• Önkéntesként Afrikában
        ildiko blogja

        Új projektek

        Valamikor februárban

         

        A pénteket  Lunzuban, a szex-munkásoknak nyílt napján töltöttük. Ennek a projektnek a felelőse Carol, egy brazil önkéntes, de ő igazából eddig csak annyit csinált hogy megtalálta ezt a közösséget és elkezdte velük a meetingeket néhány field officer közreműködésével. A nyílt napra nemcsak a prostik hanem a legveszélyeztetettebb réteg, a minibusz- és a biciklitaxi-sofőrök is meg lett hívva és az eredeti terv szerint mobil szűrés, felvilágosítás, majd sportesemény alkotta volna a programot, de a field officerek, ahogy lenni szokott, megint elcseszték az egészet, és az egész rendezvény úgy nézett ki mintha csak adtunk volna nekik pár labdát hogy játszanak a pályán, és ezért ők előadtak egy drámát mielőtt elkezdték rúgni a bőrt. A lányok egyébként nem fociztak hanem netball-t játszottak, aminek furi módon semmi köze nincsen semmilyen hálóhoz, hanem valójában kézilabda és a végén kosárba kell dobni a labdát? Nem kizárt hogy csak nekem új a műfaj, de nálam, labdajátékos ismereteimet figyelembe véve ez nem annyira meglepő :). Sajnos nagyon röviddel a kezdés után elkezdett esni az eső, ami egy ideig nem is zavarja a labdát ritkán látó afrikai embert, de mikor már sárdagonyázássá fajult a játék, ők is abbahagyták. Egyébként miután Carol hazamegy, én fogom velük folytatni a munkát, vagyis Carol engem kért meg hogy a kevéske kis pénzzel ami neki van, találjak ki és valósítsak meg valami bevétel-teremtést nekik. Igazából nagyon nagy falat ez, mert eddig semmi előrelépés nem történt az ügy érdekében, és mert félek hogy azt elérni hogy abbahagyják ezt a szakmát, nemcsak egy jó állásra (ami ennyi pénzből mégcsak nem is megvalósítható) hanem egy gyökeres szemléletváltásra is szükségük lenne. De persze megpróbálom?

        Az eső csak nem állt el, szóval behúzódtunk egy fedett helyre, mintegy 60-an, ahol minden lány kapott egy-egy mezt, egy olyan logikusnak tűnő rendszer alapján hogy aki fizetett 20 kvacsát, annak jár. Ez ezen a vidéken azonban korántsem annyira logikus mint ahogyan azt elképzeljük, aminek a következménye egy jó kis lánybunyó lett egy mez felett?

        Én meg ezek mellé még az éhségemmel is küzdöttem, mivel mától diétába kezdtem az elviselhetetlen hasgörcseim miatt. De nehéz megfelelő és kímélő ennivalót találni, itt ahol a 3 féle zöldségből 2 felfúj, 3-ból 2 gyümölcs meghajt, a szénhidrát, azaz a kenyér vagy a nsima nehéz és minden más amit lehet kapni az olajban áztatott? Szóval ebédként egy almát ettem meg az utcán, és mivel annyira el voltam azzal foglalva hogy ez vajon nem okoz- e majd hasfájást hogy megfeledkeztem a többi lehetséges betegségről és nem mostam meg, én hülye. Ahogyan ez tudatosult bennünk Pri-vel egyből elkezdtünk aggódni az országban (és a többi dél-afrikai országban is) épp terjedő kolerajárvány miatt. De hát mit volt mit tenni.. Ujjakat keresztbe?

        Az eső miatt a sport kudarcba fulladt, mint ahogy a remény is egyre halványabb lett hogy haza tudunk jutni valahogyan. A sofőrünk már Lunzuban volt ugyan, de a minibusszal, ami a sáros utakon meg sem tud moccani, és a biciklikkel is szintén képtelenség haladni, szóval csak pislogtunk Pri-vel hogy hogyan tovább. De mivel nem adtuk fel, valaki odafent is megsegített minket, és valami csoda folytán egyszer csak egy szuper terepjáróban találtuk magunkat a házikónk felé. Persze ez is csúszkált elég félelmetesen, és naná hogy térdig sárba süllyedtünk mire az autótól a házig elértünk, de elértünk! Nem is tudom mi lett azokkal akik a normál transzportra vártak. Talán még mindig ott vannak :)

