• Az élet megy tovább.....

        Angyalka55 blogja

        Az intenzív osztályon eltöltött idő 6. hetébe csöppentünk. Péter hol jobban , hol rosszabbul volt. A legjobban a mentális egészsége aggasztott. El lehet képzelni,  hogy milyen érzés az embernek hetekig bezártam, egy kórteremben feküdni, s csak várni, várni, hogy valami történjen. Úgy éreztem hiába próbálok nap mint nap sok-sok erőt átadni neki jelenlétemmel és gondoskodásommal, láttam rajta, hogy ő is érzi nincs minden rendben, hiába is biztatom. 

         

        Felemésztettek a napok és az órák, amikor nem tudtam vele lenni. Már napközben is sírtam, de vele mindig nevettem. Bármilyen híreket is kaptam az orvostól, én ezt neki csak pozitívan tálaltam, s mindig a jövőre, a céljainkra koncentráltam. Beszéltem neki az álmairól, a titkos vágyairól, s mindarról, amit még nem valósítottunk meg. Erős akartam lenni, de már rég nem voltam az. 

         

        Rettentően zavart az ápolók nemtörődömsége, és érdektelensége, amit minden látogatásomkor tapasztaltam. A nem odaillő megjegyzéseik ( vége a látogatásnak, ideje hazamennie, hisz úgyis hiába jött, vagy ennél jobban már úgysem lesz ) , amivel nem fizikálisan, hanem lelkileg bántottak. Ezeket mindet próbáltam figyelmen kívül hagyni, s arra koncentráltam, hogy Péter ebből semmit ne vegyen észre. Az ott töltött idő intervallumban azonban rádöbbentem, hogy mennyire nem attól függ az egészségügy helyzete, hogy mennyi bérezést kapnak, hanem az emberség,  az ápolás szeretete, ami teljesen kiveszett ebből az ágazatból. 

         

        Az intenzív osztályon eltöltött idő utolsó hetébe léptünk. Napok óta csak javulást és pozitív megerősítést kaptam arra, hogy lassan kikerülünk innen, s végre magunk mögött hagyhatjuk ezt a szörnyű 8 hetet. Már tudtunk nevetni újra. Tudtam , hogy még hosszú út áll előttünk a gyógyulásig, de minden együtt töltött idő reménykeltő volt. Úgy mintha otthon lennénk, egymásba feledkezve, s élvezve minden apró pillanatot.  Ekkor már nem éreztem azt , hogy lenne olyan dolog, amiből nincs felfelé vezető út, volt. Este még mosolygós volt , de reggelre nagyon magas láza lett. Az orvos szerint tüdőgyulladása lett, de nem az volt. Egy  kórházi fertőzés támadta meg, mely oly mélyen érintette a szervezetét, hogy lesodort mindent, ami eddig javulásnak bizonyult.  Ettől kezdve már nem nyitotta ki többet a szemét, hiába olvastam fel neki a kedvenc könyvéből, s hiába simogattam a fejét, csak a gépek monoton egyre erőtlenebb pittyegését hallottam. El kellett engednem , pont azon a napon, amikor egymásnak oly sok évvel ezelőtt örök boldogságot fogadtunk, az évfordulónkon. 

         

        Az intenzív osztály egy hétköznapi, de még egy szakember számára is igen rémísztő. Az első napokban sokkolt a látvány, a mindenhol üveg fal, ahol akaratlanul is  átlátsz az ötödik betegig is. A szigorú nagyon minimális látogatási idő, a rengeteg cső és a műszerek állandó pittyegése a fertőtlenítő szagok, s mindenhol zöld védőköppenybe öltözőtt látogatók, akik aggódva tekintenek a szeretteikre. Én is egy voltam a sok közül, s reméltem, hogy ebből a rémálomból hamarosan felébredek.

