértve a mondókánkat, gondosan meg is adta a címét, most már valószínűleg minden nap jól körbe fog nézni az utcájukban hogy merről jön már a pénzvonat...

Egy kamasz társaság meg, egy 16 éves maláriás fiú (vagy lány…, szegény csontsovány volt, és 6 évesnek nézett ki) kérésére azzal a szöveggel állt elő a bevezető két mondat után, hogy ők szeretnének a barátaink lenni. Mondtam hogy jó, ez nagyszerű, majd összefuthatunk Blantyre-ben, ahogy a barátok szoktak, mire azt felelték hogy ők inkább arra gondoltak hogy majd ha újra Európában leszünk, akkor jusson eszünkbe hogy nekünk vannak jó barátaink Zombában, és küldhetnénk valami ajándékot nekik…

Nem tudom, nekem egyre kevesebb türelmem van ezekhez a beszélgetésekhez. Mindig azzal nyugtatom magam hogy szegényeknek nem nagyon van más lehetőségük és igen, tény hogy a fehér ember gazdagabb, és ha segítség jön valahonnan, az attól szokott jönni, szóval nem kell haragudni rájuk, mert csak teszik amit az életösztönük diktál nekik. De ezt nap mint nap megélni nagyon nehéz. És bár valóban több pénzünk van mint nekik, nem ezért vagyunk itt hogy pénzt adjunk a kezükbe, és nem is ez a megoldás. Ugyanakkor jó lenne segíteni így is, egynek, párnak, de leginkább mindnek, s így a saját lelkünkkel hasonlunk meg ilyenkor, a hideg érzéketlen fehér ember szerepében.

Na de a lényeg most, hogy Viktor remélhetőleg szépen gyógyul, ha holnapra sem lesz láza akkor ki is jöhet a kórházból, és mehetünk is együtt a TTC-be, Blantyre-be. Én ma este hosszas dilemmázás után hazajöttem, megpróbálok pihenni egy kicsit, és elkerülni a szúnyogokat. Bár az az igazság hogy jobb szerettem volna ha mindez velem történik meg. Pont tegnap a kirándulás alatt mondtam Viktornak hogy szeretném megismerni jobban a Malawi egészségügyet, beszélgetni HIV pozitív emberekkel, jobban belelátni a nyomorukba, a szegénységbe és tessék, megkaptam. Bárki is irányítsa az életemet, jó munkát végez…De mégis jobb lett volna ha egyedül kapok leckét.

És furi belegondolni abba is, hogy mindig valamilyen szörnyűségnek kell történni az emberrel ahhoz hogy emlékeztetve legyen milyen mázlista is. Ha az előzőre gondoltam azt, hogy életem leghosszabb éjszakája volt, akkor tévedtem...

Másnap reggel pirkadat után rohantam a kórházba, ahol szerencsére minden a legnagyobb rendben volt, Viktor makkegészségesnek érezte magát, s néhány órácska várakozás után a dokink és egy német doki is a hazaengedésünk mellett voksolt. A teszt eredménye negatív lett, ami jelentheti azt hogy valóban nem maláriával álltunk szemben, mert ahhoz túl gyors volt a felépülés, és könnyen lehet hogy inkább egy romlott sárga kis bogyó által okozott mérgezés váltotta ki ezeket a tüneteket, de az is lehet hogy csak a teszt nem mutatta ki- ez elég gyakori eset a maláriateszteknél, főleg ha az ember doxyciklint szed a megelőzésre. Mindenesetre az volt a legjobb megoldás amit tehettek, hogy malária ellen kezelték, illetve kapott más antibiotikumot és jó sok infúziót is, szóval hamar rendbehozták, de igen, ez Afrika, sose tudod meg mi is volt a bajod…

Szóval délelőtt gyors búcsút intettünk kedves betegtársainknak és délután egy kínzásnak felérő utazással elvergődtünk a TTC-be, és birtokba vettük a már sokadik közös kis otthonunkat.

A leghosszabb hétvége (1)

2009.07.05.
November 29 - December 1


Szombat reggel lázasan vártam Viktor érkezését, mivel megbeszéltük hogy kihasználjuk hogy még Zombában lakom vasárnapig, és megnézzük a Zomba Platót, ami egy nagyon szép kis hegy a szomszédunkban. Bár 5-kor indult, a malawi tömegközlekedés iramának köszönhetően így sem tudott elég korán ideérni, így utunkat egyből a hegynek vettük. A szerpentinen felfelé szerencsére felvettek minket, így a 4 órás sétából legalább 3-at megspóroltunk.
A platón horribilis áron, de fényűző szállodában lehet megpihenni, és megint csak jó pénzért kísérőt is kaphatunk magunk mellé aki a különféle kilátópontokhoz kalauzol minket. Természetesen egyikkel sem szerettünk volna élni, így egyből el is kezdtük lassú ereszkedésünket lefelé.

A kilátás meseszép volt, találtunk egy szép hegyi tavat is, ettünk finom, szederhez hasonlító, de sárga bogyót (a DI-ok kedvence, mindenki bőszen eszegeti ha a Zomba platón jár), megtanultam vinni a hátizsákot a fejemen, láttunk majmokat, szóval kellemesen éreztük magunkat, és kicsit úgy tűnt mintha nem is Afrikában, hanem inkább Szlovákiában lennénk. De ahogy telt az idő, Viktor sajnos elég gyengének kezdte érezni magát, így sokszor megálltunk egy-egy szusszanásra. Elég meleg is volt, és gondoltuk ez a szokásos gyengeségünk, aminek most még adunk egy pofont egy kis túrázással, de aztán elkezdett fájni a gyomra is. Na ekkor már sejtettük hogy a malária elleni gyógyszer mellékhatásáról lesz szó, ezt már sokan tapasztalták a DI-ok közül. Meg is állapodtunk, hogy leérünk minél hamarabb, aztán pihi, és szünet a gyógyszerben.
Szerencsénkre lefelé is jött egy dzsip és beülhettünk a hátuljába, és teljesen Zomba központig elvittek minket. Ekkor Viktor már nagyon rosszul volt, elzsibbadtak, és görcsbe álltak a végtagjai, már alig tudta őket mozgatni, és következésképp a járás sem ment (ez már nem tűnik gyógyszermellékhatásnak...). Az autóban ülők voltak olyan rendesek hogy bár a másik irányba indultak el, mikor látták hogy milyen helyzetben vagyunk, visszafordultak és elvittek minket a kórházig.