        Szombaton megpedzettem a szomszédasszonyéknak hogy most, miután a fejemre pályáznak már vagy két hónapja, csinálhatnak valamit a hajammal. Ők nem profik, de imádnak fonni, csavarni,  és ahogyan kiejettem a számom azt a magikus szót, hogy HAJ, abban a pillanatban már négy kéz túrta és tépte a hajam. Afrikai módon a fejemhez fonták a hajamat, de kissé Dorothy-s lett az Ózból ahogyan megcsinálták a választékot. Egy kólával fizettem meg a munkájukat, amire egyedül az új magyar önkéntes srác, Ádám merte az egyetlen őszinte reakciót megadni: fél órán át vörös fejjel, fuldokolva röhögött rajtam? Szeretjük az őszinte véleményeket, ugye? :) Szerencsémre azonban este egy kiadós zuhé elkapott minket miközben a koromsötétben próbáltunk visszatalálni a főépület és a házunk közötti mocsárban, és így az egész, frissen szerzett hajkoronám pillanatok alatt odalett?

         

        És tessék felkészülni, van újabb agyszüleményem! :)

        Mikor Viktornak elmeséltem, kicsit agyalgott rajta (de csak pont annyit amennyit azon hogy afrikába jöjjünk önkéntesnek :)), majd meglehetősen pozitív hozzáállással kezdtük el magunkban végigvenni a mikénteket, és kezdtük átformálni a jövőnket. Ugyanis egy árvaház vagy árvasegítő program fészkelte be magát a fejembe.. Persze nagyon jól tudjuk hogy ez nagyon nehéz feladat lenne, és mivel mindketten abszolút tapasztalatlanok vagyunk a témában, biztosan sokszor babrálnának ki velünk, főleg egy afrikai országban, de hát mit tegyen az ember ha állandóan valami nagy fába vágyik a fejszéje, és ha néha van egy gondolkozásra ösztökélő unalmas hete :). Eldöntöttük hogy adunk magunknak időt, amíg felmérjük a terepet, és a lehetőségeinket, megtudunk többet a témáról, és csak utána döntjük el hogy belevágjunk-e vagy sem. Első lépésként elhatároztuk hogy szombaton meglátogatjuk a Blantyre-ben működő egyik legjobb malawi árvaházat, az Open Arms-ot. Ezt egy angol fickó alapította, jó sok tőkével és még több angol támogatással, ennél fogva minden nagyon pöpec ott a lurkóknak. Az egész hely eszméletlenül rendetett, több épületük van, nagy konyhával, konyhagépekkel (bár a kölkök ugyanúgy mint a falvakban, leginkább a kukoricakását és a nsimát kapják), mosókonyha mosógépekkel (!!!), gyerekeknek faágyak, stb. Szóval volt min tátani a szánkat, de emellett egy kicsit a szivünket is otthagytuk, annyira tüneményesek voltak a gyerekek. Egy olyan részleget mutattak meg nagyon alaposan, ahol fél és 2 év közötti csemeték laknak. Bámulatosan édesek voltak, mindenki csimpaszkodott rajtunk, mindenki az ölünkbe akart jönni, minden kezünket, lábunkat fogta valaki, egy kis csaj meg egyenesen el se engedett az egy órás ott tartózkodásunk alatt, amint felvettem, görcsösen szorította a karom és a nyakam. Viktor ölében volt mikor hárman ültek, akik közül egy kislány volt nagyon kitartó és végig ott maradt, egy hang és mozdulat nélkül, csak mikor felálltak derült ki hogy a pisi azért Viktor nadrágjára csorgott :) De nem hiszem hogy van olyan ember akinek a szíve ne lágyulna meg ezeket az ó lábakat, lábszárközépig érő traktoros nadrágokat és a könnyes kis arcokat látva?

         

        Aztán érzelmi feltöltöttségünkben nagyokat agyaltunk hogy hogyan is lehetne egy olcsóbb, vidéki árvaházat összehozni. Aznap elmentünk egy már régen kiszemelt etióp étterembe is. Itt állítólag isteni juice-okat árulnak (jó drágán), szóval be is fizettünk egy mangóra, ami tényleg 200%-os volt, kár hogy ez volt az utolsó mangónk (mégha ivólé is), ugyanis ezzel vége is lett a mangószezonnak :( Kipróbáltunk egy etióp kaját is, ami egy tucat keserű kenyérféle tekercsből és két kanálnyi ördögien csípő szószból állt.. No de legalább már ez után sem kell többet ácsingózni!

