Mudrázzatok

Mondjátok meg nekem, mire való az, hogy az embernek minduntalan a kezébe nyomják a leleteit?!  Ezt szó szerint nem tudom elkönyvelni, ugyanis ezekből már akkora aktacsomók tornyosulnak a könyvespolcon, hogy  valóban csak egy  hivatásos könyvelő tudna rendet rakni közöttük, és hovatovább már nagyobb helyet foglalnak el, mint a könyvek. Néha azt gondolom, hogy de jó annak, aki ezekből mit sem ért, így aztán csak gyűjti őket papír gyanánt, de mivel én eredeti, becsületes szakmám szerint  valamicskét értek is belőlük, tudjátok meg, hogy nincsenek javamra. Mert mi a fenének kell tudnom azt, hogy a vérképem egyre romlik vagy hogy a vérsüllyedésem az egekben jár?  Kutya legyek, ha ez  engem még érdekel! Annál jobban foglalkoztat például az, hogy ti mit gondoltok az élet dolgairól, és mi lenne az, amivel magunkon segíteni tudnánk. Most éppen azzal foglalkozom, hogy kipróbáljam magamon a mudrát és aztán, eredményeimről be tudjak majd számolni nektek is. Hogy mi a mudrá?  Nahát éppen ezt kérdezem én is magamtól. Mert  annyit  tudok, hogy ez egy hindu és buddhista hitvilágban alkalmazott gyógymód, amely abból áll, hogy a kéz és az ujjak tartásával egyensúlyba hozzuk a testünket-lelkünket- ez a hivatalos definíció.  Az utasításokat követve el is kezdtem igazgatni az ujjaimat, hol erre, hol arra, de bevallom, hogy ez csak annyi eredménnyel járt, mintha nem is mudrázni, hanem teszem fel bokázni akartam volna. Mert hogy csak egy egyszerű gyakorlatot említsek, az nagyjából abból áll, hogy például a behajlított hüvelykujjunkkal megfogjuk a szintén behajlított mutató vagy gyűrűs ujjunkat s így tovább. Namármost, ha ezt én meg tudnám tenni, akkor  már mindnyájatoknak pulóvert kötöttem volna az ujjaimmal.  Egyszóval, a dolog számomra nem megy, és legalább annyira  sikertelen, mint a fuvolára és zongorára írt, képzeletbeli zenedarabom. Én ugyan mudráznék, ha tudnék, de csak kínlódás származik belőle. Töröm hát a fejem, hogy mit tehetnék ez irányban? Másegyéb nem jut eszembe, mint hogy a mi hitvilágunkban is szoktuk használni a kezünket öngyógyítás céljából, ám ezt úgy szoktuk csinálni, hogy a két tenyerünket egymás felé fordítjuk , összetesszük, és aztán küldünk egy sóhajtást odafel, a fellegekbe. Vannak, akik  ezt több más, hangos szóval is kísérik, de én ezt nem szoktam. Így is, úgy is, imádság annak a neve. És ehhez mégcsak nem is kell ide-oda pászitani a sokszor fájó ujjainkat, mert jól van az úgy, kinek ahogyan sikerül, és a hatásfok legalább annyi, mint a hinduk mudrájánál. Ma csak ezt a  tapasztalatot tudtam veletek megosztani. Azért persze, ha csak tudtok, mudrázzatok, de azoktól, akik erre  a luxusra képesek, panaszt ne halljak! Az én myalgiám csupán csak egy ölelést enged meg nekem, de azt mindenképpen elküldöm nektek most is!