Betámolyogtunk a vizsgálóba, ahol tüzetesen kikérdeztek mindenről minket, vagyis inkább engem, mivel Viktor már nem nagyon volt magánál. Aztán beültették egy kerekes-székbe és eltoltuk az egyik kórteremig, ahol az ügyeletes orvos átvette Viktort. Ekkor már a láza is felszökött, így hamar megállapították hogy ez valószínűleg malária lesz, és bár a laboreredmény itt nem lesz meg szombaton, elkezdik a kezelést. Személy szerint kicsit megnyugodtam, hogy a sok afrikai kórházról hallott rémtörténettel szemben most nem hentesekkel állunk szemben, mivel az európai gyakorlat is az, hogy a maláriát akkor is kezelni kell ha még nincs is kimutatva. Vettek vért a malária teszthez is (bár itt a nővérke elég sokáig forgatta a tűt Viktor kezében…), illetve bekötötték infúzióban a kinint, ami a legerősebb malária elleni szer. Mindeközben a kórteremben éppen imádságokat énekeltek, amitől magasztosan zengett az egész épület. Hát ekkor már nekem sem kellett több, pár pillanatra elvesztettem az eszméletemet, de szerencsére tudtam annyira kontrollálni hogy ne csattanjak nagyot a padlón. Fekvő helyzetben, az első adag kinin és paracetamol után Viktor is jobban lett, és pár óra alatt a láza is teljesen lement.

Minden orvos és nővér nagyon szívélyes volt, felajánlották azt is hogy menjünk át másik, privát kórházba, mert nekik nincsen magánszobájuk, de úgy ítéltük meg, hogy akármilyen fullos biztosításunk is van, nem vagyunk abban a helyzetben hogy most még utazgassunk és nekünk megfelel ez a 20 ágyas kórterem is. Ez egyébként teljesen úgy nézett ki mint egy magyar közkórház kórterme, és a mellékhelyiségek is elfogadható állapotban voltak, talán azzal a kivétellel hogy a wc papírt egyáltalán nem ismerik...

Kb fél órája lehettünk a kórteremben, mikor az egyik beteg meghalt. Először a néma csend, majd amikor kitolták, a nők siratóéneke... Szörnyű érzés volt akkor Viktor ágya mellett állni...

Én is bent maradtam éjszakára, mert ellentétben a mi kórházainkkal ez itt teljesen elfogadott, és majd mindenkinek az egész családja bent éjszakázik. A Viktor melletti ágyra felkuporodtam és onnan figyeltem. Valami elképesztő módon a kórházban nincsenek ágy fölé lógatható szúnyoghálók, csak az ablakon van, de mivel a keretnél körbe 20-20 cm hiányzik belőle, mint halottnak a csók. És mivel ég a lámpa éjjel nappal, természetesen szúnyogok milliói hemzsegnek a teremben. Viktor állig be volt takarva, én meg felvettem az ő pulóverét és zokniját, de a moszkítóhálóhoz szokott agyunknak furcsa érzés volt így feküdni egy kórteremben. Mondanom sem kell hogy éjjelre is maradt kb 30 fok, így tocsogtunk a verejtékben…Viktor viszonylag könnyen elaludt, én meg őt figyelve, a szúnyogokat kergetve, a plafont és a szomszédokat bámulva életem leghosszabb éjszakáját töltöttem el...

Színház az egész világ

2009.06.30.
November 26-27


Ma elmentünk az AIDS Világnapjának főpróbájára, amit úgy 8 szervezet szervez együtt, és most válogattuk ki a szereplő előadásokat. Itt ne holmi prózára gondoljatok, nem, Afrikában a rendezvényeken csak a drámának, komédiának, táncnak és dalnak van helye. Mindent ezeken keresztül mondanak el, még ha olyan súlyos témáról is szól mint az AIDS.
Ezeket a közösségek passionate-jeiből összeállt drámacsoportok prezentálják, valami fantasztikus módon. Bár ezek kvázi önképzőkörök, egy az egyben a ki mit tud vagy megasztár zsűrijében érzi magát az ember. Ezeknek az embereknek a vérükben van, a szívükből jön a színház, a nevettetés, a tánc. Még ha nem is értettem a szöveget és sok-sok poén kimaradt emiatt, mind követhető és élvezetes volt, annyira, amilyet még a profi színészeink közül is csak páran tudnak elérni. Az afrikai homokos „színpadon” mutatják be a legjobb színházat a világon - és teljesen ingyen!!!

Természetesen a rajtunk csüngő gyermeksereg most sem maradhatott el, bár most az egyszer már furcsán zavaró mértéket öltött az érdeklődésük. Csak körbeálltak minket, úgy 50-en, és csak néztek, néztek szótlanul. Angolul nem sokat tudtak így hosszasan nem lehetett velük beszélgetni, szóval maradt pár grimasz, mosoly, kacsintás, de fél óra után már nekünk volt kínos.

Csütörtökön a heti kínzás, a troop meeting következett, a statisztikáival, vitáival, időhúzásával karöltve. De ma legalább megérte elmenni, mert a nsima mellé csirkét kaptunk, és már éreztem hogy a szervezetemnek nagyon hiányzik a hús. Két hét alatt 1 doboz tonhalat ettünk meg a lakótársammal, mivel a hús elég drága és hűtő híján rizikós és körülményes is megvenni, a joghurt adagomat meg heti egyben határoztam meg, mivel az itt luxusnak számít és arany ára van. Szóval mikor megláttam hogy csirke van, felcsillant a szemem, bár realizálva hogy a földön sorakozó tányérokon csak a kaparója van felkínálva, kicsit megzuhantam. De hamar felvilágosítottak hogy a VIP szektornak, azaz a vezetőségnek az asztalon van kiporciózva a java, így előzékenységemet hamar félretéve gyorsan lecsaptam egy szép falatra.

Közben jött a jó hír: áthelyeznek a blantyre-i egységbe, és én is a TTC Chilangomában fogok lakni. Ez azt jelenti hogy vasárnap költözök, ennyi volt a szép, hegyekkel ölelt, barátságos Zomba-élet!

