Önkéntesként Afrikában

November 22-23


Szombat reggel korán kelt az egész ház, mert közös DI meetingünk volt azon a helyen ahol Viktor is lakik, a TTC Chilangomában. 7-kor leintettünk magunknak egy minibuszt Blantyre felé, ami teljesen telinek tűnt mikor megállt, de bőszen bólogattak, hogy ááá, 6 ember még bőven befér. 

A TTC központ (Teacher Training College) a mi házunktól eltérően teljesen izoláltan, hatalmas területen helyezkedik el. Van egy óriási főépület nagy oszlopcsarnokkal, illetve számtalan bungalló e körül, ahol laknak a diákok, vagyis azok a malawi emberek akik tanárokká válnak itt egy két és fél éves képzés során, valamint a tanáraik és a DI-ok, mint Viktor, akik a környező területek pre-schooljait, ovijait segítik. Szóval ők nem élnek benne a faluközösségben mint ahogy mi, ennek meg van az előnye is, hátránya is. Van egy külön kis konyhájuk, egy mini hűtővel (micsoda luxus, kicsit irigy is vagyok!), illetve hasonló állapotú vizes-helységek mint nálunk. Mindenesetre az ember szabadabbnak érzi magát ebben a nagy térben, messze ellátsz a pusztában, bár a környék emiatt nem olyan szép mint Zombában, ami körül van véve hegyekkel, vörös a homok, és mindenhol zöld növényzet burjánzik.

Vasárnap reggel ígértek a TTC-be egy minibuszt Lunzuig ahonnan eljutunk Blantyre-be. Hát minibusz helyett csak egy pick up érkezett, ami a 6 DI-nak elég is lett volna, de még kb. 50 TTC diák is erre a transzporta pályázott. Ők fel is pattantak hátulra, valahogy feltoltuk magunkat mi is, aztán hosszas átrendeződések, fészkelődések, néhány ember visszalépése után végül „csak” 14-en utaztunk az egyszer másfél méteres platón. Én Viktor lábán, amiben így nem kizárt hogy hosszú távú érelzáródásokat okoztam ...

Lunzuban feltessékeltek az utasokra váró hiénák egy minibuszba, ahol nemcsak a szokásos embertömeg fogadott, de még száz élő csirke is az utazóközönség része volt. Limbében minibuszt kellett váltanom, ami miatt aggódtam egy kicsit, mivel ott akkora tömeg szokott lenni, hogy örülsz ha elcsípsz szófoszlányokat hogy Zomba, meg a választ a szokásos how much kérdésedre. De rendesek voltak a buszban utazók, megtárgyalták hogy az azungu Zombába akar menni, így kiraktak egy város előtti közlekedési csomópontnál, ami egy már ott várakozó minibuszt jelentett. Persze ezen még csak 3-an ültek, azaz tudtam hogy hosszú várakozás vár rám a 40 fokban, hiszen a buszok addig nem indulnak míg nincsenek teljesen tele.

Úgy egy óra kellett is amíg megteltünk, szóval volt időm hosszasan fohászkodni a buszút sikeres kimenetéért, hiszen a kis csotrogány olyan rossz állapotban volt, hogyha isten kegyes lenne hozzá akkor szétnyitná alatta a földet és csak hagyná elsüllyedni. Na de mivel ez nem történt meg, kaptam más védőszárnyakat az égiektől, az előttem ülő ember ugyanis a frissen szerzett ágymatraca által tűnt el az ülésben, azaz tudtam ha repülnék, lenne mi felfogjon. Bár kicsit elgondolkodtatott hogy a matracot használt villanyvezetékkel kötözték össze, próbáltam fizikai ismereteim után kaparászni hogy van-e olyan katasztrofális körülmény ami ezt valahogyan életre tudná kelteni, és reméltem nem maradt benne kósza áram (bár Afrikában nincsenek csak úgy kósza áramok…).

És bizalomgerjesztőnek ítéltem meg a mellettem narancssárga öltönyben és ’hozzáillő’ zöld flip-flopban üldögélő emberkét is, így teljes biztonságérzettel vágtam neki a hosszú útnak.

Az úton furcsa érzés kerített hatalmába, ahogyan haladtunk el a gyönyörű táj és a szegény kis települések mellett. Az utazástól és úgy összességében bármitől való félelmem egy csapásra elmúlt. Újra tudatosult bennem hogy annyi meseszép dolog van és volt mindig is az életemben, annyi jóban volt már részem, hogy ha itt kellene hogy véget érjen az egész, akkor sem lenne miért panaszkodnom. Ez az amikor az ember szíve annyira megtelik szeretettel hogy csak a könnyein át tud lecsapolni belőle.

