Magány

Egyre nehezebben viselem a bezártságot. Igaz, hogy ez önkéntes "szobafogság". De akkor is kibírhatatlan.
Annyira vágyom már a normális emberi társaságra, kapcsolatokra. A barátok elmaradnak lassan, időnként érdeklődnek, de ennyi... Talán akikkel neten tudom tartani a kapcsolatot, ők megvannak még, rájuk lehet számítani. Pedig annyian hívnak, hogy mozduljak ki, találkozzam,velük, ha csak egy rövid ideig is...
A családomból is csak egy szúk körrel vagyok hajlandó személyesen is találkozni. Van, aki megsértődik ezen, többek között ilyenek voltak a volt párom családja is... Sokan nem értik meg, milyen érzés, hogy a tükörbe nézek, és egy teljesen más ember néz vissza rám.

Gyötröm magam, hogy a régebbi képeimet nézegetem saját magamról, és képtelen vagyok elképzelni, hogy valaha is ugyanúgy fogok kinézni.

A "nagy szakításon" túltettem magam, de annyira társfüggő vagyok, hogy belemegyek a plátói viszonyokba. És persze folyamatosan csalódok...
Nem én kerestem, Ő talált meg... Először csak MSN, majd pár telefon. Egyre többet beszélünk, egyre többet adok ki magamból. Maximálisan őszinte vagyok, nem akarom átvágni. Elmondom, hogy mi a helyzet velem, nem kertelek, tudja, hogy egyelőre nem találkozhatunk. Nem kérem, hogy várjon rám, de fogadkozik, hogy akkor is várni fog. Mert fontos vagyok, és hiszek neki. Mert hinni akarok! Mégis félek... Nem merek bízni már semmiben és senkiben. Attól félek, nagyot fogok csalódni ismét.

Le akartam ma zárni az egészet. De képtelen vagyok rá. Annyira szükségem van valakire, elsősorban Őrá. Függök a hangjától, amit ír és mond nekem.

Annyiszor elképzelem az első találkozást. Vagy hogy mennyire másképp alakulna, ha már nem így néznék ki... Ismét boldog lehetnék. Mert most egyáltalán nem vagyok az. Kell valaki, aki ilyenkor is mellettem van. Fizikailag is!
És csak szenvedek, és sírok, és sírok...