HIV-vel - lélekkel

2009.06.27.
November 24-25


Tekintve hogy hétfőn mindig egész napos eligazító meeting van, reggel kisebbfajta undorral mentünk az iroda felé, ahol azonban kiderült hogy mostantól lázasan készülünk a jövő heti World AIDS Day-re, azaz nincs időnk űlésezni. Egy kő esett le a szívemről, hogy nem kell megint a semmi felett csámcsognunk hosszú órákon át...

Kedden végre újra field visitre mentem.
Egy rövidke ücsörgéssel indítottuk a napot a field officerekkel a gyülekezési helyükön (valójában egy teljesen üres, ablak nélküli 2-szer 3 m-es téglaépületet képzeljetek el, mintha csak a szerszámost rámoltuk volna ki otthon...), majd 3 órácska séta, vagyis door-to-door kampányolás a közeli területen. Ezeket az információs utakat mindig nagy élvezet megtenni a field officerekkel, még akkor is ha csicsevául zajlanak, és csak fordítást kapok belőle. Jó látni az emberek hozzáállását a dologhoz, mármint hogy nem zárkóznak el az új információtól, illetve úgy érzem ezek azok a helyzetek mikor kaphatok egy kis ízelítőt a malawi ember mentalitásából.
Ezután újra biciklitaxira pattantam és átnyergeltem egy másik field officerhez, Alexanderhez, akivel elmentünk egy dohány- és kávégyárba, ahol konzultáltunk kicsit a gyár orvosi rendelőjének tagjával. A gyárba kész procedúra volt belépni és elhagyni is, fegyveres őrök strázsáltak mindenhol és rendesen meg is motoztak minden áthaladót. Az ’élj vele boldogan’ tudat úgy látszik még nem érte el Malawit..

Aztán több mint egy órás mezei bandukolás után elértük a dohánytermelő munkásokat, akik épp ebédhez gyülekeztek a mező közepén felhúzott szalmatetős pavilon alatt, így ebéd előtt tudtunk még nekik tartani egy HIV/AIDS előadást. Meglepő figyelemmel hallgatták, és sok-sok kérdésük is volt, és tekintve hogy ez a field officer már egy éve jár ki hozzájuk mindenféle dologról beszélni, még mindig lelkes és hálás közönségnek tűntek. És Alex-szel is nagyon jó együtt dolgozni, ő igazán szívvel-lélekkel próbál segíteni embertársain.

Majd újabb menetelés a tikkasztó melegben, hegyre fel, hegyről le, meglátogattunk egy youth club-bot (max. 18 éves fiatalokat foglalkoztató, oktató, lekötő foglalkozás, ami a HIV/AIDS-ről szóló információterjesztés egyik nagyon hatásos módja mivel maguk is informálják a társaikat), akiknek elvileg ma nem volt foglalkozásuk, de az egyik tagot elérve az kb 15 perc alatt összecsődítette a környező kunyhókból a klubtagokat. Beszélgettem velük kicsit, megcsodáltam a rongyokból összegyúrt és rongyokkal összekötött labdájukat, a fából setén kifaragott, kicsit bendzsó, kicsit gitár büszkeségüket, aztán továbbmentünk zöldséges kiskertet szemrevételezni, ami az esős évszak késői érkezése miatt mindenhol meglehetősen szomjazik, ám ha jó kezekben van akkor termel sokféle jót, amit aztán el lehet adni a piacon, és biztosítva van a bevétele az azt gondozóknak, vagy a közösség HIV pozitív tagjainak (ez sokszor ugyanaz).

De ekkor már nagyon messze voltam mindentől és az idő is elrepült, így mondtam Alex-nek hogy menjen vissza a field-jére dolgozni, én meg kisétálok egyedül a főútra. Ezt igazából már az éhségem is mondatta velem, hiszen a field officerek valahogyan sose esznek, illetve szemmel láthatóan a faluközösségek tagjait sem veti fel az élelem, így sose merem elővenni az ebédemet, mégha csak egy kis darab kenyér is az.
A minibuszban aztán mindenki az én csicseva nyelvtudásomat próbálta csiszolni, a mellettem ülő ipse meg épp feleséget keresett magának és próbált meggyőzni hogy ő is mennyire jó fogás lenne nekem. Ez már a második házassági ajánlat két héten belül... Úgy tűnik ehhez hozzá kell szoknom, és sürgősen húznom kell az ujjamra egy fakarikát!

Szerelmem, Afrika

2009.06.23.
November 22-23


Szombat reggel korán kelt az egész ház, mert közös DI meetingünk volt azon a helyen ahol Viktor is lakik, a TTC Chilangomában. 7-kor leintettünk magunknak egy minibuszt Blantyre felé, ami teljesen telinek tűnt mikor megállt, de bőszen bólogattak, hogy ááá, 6 ember még bőven befér. 

A TTC központ (Teacher Training College) a mi házunktól eltérően teljesen izoláltan, hatalmas területen helyezkedik el. Van egy óriási főépület nagy oszlopcsarnokkal, illetve számtalan bungalló e körül, ahol laknak a diákok, vagyis azok a malawi emberek akik tanárokká válnak itt egy két és fél éves képzés során, valamint a tanáraik és a DI-ok, mint Viktor, akik a környező területek pre-schooljait, ovijait segítik. Szóval ők nem élnek benne a faluközösségben mint ahogy mi, ennek meg van az előnye is, hátránya is. Van egy külön kis konyhájuk, egy mini hűtővel (micsoda luxus, kicsit irigy is vagyok!), illetve hasonló állapotú vizes-helységek mint nálunk. Mindenesetre az ember szabadabbnak érzi magát ebben a nagy térben, messze ellátsz a pusztában, bár a környék emiatt nem olyan szép mint Zombában, ami körül van véve hegyekkel, vörös a homok, és mindenhol zöld növényzet burjánzik.