        Azután, hogy sürgős CT vizsgálatot rendeltek el, és a hasban nem oda illő folyadékot írtak le, szinte percről , percre alakultak ki a vérmérgezés első jelei ( láz, a labor leletekben a gyulladásos paraméterek megkettőződtek, a szapora pulzus, a megduzzadt, vizes végtagok). Ekkor már teljesen félrebeszélt, a keringése teljesen felborult, s ennek következtében kialakult a szeptikus shock. 

        Megoperálták újra, elengedett egy belső varrat, de az orvos elmondása szerint ez gyakori probléma  s csak a meglévő területet öblítették ki. Ekkor éreztem először, hogy elveszíthetem a másik felem, mert ő az aki mindig tudja mire gondolok, s mit érzek. Ott feküdt az ágyon, s mozdulatlanul türte, hogy ápoljam és tornáztassam. Próbáltam megtenni mindent ami csak tőlem telt. 

        Egy szorosan ágyban fekvő betegnél nagyon fontos a bőr ápolása, a szárazra törlése, a bőrápoló és felfekvést megelőző tusfürdő használata. Figyelemre méltó a szoros kötések kerülése. Letekertem minden alkalommal a feltett fáslikat, áttöröltem, krémeztem.Minden végtagját megmasszíroztam és tornáztattam, hiszen bíztam abban, hogy ha felépül , akkor ez nagyon fontos lesz számára a felépülésben. A sebeket lekezeltem , s a lazán visszatekertem a fáslikat. Mégis csak más, ha ezt egy olyan ember végzi, aki szeretettel és figyelemmel nézz a betegre, mintha vártam volna, hogy az ápoló személyzet ezt megtegye. Hiába is vártam volna nem tette, mert mint sok más dolog ez sem érdekelte őket. 

        Hosszú napok teltek el, egy speciális vese infiltrációs folyamaton alapuló eljárást is bevetettek saját költségünkre- néhány millióért, ami a vér teljes megszűrését hivatott elvégezni, mert ilyenkor szeptikus shockban , annyi méreganyag szabadul fel, hogy a szervezet egyszerűen nem tudja feldolgozni. A speciális gépet beüzemeltető szakember bíztatott, s mint mindig most sem hagytam, hogy a gondolataim rossz útra terelődjenek. Ezt a labor értékek fokozatos javulása is alátámasztotta. Tudtam , hogy Péter csak rám számíthat, míg bent volt, meséltem és meséltem neki, mindent , rólunk, a mindennapokról, a betegségéről, s erősítettem benne, hogy én mindig minden körülmények között itt leszek vele. Mindennel megbírkozunk, csak ő is legyen  nagy türelemmel, mert még nekünk sok dolgunk van az életben. Ezekben a napokban, ha néhány pillanatra is kinyította a szemét Péter, amivel jelezte nekem , hogy itt van hallja amit mondok, az már nekem óriási erőt adott ahhoz, hogy igen is küzdjek érte!!

        Egy újabb hétre ébredtünk, s minden nap úgy érkeztem az intenzívre, hogy jobbnál jobb híreket kaptam. Lassan, de biztosan elkezdett javulni. Már beszélgettünk, s újra gondoltuk az életünket. Alig vártam a napi látogatási időt.  Gondolataim egész nap Péter körül jártak, s azokat a dolgokat terveztem ami az előbbre jutásunkat szolgálhatja. Átértékeltem mindent, mérlegeltem mi a fontos és mi nem, bíztam és reméltem. 

         


        Túl vagyunk a műtéten, ami az orvos elmondása jól sikerült. Fellélegeztem, s minden rossz gondolatomat elhessegettem. Meg fog gyógyulni! - mondogattam magamban. Péter szervezete jól viselte az altatást, lassan kezdett magához is térni. Fájlalta a hasát, amit az orvos és az ápolók mindig természetes folyamatnak véltek.