        Vasárnap Viktor segített megtartani a számítógép órát, mivel megint jöttek újak, plusz ott voltak a múltkori kezdők is, szóval ketten ingáztunk a remegő kezű tanoncok között, ami rendesen ki is fárasztott mindkettőnket a végére.

        Hétfőn Blantyre-ben beszereztünk egy-két ajándékot a keddi búcsúpartira, meg leültünk beszélni az ötletünkről Cedric-kel, aki a szervezet központi irodájában dolgozik, és olyan kis minden lében két kanálnak néz ki, szóval tőle remélünk egy-két tanácsot, vagy legalább kontaktot hogy hogyan indulhassunk el. Aztán hazajöttünk, főztünk, én kinyújtottam egy hadseregnek való slambuctésztát, Viktor meg meetingelt. Az ezek között lévő időkben pedig az internet bújása infók után, és gondolkodás, gondolkodás, gondolkodás. Még éjszaka is jönnek a gondolatok, van hogy felébredek arra hogy jött egy újabb ötlet hogy hogyan lehetne ezt vagy azt megoldani. De van hogy egyszerűen csak megálmodjuk.

        Közben beindultak a mikrohitel-projektek, mindenhol megvették a malackákat, akik szépen el is kezdtek növögetni :)

        Pri-ék búcsúbulijára a már közönségsikert aratott slambuc-lightot szervíroztam. A normál csapaton kívül itt volt Veronika, egy perui lány is, aki egy teljesen más szervezetben, víztisztaság programon dolgozik Lilongwéban, meg Nadja, aki az NGO-t nyitotta meg nemrég. Őt jól kikérdeztük a malawi ügyintézés rejtelemeiről, de leginkább persze csak a bizalom és bizalom hiánya témák körül forogtunk. Már alig várom hogy a hétvégén a Mulanje hegy lábánál működő árvaházba látogassunk el, mert azt hiszem ott fogunk igazán releváns infókat kapni, és az ottani benyomás alapján tudunk csak majd dönteni. A buli egyébként elég jól sikerült, örültek az ajándékoknak, és ízlett mindenkinek a főztöm, de az este csúcspontja az volt mikor tele pocakkal, no meg Ádámmal és Viktorral elnyúltunk a hihetetlenül csillagos ég alatt. :)

        Szerdán reggel felpörgetett tempóban kivittük a könyveket két könyvtárba, de csak ledobáltuk a zsákokat az autóról, és otthagytuk rájuk a polcra pakolást, regisztrálást, stb, és majd jövő héten megyek-megyünk egy hivatalos megnyitó ünnepségre.

        Aztán elköszöntünk Pri-től, majd én elbringataxiztam Lunzuba, a szex munkások heti gyűlésére, de ki tudja miért, egy sem jelent meg, és még az ottani field officerek is csak két telefon hívás és egy óra után bukkantak elő?Szép kilátások. Mindegy, kiadtuk Carol-lal az ukázt hogy pénteken jövünk, és mindenkinek itt kell lennie, ha nem lesznek, levesszük a kezünket róluk. Ezután még az ananászos fiúkkal is rendesen összerúgtam a port, mert azok is minden nap pofátlanul más árat mondanak, és egyre többet akarnak kicsikarni az emberből, ami finoman szólva is vérlázító. Szóval jól leordítottam a fejüket, amire nem vagyok büszke, de egyszerűen tényleg ostobán viselkednek. Ezek után meglehetős kudarcként éltem meg a lunzui kiruccanásomat, és fejleszegve tértem haza.

        Csütörtök reggel Viktor egy óvodájába terveztünk elmenni, képeket csinálni velük, meg vinni néhány kifestőt. De csak hogy ez se menjen terv szerint, az elindulásunk két órát csúszott egy kiadós bicikliszerelés miatt, így a legnagyobb melegben sikerült útrakelnünk, persze hogy a még mindig eresztő kerekeken, a még mindig forgó nyergen és pedál nélkül.. :) De ahogy ez lenni szokott, mindenért kárpótolt minket az oviban (a fa alatt) csücsülő, énekelő pár gyerkőc. Sajna a másik oviban ahova mentünk volna, ma nem volt tanítás, mert temetés volt a faluban, szóval elég hamar meg is fordultunk. És most újra a nettel próbálkozom. Ha olvassátok ezt, újra szerencsém lett.