Vasárnap reggel ígértek a TTC-be egy minibuszt Lunzuig ahonnan eljutunk Blantyre-be. Hát minibusz helyett csak egy pick up érkezett, ami a 6 DI-nak elég is lett volna, de még kb. 50 TTC diák is erre a transzporta pályázott. Ők fel is pattantak hátulra, valahogy feltoltuk magunkat mi is, aztán hosszas átrendeződések, fészkelődések, néhány ember visszalépése után végül „csak” 14-en utaztunk az egyszer másfél méteres platón. Én Viktor lábán, amiben így nem kizárt hogy hosszú távú érelzáródásokat okoztam ...

Lunzuban feltessékeltek az utasokra váró hiénák egy minibuszba, ahol nemcsak a szokásos embertömeg fogadott, de még száz élő csirke is az utazóközönség része volt. Limbében minibuszt kellett váltanom, ami miatt aggódtam egy kicsit, mivel ott akkora tömeg szokott lenni, hogy örülsz ha elcsípsz szófoszlányokat hogy Zomba, meg a választ a szokásos how much kérdésedre. De rendesek voltak a buszban utazók, megtárgyalták hogy az azungu Zombába akar menni, így kiraktak egy város előtti közlekedési csomópontnál, ami egy már ott várakozó minibuszt jelentett. Persze ezen még csak 3-an ültek, azaz tudtam hogy hosszú várakozás vár rám a 40 fokban, hiszen a buszok addig nem indulnak míg nincsenek teljesen tele.

Úgy egy óra kellett is amíg megteltünk, szóval volt időm hosszasan fohászkodni a buszút sikeres kimenetéért, hiszen a kis csotrogány olyan rossz állapotban volt, hogyha isten kegyes lenne hozzá akkor szétnyitná alatta a földet és csak hagyná elsüllyedni. Na de mivel ez nem történt meg, kaptam más védőszárnyakat az égiektől, az előttem ülő ember ugyanis a frissen szerzett ágymatraca által tűnt el az ülésben, azaz tudtam ha repülnék, lenne mi felfogjon. Bár kicsit elgondolkodtatott hogy a matracot használt villanyvezetékkel kötözték össze, próbáltam fizikai ismereteim után kaparászni hogy van-e olyan katasztrofális körülmény ami ezt valahogyan életre tudná kelteni, és reméltem nem maradt benne kósza áram (bár Afrikában nincsenek csak úgy kósza áramok…).

És bizalomgerjesztőnek ítéltem meg a mellettem narancssárga öltönyben és ’hozzáillő’ zöld flip-flopban üldögélő emberkét is, így teljes biztonságérzettel vágtam neki a hosszú útnak.

Az úton furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan haladtunk el a gyönyörű táj és a szegény kis települések mellett. Az utazástól és úgy összességében bármitől való félelmem egy csapásra elmúlt. Újra tudatosult bennem hogy annyi meseszép dolog van és volt mindig is az életemben, annyi jóban volt már részem, hogy ha itt kellene hogy véget érjen az egész, akkor sem lenne miért panaszkodnom. Ez az amikor az ember szíve annyira megtelik szeretettel hogy csak a könnyein át tud lecsapolni belőle.

Így történt meg egy forró napon Afrikában, hogy egy tömött, feketékkel teli minibuszban ülve, száguldva egy rozzant csotrogányban a nem éppen tökéletes utakon, egy fehér fiatal lány csak nézett ki az ablakon, arcára fagyott mosollyal, csorgó könnyekkel, és nagyon boldog volt...

A buszról leszállva a gyereksereg már szaladt is hozzám, hogy azungu, azungu, szóval a mosoly hazáig elkísért.

Troop meeting

2009.06.18.

November 21.


Péntek reggel az iroda dolgozóival a troop meetingre siettünk, ami az 50 field officert magába foglaló csapat (troop) kéthetente megejtett gyűlése.


A meetingen először a field officerek énekeltek nekem, és a látogatónknak egy köszöntő dalt, nagyon édesek voltak.


Fekete 20-40 közötti emberkék, az egyen pólójukban, egyen piros sapkában óvodai kislócán üldögélve énekelnek?Pazar?


Aztán elkezdődött a heti adatok összegyűjtése, elemzése, természetesen a látogatónak demonstrálva, azaz minden kb 10szer annyi ideig tartott mint normálisan. Frissítőnek kaptunk egy kukoricakenyér darabot és hozzá egy meleg kólát- nesze neked egészséges életmódot hirdető TCE ? de mit lehet tenni ha Afrikában ez az olcsó, és ha ez a kedves az embereknek, akik a nsimán kívül nemigen esznek semmit se?


Hazafele bementünk a kórházba, Konstának csináltatni egy malária tesztet.


A kórház kívülről jobban néz ki mint bármelyik magyar testvére, és még belül is elég elfogadhatónak találtam, főleg a vizsgálókat, laborokat, csak a hálótermek voltak siralmasak. Na mindenesetre a teszt negatív volt, így hazaballagtunk, és pihiztünk.

Izelítő Malawi vidéki arcából

2009.06.16.
November 19-20

Nehezen tudom megszokni hogy 3-kor ébredünk, bár a szervezetem nem tiltakozik ellene, mivel fényes nappal és dög meleg van, az agyam mégis ellenáll. Így 6-kor kvázi mosott rongyként mászunk ki reggelente az ágyból. Viszont bejelenthetem hogy nagyon úgy tűnik, Malawiban beköszöntött az esős évszak (a szúnyoghaddal kézenfogva). Most még szerencsére csak éjszakai és délutáni felhőszakadást jelent, de olyat, mintha dézsából öntenék. Amikor elkezd csepegni, az emberek az utcákon elkezdenek rohanni (ami Afrika lassúságához képest igen mulatságosan hat). Mi először nem vettünk róla tudomást hazafele jövet Sanhával, de aztán a saját bőrünkön éreztül meg hogy nem ártott volna nekünk se követni a példát…

Délelőtt úgy döntöttem megyek egyet sétálni a városba, meg a piacra, bár még egyedül nem voltam. Az emberek ugyanúgy alien-nek néznek, a gyerekek integetnek, beállnak egy-egy pózra ha előveszem a gépet (borzasztó hogy nem lehet spontán képeket csinálni, pózolnak mint a magazinokban), de úgy másfél óra bolyongás után úgy döntöttem elég volt a sétából, mivel még mindig nagyon le tud fárasztani a folyamatos koncentrálás a városi tömegben. Ki jön velem szembe, ki jön mögöttem, ki köszön rám, kire kell mosolyogni, ki nézi a táskámat, merre ugorjak félre egy száguldó minibusz elől. A nap további részét is az irodában töltöttem, küzdve a nettel, és mosolyogva azon hogy hogyan is készülnek itt Afrikában a felettesek két héttel előre bejelentett látogatására. Mindenki csinibe volt vágva, nagyjából mindenki feketében, reggel 8-kor a meeting-szobában (ami igazából egy üres szoba néhány rattan székkel) feszesen ülve várták az érkezőket. Akik este 5-kor még nem voltak itt…