        Mindig ott voltam vele, legszívesebben oda feküdtem volna éjszakára mellé a mellette lévő ágyra, s vigyáztam volna minden szusszanását. Rengeteget meséltem neki. Felolvastam, mert mindig szeretett tájékozódni a világ minden ügyes bajáról. Tudtam, hogy már csak a jelenlétem is pozitív hatással lehet a gyógyulására.  Éreztétek már azt, hogy ha valakivel beszélsz, úgy érzed 100 éve ismered? Mi így voltunk, kiegészítettük egymás mondatát, s már egy szempillantásból is tudtam ő mire gondol.

        Mivel tudtam, hogy az elkövetkező napok, hetek jobban ágyhoz kötik, ezeket az emlékeket próbáltam neki felidézni.  Próbáltam a gyógyulási időszak alatt minél több időt vele tölteni. Én a legfontosabbnak azt találtam, hogy mindig Péter igényeit vegyem figyelembe. Amikor bementem a legelső az alapvető létszükségletek ( párna, ágy igazítás, itatás, fogmosás) kielégítése volt a cél. Ezek az egyszerűnek tűnő dolgok azok, mely a beteg közérzetét nagymértékben javítja, s a műtét után igen nagy nehézségekbe ütközik. 

        Egy műtét után a legyengült szervezet nehezebben birkózik meg  a körülötte lévő fertőzésekkel. Nagyon fontos bizonyos alapszabályok betartása. Mindent operált beteget, csakis egészségesen látogassuk. Amikor belépünk a kórterembe mossuk meg a kezünket szappanos meleg vízzel, majd fertőtlenítsük le. Optimális lehet a drogériákban is kapható antibakteriális gél erre a célra. Ezek a zselék megölik a legtöbb baktériumot. Amennyiben fertőző ( vér, vizelet, széklet) testfolyadékkal érintkezünk használjunk egyszer használatos kesztyűt. Gyakran cseréljük a beteg törölközőjét. 

        Az orvosok többnyire nem mondtak semmit, vizit sem volt,  az infúzió ment, a nővérek csak akkor jöttek amikor muszály volt.  Aggasztott, hogy minden igyekezetünk ellenére sem jön a várva várt gyógyulás, a hasi fájdalom nem múlt.

        Eljött egy újabb hét , már 5 napja voltunk az intenzív osztályon és Péter állapota nem, hogy javult volna, inkább romlott. Keddre belázasodott. Értetlenül állt mindenki a történtek előtt. Mi történt? Mi lehet a baj? Délután még beszéltem vele telefonon, ahol egyértelmű volt, hogy nincs magánál. Estére már az eszméletét is elvesztette. Péter vérmérgezést kapott.


        Lassan itt az újév és mi nem utaztunk el, mert Péter még mindig a kórházban volt. Miután kiderült, hogy mi a probléma, az orvosok igyekeztek megtalálni az okát és bizonygatták, hogy  ez biztosan valamilyen belső vérzés következménye is lehet, így egymás után jöttek a különböző vizsgálatok, gyomor-, bél-, végbéltükrözés. Mindegyiket hősiesen viselte, s mivel ő olyan személyiség, hogy a dolgok előrevivője, láttam rajta, hogy minél előbb túl akart lenni rajta, s nem tiltakozott egyik ellen sem. Az egyik vizsgálatnál találtak valamit. A béltükrözéskor polipot észleltek,s az orvosok szerint ez akár veszélyes is lehet, ezért érdemes lenne eltávolítani. Péter hamar túl akart lenni a dolgon így a gyors műtét mellett döntött.

         

        Amikor csak tehettem a kórházban voltam Péter mellett, hiszen mint mindenen, ezen is ketten kell, hogy túllépjünk.