Így történt meg egy forró napon Afrikában, hogy egy tömött, feketékkel teli minibuszban ülve, száguldva egy rozzant csotrogányban a nem éppen tökéletes utakon, egy fehér fiatal lány csak nézett ki az ablakon, arcára fagyott mosollyal, csorgó könnyekkel, és nagyon boldog volt...

A buszról leszállva a gyereksereg már szaladt is hozzám, hogy azungu, azungu, szóval a mosoly hazáig elkísért.

November 21.

Péntek reggel az iroda dolgozóival a troop meetingre siettünk, ami az 50 field officert magába foglaló csapat (troop) kéthetente megejtett gyűlése.

A meetingen először a field officerek énekeltek nekem, és a látogatónknak egy köszöntő dalt, nagyon édesek voltak.

Fekete 20-40 közötti emberkék, az egyen pólójukban, egyen piros sapkában óvodai kislócán üldögélve énekelnek?Pazar?

Aztán elkezdődött a heti adatok összegyűjtése, elemzése, természetesen a látogatónak demonstrálva, azaz minden kb 10szer annyi ideig tartott mint normálisan. Frissítőnek kaptunk egy kukoricakenyér darabot és hozzá egy meleg kólát- nesze neked egészséges életmódot hirdető TCE ? de mit lehet tenni ha Afrikában ez az olcsó, és ha ez a kedves az embereknek, akik a nsimán kívül nemigen esznek semmit se?

Hazafele bementünk a kórházba, Konstának csináltatni egy malária tesztet.

A kórház kívülről jobban néz ki mint bármelyik magyar testvére, és még belül is elég elfogadhatónak találtam, főleg a vizsgálókat, laborokat, csak a hálótermek voltak siralmasak. Na mindenesetre a teszt negatív volt, így hazaballagtunk, és pihiztünk.

November 19-20

Nehezen tudom megszokni hogy 3-kor ébredünk, bár a szervezetem nem tiltakozik ellene, mivel fényes nappal és dög meleg van, az agyam mégis ellenáll. Így 6-kor kvázi mosott rongyként mászunk ki reggelente az ágyból. Viszont bejelenthetem hogy nagyon úgy tűnik, Malawiban beköszöntött az esős évszak (a szúnyoghaddal kézenfogva). Most még szerencsére csak éjszakai és délutáni felhőszakadást jelent, de olyat, mintha dézsából öntenék. Amikor elkezd csepegni, az emberek az utcákon elkezdenek rohanni (ami Afrika lassúságához képest igen mulatságosan hat). Mi először nem vettünk róla tudomást hazafele jövet Sanhával, de aztán a saját bőrünkön éreztül meg hogy nem ártott volna nekünk se követni a példát…

Délelőtt úgy döntöttem megyek egyet sétálni a városba, meg a piacra, bár még egyedül nem voltam. Az emberek ugyanúgy alien-nek néznek, a gyerekek integetnek, beállnak egy-egy pózra ha előveszem a gépet (borzasztó hogy nem lehet spontán képeket csinálni, pózolnak mint a magazinokban), de úgy másfél óra bolyongás után úgy döntöttem elég volt a sétából, mivel még mindig nagyon le tud fárasztani a folyamatos koncentrálás a városi tömegben. Ki jön velem szembe, ki jön mögöttem, ki köszön rám, kire kell mosolyogni, ki nézi a táskámat, merre ugorjak félre egy száguldó minibusz elől. A nap további részét is az irodában töltöttem, küzdve a nettel, és mosolyogva azon hogy hogyan is készülnek itt Afrikában a felettesek két héttel előre bejelentett látogatására. Mindenki csinibe volt vágva, nagyjából mindenki feketében, reggel 8-kor a meeting-szobában (ami igazából egy üres szoba néhány rattan székkel) feszesen ülve várták az érkezőket. Akik este 5-kor még nem voltak itt…

Estére megállapodtunk páran a házban hogy veszünk közösen vmi jópofa csirkét és megesszük. Természetesen az áram- vagyis az áramszünet- ezeknél az alkalmaknál sem rest emlékeztetni minket hogy Afrikában vagyunk, ezért 1 óra tétlen várakozás után a szenes megoldást választottuk, elküldtük az őrt szénért, lányosan küzdöttünk a begyújtással, majd pár óra múlva elfogyaszthattuk a mai zsákmányt.