Estére megállapodtunk páran a házban hogy veszünk közösen vmi jópofa csirkét és megesszük. Természetesen az áram- vagyis az áramszünet- ezeknél az alkalmaknál sem rest emlékeztetni minket hogy Afrikában vagyunk, ezért 1 óra tétlen várakozás után a szenes megoldást választottuk, elküldtük az őrt szénért, lányosan küzdöttünk a begyújtással, majd pár óra múlva elfogyaszthattuk a mai zsákmányt.

Csütörtök reggel 6-kor keltünk útra Konsta-val hogy a 4-es számú patrol-ban (osztag) megnézzük hogy mit csinálnak a field officer-ek. Első ízben egy minibuszt intettünk le, ami már meglehetősen tele volt, de természetesen nincs olyan rakás amire még nem férne, felvettek minket. Persze ilyenkor előre meg kell állapodni az árban, mert utólag heves viták kerekedhetnek belőle, amihez, hogy őszinte legyek, nem sok vér van a … A 12 fős minibuszban 18-an és egy csirke utaztunk Thonva-ig, ahol aztán biciklitaxira pattantuk. Ez a csodás szolgáltatás megtalálható minden faluban, annyit jelent hogy fiatal srácok fuvaroznak a biciklin. Az ülés kényelmes, van kis kapaszkodó is, azaz nem kell ölelgetni őket, és még rádió is volt rajta!! Elég hosszan mentünk, hegyes-völgyen területen, szóval néha már-már gyilkosnak éreztem magam, hogy én nem segítek neki hajtani. De végülis ezért kapja a pénzét, izzadjon egy kicsit .

Aztán találkoztunk a field officerekkel, akik természetesen sem időben, sem létszámban nem voltak jelen, majd az egyiket kiválasztottuk és őt kísértük el a napi túrájára. Ez konkrétan azt jelentette hogy az akkora már bőven tűző napon a tarlón sétáltunk, házcsoportról házcsoportra járva, mindenhol kicsit megpihenve, a szokásos üdvözlési rituálékat megejtve. Hihetetlen szeretettel üdvözölnek minden érkezőt, azzal a nagyon együgyű párbeszéddel ami soha semmilyen körülmények között nem változik … Vicces.

De ma igazán volt szerencsém a valódi Malawi képébe bepillantást nyerni, hogy hogyan is él a többség, a vidék. Megtudtam olyan dolgokat például hogy a chief-nek, azaz a helyi „törzs”főnöknek mindig be kell jelenteni ha elmész valahova a faluból (szétszórt házcsoport), illetve ha megérkezel, így mindenki aki tudni akarja hogy xy merre jár, elég hozzá elzarándokolnia. Egyébként a falufőnökök is teljesen normális emberek, ne valami arcán tetovált, pávatollat hordó, fűszoknyás valakire gondoljatok. Vagy például ha meghal valaki akkor a házhoz vagy házcsoporthoz legközelebb eső földútra keresztbe zöld ágakat tesznek, és ha biciklivel vagy motorral jössz, akkor le kell szállnod, mert csak gyalog mehetsz át rajta. Láttam sok sok gyerkőcöt, akik vékonyka alkatuk ellenére nagy hasúak, feltehetően férgesek, vagy a fehérje nélküli táplálkozás alakította ezt ki.

De a legfontosabb megállapításom az hogy bár Malawi a világ legszegényebb országai közé tartozik, a napi 1 dolláros bevételt nem éri el az átlag, ez a szám nagyon relatív abban az értelemben hogy ezeknek az embereknek megvan mindenük ami a boldogságukhoz kell. Nagyon vidámak, sokat dolgoznak, és hihetetlen szervezettek. Talán Buthan mintájára itt is nem GDP-t hanem GNH-t kéne mérni, ami a growth national happiness-nek felel meg (össz nemzeti boldogság). Ezzel az élmezőnybe kerülnének. Mezőgazdaságból, minimális iparból megélnek, persze ez csak épp a szűkös megélést jelenti. Arra már nincs pénz hogy valami is fejlődjön, vagy ha valami nincs, lehetőség legyen rá, az egészségügyre fordított pénz egyértelműen nem elég semmire, és az emberek, főleg a vidéki területeken- mint ahogy Magyarországon is- kimaradnak az információáramlásból. Ezáltal nem tudják megelőzni, meggyógyítani, átlátni, megoldani… És persze a városokba betört a „nyugat”, a ruhák, az elektronika, és mivel minden ember életcélja a birtoklás, egyre kevesebbnek fog tűnni az a pénz amijük van, ami hosszú távon fejlődéshez de pusztuláshoz is vezethet. Unokáink se fogják látni…

Na de visszakanyarodám, feltornázva egy kereskedő mai bevételét egy dollár felé, vettem egy 2m-es ruhadarabot, amit a nadrágom köré tekerve nem kell szégyenkezzek a sokszor fehér embert még nem látott vidéki nénikék előtt hogy nekem nincs ilyen, és aminek elég élénk színe is van ahhoz hogy ne tűnjek ki a tömegből. Egyébként tényleg furin néznek ha csak nadrág van rajtunk, de tekintve hogy 10 évvel ezelőtt a nők még nem hordhattak nadrágot, nem meglepő. Egyébként ma is csak városokban, és csak nagyritkán lehet „modern” nőt látni. Délután elmentünk egy óvszer bemutatásra, amit egy field officer tartott az ún. passionate-eknek, akik önkéntesként, személyes meggyőződésből akarják a TCE munkáját segíteni valahogy. Elég sokan voltak, most csak férfiak, nagyon lelkesek és az előadás vmi professzionális volt.