         

        A kórházba való bekerüléskor az embernek eléggé fel készülni a lelki hatásokra,  orvosok, ápolók, egy külön világ, ezenkívül pedig rengeteg dolgot kell magunkkal vinni. A tisztálkodási felszerelésen kívül ( törölköző, szappan , fogmosási eszközök, borotva stb. ) érdemes saját poharat, evőeszközöket, kést, szalvétát, papírtörölközőt, nedves törlőkendőt bekészíteni. Én bevittem Péternek a kispárnáját is, hiszen próbáltam neki egy kis  otthoni meleget varázsolni. A kórteremben nincs általában semmilyen reluxa, szalagfüggöny, ezáltal napközben elég világos van, aki erre érzékeny, mint az én Péterem is, annak a  napszeműveg is nélkülözhetetlen. Lehet, hogy mások számára ez nem természetes és nevetséges, de én úgy gondolom, hogy ilyenkor ne más véleményére, hanem mindig a betegre gondoljunk. Mi jó neki, s a többivel ne foglalkozzunk.

         

        Mi a műtétre készültünk, így méginkább igyekeztem mindent megadni neki. Nem mondom, hogy repestem a gondolattól, hogy meg fogják operálni, de a mielőbbi felépülés volt a cél és az orvosok is ezt javasolták. Utólag kiderült, hogy ez egy súlyos és elhamarkodott döntés volt.


        Meghalni nagyon nehéz! A gyászban leginkább arra vágyunk, hogy hasonló tapasztalatot átélt emberekkel , úgymond sorstársakkal beszéljünk a kialakult helyzetről, s nem azokkal , akiknek fogalmuk sincs - honnan is lenne- valójában mit is érzünk, mit is élünk át. Nem gondol senki sem a gyászolók lelki  segítségére, mert ez még mindig tabu téma. Akármennyire is fáj , a halál az életünk része. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Át kell élni, s ezt az átélést meg is kell osztani, a miértekre választ kell , hogy kapjunk , hogy aztán tovább léphessünk.

        A mai világban mindenhol azt hirdetik, hogy minden állandó és kívülről mesterségesen megőrizhető. Ezt addig vallottam, míg rá nem jöttem, egy vasárnap délután, amikor már 2 napja nem beszéltem Péterrel és a kórházból hívott, hogy ez nem igaz. Ekkor éreztem először azt az  iszonyú fájdalmat, ami a tehetetlenségből fakadt. A lelkem mélyén tudtam, hiszen 2 napja nem tudtam elérni, s már hiányzott a hangja. Úgy éreztem a szívem meghasad.  Ez nem lehet igaz! Élete teljében van, sportol és egészséges. Egyre csak bizonygattam magamban, hogy ezt Péternek le kell győznie. Hamar jött a hír, vészes vérszegénységgel állunk szembe. 

        A vérszegénység nagyon lassan, alattomosan alakul ki, úgy , hogy kezdetben nem okoz semmilyen tünetet. Ilyen a fáradékonyság és a gyengeség, a fejfájás, a szédülés és a sápadtság, nehezen gyógyuló láb sebek, fokozott szívdobogás-érzés. A torokszorítás, a torokban lévő gombóc érzete, ahogyan időnként a nyelési zavarok , a szájzúg berepedés és a terhelhetőség csökkenése is.

         

        Belegondolva mi is produkáltunk néhányat, de ki gondolta volna, hogy ha időnként fehér, és ki van repedezve a szájzúg az vérszegénységre utal. 

        Hurrá, akkor fellélegezhetek gondoltam  nincs nagy baj,hamar túl leszünk rajta, s gondolataim már a kimaradhatatlan decemberi újévi koncerten járt, amit minden évben Bécsben töltünk.  Sajnos nem így történt.

         



      • Blog leírása

        A halál az életünk része, akármennyire is fáj. A közelmúltban elszenvedett gyászom során olyan kérdések fogalmazódtak meg bennem amelyben szót adok a fájdalomnak, a bánatnak, s mind arról ami idáig vezet, s nem beszélünk róla..
        Látogatás: 9364 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Archívum

      • Hirdetés