• Önkéntesként Afrikában
        ildiko blogja

        4000 könyv bespájzolva

        Hétfő reggel szakadó, zuhogó (nincs is rá jó szó, talán a zuhogó négyzetre emelve) eső ébresztett minket. Ilyenkor mókás hogy a tusolóból kijövet a szobáig vezető 30 m-es ösvényen az ember újra szanaszét ázik, vagy hogy bokáig süllyed a sárba, hogyha van olyan ügyes hogy megússza a korcsolyázás közbeni lecsücsülést. A sártól pedig a szobaajtóban állva, a lábát az esőre kitartva egy második mosdás keretében szabadulhat meg. :) Ez a 30 m-es út egyébként száraz időben is vicces tud lenni, mikor a nedves papucs és a lábunk összeszed 1 köbméter homokot míg hazaérünk?

        A hétfői meeting előtt bementük a kórházba Pri-vel megnézni Antoinettet, a félvér angol lányt akit szombaton fektettek be, szerencsére nem maláriával, hanem allergiás ételmérgezéssel, amit még 5 hónap alatt sem tudtak kideríteni hogy mi is valójában. Szegényt 3 napra infúzióra kötötték, és millió gyógyszert kapott, de hétfőn azzal a jó hírrel fogadott a doki minket hogy ha nagyon akar, hazajöhet. Előtte mi gyorsan elmentünk Pri mondhatni félbeszakadt esőkabátja miatt reklamálni a 99 kvacsás boltba, ami mindig egy vicces, kicsit komolyságát vesztett harc, ugyanis annyira újkeletű a boltban vásárlás, és az emberek nem tudják hogy van joguk reklamálni, hogy a boltosok sem értik hogy ilyenkor mi is történik :)

        Közben kiderült hogy Aouichát, egy tunéz DI lányt is bevittek reggel a kórházba, maláriával?Szép kilátások?

        Kedden reggel kaptam egy telefont Anthonytól, a troop commanderemtől hogy ma mehetek a könyvekért, kért egy szép nagy autót a HOPE projekttől. Micsoda tempó!!! :) Nehezen eljutottam Lunzuig, ahol a HOPE-nak van az állomása, és ott vártam mintegy 2 órát, míg a sofőr megjelent, egy? dzsippel? Azt hittem megüt a guta. Nem lehet elképzelni 45 könyvvel megtömött krumpliszsák térfogatát? De már nem volt mit tenni, beszálltam a dszipbe, és az angolul nem igazán beszélő (vagy csak az azungukra pikkelő) sofőrrel elkocsikáztunk Limbébe. Ott Mike és Ken, akik a mi "nyavalyás" könyvválogatásunkra lettek ráállítva, segítettek megpakolni az autó csomagtartóját, amibe kb 15 zsák fért bele. Ezután jött a könyvek kiléptetési "procedúrája" a raktárból: 3 embert állítottak az autó mellé, akiknek az volt a feladatuk hogy szimultán jegyzeteljék a zsákokon álló számokat (hogy mennyi könyvet rejtenek). Mondani sem kell hogy a végén 3 különböző eredményt kaptak, amiből lett is parás vita, én meg csak mosolyogtam az egészen. :) Szóval hazagurultunk, és az itteni youth centerbe (ahol a patrolom reggeli gyűlései és a Viktorék youth club-jai, gyerekfoglalkozásai is vannak) pakoltuk be átmenetileg a zsákokat .

        Aztán visszaindultam egy második körre, de ez már nagyon fájt. A harmadiknál pedig már egyszerűen a sírás kerülgetett. Az az igazság hogy ez a túra egyszer is bőven elég egy nap, nem számít hogy autóval vagy minibusszal teszed meg, de három már felér közel egy maláriával?

        A harmadik kör előtt fontolgattam hogy megkérem Viktort hogy menjen el helyettem, de akkor nekem kellett volna valami vacsorát főznöm, és inkább a kocsikázás mellett döntöttem minthogy a 40 fokban a hagymavágás közben a legyek a számba repkedjenek. De persze ő járt jobban, mivel ez a kör hosszabb volt mindnél, sőt felvettünk két zsák iszonyatosan bűzölgő halat menetközben és hazafurikáztunk mindenkit aki a közelstávolban lakott.... Na de a lényeg, hogy este 6-kor végre rázártuk az ajtót az összes frissen szerzett könyvünkre :)

        Szerdán reggel kisebb izgalommal keltem, mert Patrick field-jére mentünk mindenféle meetingre, méghozzá egy ókorból visszamaradt motorral! Úgy fél órába került csak berúgni és a legközelebbi benzinkútnál is csendes imákat kellett mormolnunk hogy újra sikerüljön a bűvésztrükk :) Majd a már kissé megkopott memóriámra hagyatkozva robogtunk el egy poros, no meg sokszor sziklás úton, Chikuli felé. Ott már Patrick várt minket, és nagyjából a meghívottak, azaz a passionate-ek is időben ott voltak. Először megnéztük a leendő könyvtár helyiségét, megismerkedtünk a könyvtárossal, majd elmentünk a középiskola épületéhez, ahol az egyik terembe becsődítettek nekünk vagy 150 diákot, akiknek egyesével mindenki (a tanárok, Patrick és mi is) tartott valami formális beszédet a könyvekről és a könyvtárról. Aztán visszabattyogtunk a gyülekezési helyre ahova időközben az azungu-idő kifejezést kevésbé értő passionate-ek is megérkeztek, és elkezdhettük a meetingünket a mikro-hitel ügyben. Sajnos nekem úgy tűnt hogy nem igazán lelkesedtek be a felajánlott lehetőség hallatán, mivel nem láttam csillogó szemeket, vagy mosolyokat, de lehet hogy (most) még csak a munkát látják benne, meg talán csalódottak is amiért ez nem csak úgy egy adomány. De ideje lesz mostmár megszokniuk hogy adományok csak úgy nem potyognak, és jobb is ha nem teszik, mert nem vezetnek hosszútávú fejlődéshez. Sőt, csak az aznapi éhséget mulasztják el. Én nem ezt szeretném elérni, de talán még nem megfelelő a talaj az ilyesfajta kezdeményezésekhez. Na de majd meglátjuk. Végül is csak apró kérdéseket tisztáztunk, mert nagyjából mindent tisztán leírtam nekik egy információs anyagban, és ők talán vasárnapig választják ki az általam felajánlott lehetőségek közül hogy milyen üzletbe szeretnék vágni a fejszéjüket, és addigra vélhetően meg is írnak egy ?pályázati anyagot?, amiben látni szeretném az elképezeléseiket az üzlet futtatásáról és azt hogy mennyit értettek meg az egész hitelezés kérdésből.

        Ezek után pedig épségben és a sziklás utaknak hála kisebb combgörcsben hazarobogtunk, otthon pedig realizáltuk hogy se víz se villany. Mint mindig, szép sorban előkerültek a lavorok, a könyvek, a gyertyák... Egyrészről szeretem az áramszünetek adta meghittséget, másrészt viszont, a világtól való maximális elszigetelődés érzésével, kicsit olyanok mint egyfajta csendes elmúlás.