Hazafelé egy kisteherautó platójára kérezkedtünk fel, akik INGYEN elhoztak Thonváig (és csak ketten voltunk a platón, afrikai zenét játszottak nekünk a rádióban), és onnan minibusz… Itthon kimostam a kútnál moszószappannal a heti adagot, és már csak a sebeimet nyalogatom, ugyanis a reggeli hűvösben elfelejtettünk naptejre gondolni, szóval a nyakam, vállam vörösebb mint a ráké…De ez egy jó nap volt.

Afrikai lassúság...

2009.06.10.

Kedden megint bementünk az irodába, remélve hogy lesz valami munka. Afrikai lassúságban, a délelőtt a semmittevéssel telt, így az időnket kihasználva elmentünk Konstával a központi piacra venni ezt-azt. Hát ez a másfél órás séta, akármennyire is meg lehetett fulladni a hőségtől, annyira feltöltött!

Ilyenkor mindig madarat lehetne fogatni velem. Az emberek kedvesek, a gyerekek integetnek, ma egy kislány még oda is jött megölelni J. Ebből a szempontból azt hiszem kezdem megszokni Malawit, és már nincsen olyan sok fenntartásom az emberekkel szemben.

Aztán az irodában megebédeltünk, ami ma is nsima és bab volt, csak valamivel kisebb adag mint tegnap. Nem baj, a hasamba dagadós nsima-bol úgysem tudok sokat enni.

Délután kaptunk valami irodai szöttyögnivalót, aztán segítettem a vezetőségnek megcsinálni és normálisan kinyomtatni egy 5x7-es exceltáblát, ami nem volt egyszerű, tekintve hogy már mennyire összezagyváltak benne mindent. Hát igen, laptopja az irodában mindenkinek van, de használni csak nagyon alap szinten tudják.

A projektben egyébként van egy halom feladat; segítjük a field officereket- akik járják a vidéket és egyesével keresik meg az embereket és világosítják fel őket a HIV-ről, egyéb szexuális úton terjedő betegségekről, vagy az AIDS-szel való együttélésről, és megpróbálnak valamilyen módon segíteni az életükön. A projektben klubok, zöldséges kertek vagy más bevétel-teremtő tevékenységek indulnak.

A field officerek helyi emberek, és bár kaptak és folyamatosan kapnak oktatást, sosem lehet nekik eleget tanítani. Emellett lehet tenni egy csomó dolgot, árvákat támogatni, árvaházaknak segíteni, fiatal klubban, vagy HIV-klubban segítkezni, de először meg kell találnod hogy hol és mit is szeretnél leginkább csinálni. Csak a munka előtti és utáni idő tűnik elviselhetetlenül hosszúnak.

Máris gondolkodom a projektváltáson, mert legalább ha V-vel lennék, az üres órák is gyorsabban telnének. Malawi meg mindenhol Malawi lesz. Meglátjuk mit tudunk tenni.
Ma kiderült számomra hogy az éneklő fickó az iszlám kisebbségnek a mecsetjeiben énekel. Nem tudom hányan vannak, mert elég sok embert láttam már de iszlámot még egyet sem Zombában, illetve azt sem tudom megfejteni hogy miért pont ilyen szürreális időpontokban találja meg a tubáját.

Ami ma aggaszt: az ujjaim, újra előjött a rejtélyes betegségem, amit orvos még nem fejtett meg, de most kicsit durvább, mert nemcsak a bütykökre koncentrálódnak a pici viszkető szemölcsszerű izék, hanem vírusszerűen elterjedtek az egész ujjamon.. Nem hinném hogy itteni orvos tudna rá mondani bármit is..Szóval, megvárjuk míg elmúlik.

Bab nsimával

2009.06.05.

November 17

Hétfőn fél 8-ra kellett mennünk az irodába, meetingre, ami a korai napfelkeltéhez képest kissé időpocsékolásnak tűnik. Végül 8 és 4 között volt a meeting, kvázi hosszú, de megkaptuk melyik területért leszünk felelősek.

Mindenki nagyon szimpatikus az irodában (habár a malawi-angol megértésébe még bele kell jönnöm).És kaptunk ebédet, a tündéri őr, Justin nemcsak őrködik, és kísérget, hanem takarít és főz is. Babot csinált nsimával, ami malawi és a környező országok nemzeti eledele, ez végül is kukoricakása, nagyon sűrűre csinálva, emlékeztet a sűrű, ízetlen tejbegrízre. De ehető volt, és megtömi a hasadat (meg idővel kibéleli a kis zsírpárnákat a fenekeden is).

És mától úgy döntöttünk hogy isszuk a csapvizet, ahogy a többiek is, mert senkinek semmi baja nincs tőle. Aztán Konstával elmentünk a piacra. Igazából nagy választék nincsen és mivel mangószezon van, főleg azt lehet kapni. De vettünk pár zöldséget és gyümit ami elég is lesz vacsorának. Persze mindenhol, de mindenhol próbáltak minket átvágni, és sokszor nem is tudod kikerülni, de mivel a piacon, európai szemnek elég olcsó minden, sokszor nem is érdekel.

Persze az elv igen, na de 5 ft-on, ami egy mangó ára, nem fogsz sokat vitatkozni. Az emberek nagyon érdeklődőek és meglepődve konstatálják a fehér ember jelenlétét, ami meglepő hiszen évek óta váltják itt egymást az önkéntesek. A gyerekek mindig körbevesznek, integetnek, kiabálják hogy azungu, azungu (fehér ember), és ha bátrabbak is, akkor azt is hozzá teszik hogy give me my money- add nekem a pénzemet.

Persze csak tovább kell menni, kedvesen mosolyogni és integetni nekik. Igazából ma nagyon jól érzem magam, a nap nagyjából az elejétől a végéig ki volt töltve, élveztem Zomba hangulatát is, és végre tudtam egy levelet váltani V-vel is. És már 19.20 van! Ez hihetetlen.

Lassan lehet feküdni (Ja, minden nap hatkor sötétedik, szóval biztonsági okokból addigra itthon kell lennünk) A fürdőben felfedeztem kis lakótársunkat, ami valami kis gekkó, békésen éldegél az ablakban, és remélhetőleg sikeresen is vadászik a rovarokra.

A laptopom viszont aggaszt kicsit, mert a monitor csak egy pozícióban működik, ami máig, amíg derékszög volt, nem is érdekelt, de most már kicsit beljebb kell hajtani a derékszögön, azaz kb 80 fokban, ami már nem túl élvezetes.

Na de ha tönkremegy, legalább már nem kell többet aggódni érte, hogy netán ellopják…

Egy borzalmas éjszaka után

2009.06.02.

November 16.

A szombat éjszaka borzalmas volt. A szúnyogháló alatt majd megfulladtunk a hőségtől, ráadásul a tárva nyitott ablak nem váltott ki belőlem biztonságérzetet, mivel a mi szobánk néz az utcára, és az ablak úgy 1m magasan van. Éjjel szörnyen ijesztő hangokra riadtunk, millió kutya ugatott és valami állatok pedig vonyítottak, vagy üvöltöttek, mintha valami vadállatcsorda és a kutyafalka harca lett volna.

Aztán 3 körül egy férfi egy tubába énekelt, csicsevául, igazából gyönyörű volt, talán majd legközelebb felveszem valahogy. Minthogy utána ez nem ismétlődött meg, gondolom ez csak a vasárnapok privilégiuma, talán ezzel emlékeztetik a népet hogy mise lesz. 3 után elkezdett világosodni, és vele együtt melegedni a levegő, ami nálam fél 5-ös kelést eredményezett. Sanha bírta fél 6ig. Aztán reggeli, tusolás, és a tétlen semmittevés. Majd felkerekedtünk hogy találjunk netet, és mivel nem tudtuk pontosan hol van az iroda, csak mentünk az orrunk után.

Idegennek éreztük magunkat és bizalmatlanul néztük az embereket, akármennyiszer is próbáltam pozitív gondolatokat sulykolni a fejembe. Bevallom többször is könnybe lábadt a szemem, kicsit elveszettnek éreztem magam. Majd - kicsit meggondolatlanul- megkérdeztük egy fiatal fickótól hogy hol van a piac, ha már net nincs, gyümölcs legyen. Ő mondta hogy elkísér minket, aminek eleinte nem örültem, de mit volt mit tenni, elindultunk vele, sűrűn nézegetve a környéket hogy meddig vagyunk emberek között. Szerencsére elképesztő kedvesen tényleg a piacra vitt minket, de mire odaértünk Sanha ki akarta köpni a tüdejét…Persze a piac bolhapiac volt, ruhákkal és kacatokkal, szóval visszaindultunk.

Menet közben megtaláltuk az irodát, ahol még net is volt, bár ezt el tudjátok képzelni milyen sebességgel…Mindenesetre ez mindenképpen jót tett, a tudat hogy mégsem vagyunk teljesen elvágva a külvilágtól. Mégsem egy nagy fekete lyukba estünk. És egy tündéri őr vigyáz az irodára, aki még el is kísért a boltba, ahol utolsó elkeseredésemben vettem HIDEG kólát. (jól átvertek az árával, de még így is sokkal olcsóbb mint az ásványvíz). Nem tudjátok elképzelni milyen mikor kint-bent meleg van, és míg otthon mindig van B terv lehűteni magunkat, itt egyáltalán nincs semmi!

Az első éjszaka és az első nap Malawiban

2009.05.29.

November 15.

Az éjszaka borzasztó melegben telt. Reggel az élet valamikor 4 után beindult, minthogy akkor már szikrázóan sütött a nap, szóval mi is elkezdtünk ébredezni. A kalauzunkkal azonban 10-es indulásban állapodtunk meg, ami még csúszott is egy órát, szóval volt még lélegeznivaló a hotelszobában.

Aztán elmentünk a DAPP központba (ez az itteni szervezetet jelenti, development aid from people to people (’fejlődési segítség emberektől embereknek’). A kalauzunk, Cedric igen szimpatikus volt, kaptunk tőle általános útbaigazítást, illetve elvitt minket enni egy étterembe, és kicsit körülnéztünk a városban is.

Meglepően nagy a választék, a pizzától kezdve a marhapörköltig minden kapható. A boltok is meg vannak pakolva, és valamit eszméletlen olcsón (egy mangó kb. 10 ft), más termékeket viszont még nekünk is horribilis árakon árulnak.

Az utcákon mindenféle embert lehet látni, akik egészségesek, azok gyönyörűek, nők és férfiak is egyaránt, viszont nagyon sok akin látszik, hogy beteg, gyerekek akiknek fel van fújódva a hasuk, mert valószínűleg férgesek, illetve akik állandóan pénzt kérnek, vagy csak kunyerálnak valamit…

Aztán délután jött értünk egy sofőr, aki a koreai lánnyal, Sanhával elhozott engem Zombába, a projektünk helyszínére. Kicsit nehéz volt otthagyni a többieket, V-ről nem is beszélve, hisz bármennyire is készültünk erre, tudtuk, hogy nehéz lesz megszokni a különlétet. Az út elég rázós volt, de a panoráma mesés. Újabb falat Malawiból, ami tényleg nap, mint nap elbűvöl. A szállásra érve azt hiszem mindketten csalódottak voltunk kicsit, mert mindenki azt mondta hogy ez a legtutibb önkéntes (development instructor, DI) ház Malawiban, nekünk viszont úgy tűnt, hogy szinte semmi nincs benne.

Ketten kerültünk egy szobába, melyben csak 2 ágy és 2 szúnyogháló van. A holminkat a táskában hagytuk, nyilván idővel kimásznak majd a földre is. A zuhanyzóban nincs villany, így romantikusan, gyertyában kell zuhanyozni, de legalább van folyó víz, bár hideg, de ez tökéletesen passzol a 40 fokos meleghez.

A zuhanyzó ajtaja csak egy itt-ott elszakadt nejlon cafat, mely sejtelmesen lebeg ha van egy kis huzat a házban. A konyhában nincs hűtő, de mondjuk talán így is elleszünk. Találkoztunk az itt lakó önkéntesekkel, van egy osztrák pár, valamint egy ghánai, egy német és egy holland lány.

A TCE (Total Control of the Epidemic, HIV/AIDS megelőző és felvilágosító program-mi is erre jöttünk Sanhával) programban dolgozó lányok elég vidámnak tűnnek, és talán elég elhivatottak is a munkájukkal kapcsolatban. Kiábrándítottak azonban azzal, hogy az internet az irodában sem fog feltétlenül működni, így nem tudom, hogy fogjuk megoldani a kommunikációt.

A szobában elképesztő meleg van, főleg a háló alatt. Ezen kívül Sanhával úgy befújtuk a hálóinkat rovarölővel, hogy ki kellett menekülnünk a szobából, mielőtt előbb halunk meg a szúnyogoknál. Még az ablak előtt ücsörgő őrünk is elkezdett köhécselni.

Na, holnap vasárnap, valószínűleg semmi nem fog történni, mehetünk ’várost’ nézni, bevásárolni, ilyenek. Így hétvégén minden annyira csendes és halott.

Út az ismeretlen Afrikába

2009.05.26.

November 14.

Az afrikai kalandunk csütörtök hajnal 4-kor kezdődött, mikor az angol felkészítő iskola hideg falai között megcsörrent az ébresztőóra.

Tekintve, hogy a 8 hónapos afrikai útra kalibrált csomagjaink lefölözése 20 kilóra elég sokáig tartott és csak hajnalban kerültünk ágyba, a korai ébresztőt meglehetősen zokon vettük.

Londonból először Qatar-ba, onnan pedig a Dél-Afrikai Köztársaságba, Johannesburg-ba repültünk, csudagépekkel, csuda kedves személyzettel, akik kvázi óránként tömték belénk az enni és innivalót. A Johannesburgi reptér tisztaságában, szervezettségében az európaiakat fölényesen veri, még így is, hogy óriási mennyiségű járat elosztója Afrikában.

Megérkezésünk után búcsút vettünk a Mozambikba tartó csapattársainktól. A reptéren minden és mindenki gyanús volt, annak ellenére is, hogy a falak között egyáltalán nem lehetett érezni, hogy Afrikában vagyunk. Ezért is történhetett meg hogy szomjúságunkat oltandó a luxus mosdókban töltöttük fel kulacsainkat, és csak az első terjedelmes meghúzás után ötlött az eszünkbe, hogy már a fekete kontinensen vagyunk...

Hát, lesz még mibe belejönni. Pár órácska várakozás, és rá egy órás késés után beszállhattunk a Malawi airlines korábbiakhoz cseppet sem hasonlító gépére, ami igazából a már nálunk is forgalomból kivont volán buszokra emlékeztetett.

Az első csicsewa szó

Itt már felfedezni véltünk egy-egy csicsewa szót, ami Malawi hivatalos nyelve, és már mi is egy leckényi komoly tudással bírunk belőle. A reptéren ránktörő éhségünket a repülőn egy darabka magyar kolbásszal ütöttük el, bár én igen kellemetlenül éreztem magam, hogy a malawi emberek mellett ülve illatozó kolbászt eszek…

A párom, V. próbált nyugtatni azzal, hogy ők az elit, akik maguk is hozzájutnak finom falatokhoz, de valahogy nem tudott meggyőzni, így csak sebtiben tömtem be a részemet, hogy minél rövidebb ideig érezzék az illatát és minél rövidebb ideig furdaljon a lelkiismeret.

Épphogy befejeztük, elkezdték felszolgálni az ételt, ami felettébb meglepett minket, tekintve, hogy egy 2 órás úton Európában nem szoktunk ehhez hozzá. Itt is minden guszta volt, bár én sokat dilemmáztam, hogy vajon honnan van, hogyan készítették el, és mert amúgy is már tele ettem magam, inkább lemondtam a Malawi Air eme juttatásáról.

Majd bő 2 óra múlva megpillantottuk Malawi tájképét, ami dombjaival, elszórt házaival, facsoportjaival őszintén szólva elkápráztatott minket. A landolásnál sokáig úgy tűnt, hogy a poros semmibe fognak minket letenni, de az utolsó pillanatban feltűnt az aszfaltréteg, ami nem lehetett túl hosszú a fékezés erejéből ítélve.

A malawi repülőteret megpillantva hasított belénk először az érzés: megérkeztünk Afrikába, a helyre, ahova egy éve készülünk...

Reptér, a semmi közepén

A reptér a teljes semmi közepén lett kialakítva, maga az épület pedig egy kisebb magyar falu vasútállomásával vetekedett.

A gépek érkezését egy hangárnyi nyitott teraszról lehet csodálni, ami garantáltan tele is van mindig bámészkodókkal, gyerekekkel, akik talán arról ábrándoznak, hogy egyszer ők is ezzel a repülő csodával térnek vissza sikeres üzletemberként a családjukhoz.

Angliát elhagyva az idő folyamatosan melegedett az utunk során, de egyértelműen Malawiban tetőzött, este 6 körül úgy 30 fokkal fogadott minket. Érkezésünkkor a szervezet két malawi alkalmazottja várt minket.

Kisebb ügyintézés után a koromsötét reptér előtt bepakolásztunk a 2 autóba, és a koromfekete utakon elindultunk, valamerre. Az utak mentén emberek tömegei ballagtak, stoppoltak, üzleteltek, és az egész hangulat valahogy félelmet ébresztett bennem. Valószínűleg a közvilágítás sokat dobott volna a megítélésemen.

Két egymás mellett egyszerre lerobbant teherautó miatt úgy egy órát vesztegeltünk az úton, majd egy városka, Blantyre egyik utcájában egy hostelnél ért véget az utunk.

A tusolóból langyoska víz csordogál...

Az ágyak felett lóg a szúnyogháló, bár feltételezem nincsenek rovartirtóval kezelve, és talán az ujjnyi lyukak sem segítenek a kis dögök visszatartásában, de hát csodák nincsenek.

A tusolóban hajszálvékonyan csordogál valami langyoska víz, de ez is szuper hogy van, a lavorral pedig nem most találkozunk először, szóval gondok ezzel nem lesznek.

A vízkészletünket viszont elfelejtettük feltölteni, így a maradék 1 decit testvériesen elosztva beadagoltuk a napi malária gyógyszerünket, beizzítottuk a ventillátort, ami csak kisebb technikai trükkökkel és némi kompromisszum árán hajlandó berregni kicsit, mi pedig nagyokat lélegezve próbáljuk az éjszakát eltölteni…