Csütörtök reggel 6-kor keltünk útra Konsta-val hogy a 4-es számú patrol-ban (osztag) megnézzük hogy mit csinálnak a field officer-ek. Első ízben egy minibuszt intettünk le, ami már meglehetősen tele volt, de természetesen nincs olyan rakás amire még nem férne, felvettek minket. Persze ilyenkor előre meg kell állapodni az árban, mert utólag heves viták kerekedhetnek belőle, amihez, hogy őszinte legyek, nem sok vér van a … A 12 fős minibuszban 18-an és egy csirke utaztunk Thonva-ig, ahol aztán biciklitaxira pattantuk. Ez a csodás szolgáltatás megtalálható minden faluban, annyit jelent hogy fiatal srácok fuvaroznak a biciklin. Az ülés kényelmes, van kis kapaszkodó is, azaz nem kell ölelgetni őket, és még rádió is volt rajta!! Elég hosszan mentünk, hegyes-völgyen területen, szóval néha már-már gyilkosnak éreztem magam, hogy én nem segítek neki hajtani. De végülis ezért kapja a pénzét, izzadjon egy kicsit .

Aztán találkoztunk a field officerekkel, akik természetesen sem időben, sem létszámban nem voltak jelen, majd az egyiket kiválasztottuk és őt kísértük el a napi túrájára. Ez konkrétan azt jelentette hogy az akkora már bőven tűző napon a tarlón sétáltunk, házcsoportról házcsoportra járva, mindenhol kicsit megpihenve, a szokásos üdvözlési rituálékat megejtve. Hihetetlen szeretettel üdvözölnek minden érkezőt, azzal a nagyon együgyű párbeszéddel ami soha semmilyen körülmények között nem változik … Vicces.

De ma igazán volt szerencsém a valódi Malawi képébe bepillantást nyerni, hogy hogyan is él a többség, a vidék. Megtudtam olyan dolgokat például hogy a chief-nek, azaz a helyi „törzs”főnöknek mindig be kell jelenteni ha elmész valahova a faluból (szétszórt házcsoport), illetve ha megérkezel, így mindenki aki tudni akarja hogy xy merre jár, elég hozzá elzarándokolnia. Egyébként a falufőnökök is teljesen normális emberek, ne valami arcán tetovált, pávatollat hordó, fűszoknyás valakire gondoljatok. Vagy például ha meghal valaki akkor a házhoz vagy házcsoporthoz legközelebb eső földútra keresztbe zöld ágakat tesznek, és ha biciklivel vagy motorral jössz, akkor le kell szállnod, mert csak gyalog mehetsz át rajta. Láttam sok sok gyerkőcöt, akik vékonyka alkatuk ellenére nagy hasúak, feltehetően férgesek, vagy a fehérje nélküli táplálkozás alakította ezt ki.

De a legfontosabb megállapításom az hogy bár Malawi a világ legszegényebb országai közé tartozik, a napi 1 dolláros bevételt nem éri el az átlag, ez a szám nagyon relatív abban az értelemben hogy ezeknek az embereknek megvan mindenük ami a boldogságukhoz kell. Nagyon vidámak, sokat dolgoznak, és hihetetlen szervezettek. Talán Buthan mintájára itt is nem GDP-t hanem GNH-t kéne mérni, ami a growth national happiness-nek felel meg (össz nemzeti boldogság). Ezzel az élmezőnybe kerülnének. Mezőgazdaságból, minimális iparból megélnek, persze ez csak épp a szűkös megélést jelenti. Arra már nincs pénz hogy valami is fejlődjön, vagy ha valami nincs, lehetőség legyen rá, az egészségügyre fordított pénz egyértelműen nem elég semmire, és az emberek, főleg a vidéki területeken- mint ahogy Magyarországon is- kimaradnak az információáramlásból. Ezáltal nem tudják megelőzni, meggyógyítani, átlátni, megoldani… És persze a városokba betört a „nyugat”, a ruhák, az elektronika, és mivel minden ember életcélja a birtoklás, egyre kevesebbnek fog tűnni az a pénz amijük van, ami hosszú távon fejlődéshez de pusztuláshoz is vezethet. Unokáink se fogják látni…

Na de visszakanyarodám, feltornázva egy kereskedő mai bevételét egy dollár felé, vettem egy 2m-es ruhadarabot, amit a nadrágom köré tekerve nem kell szégyenkezzek a sokszor fehér embert még nem látott vidéki nénikék előtt hogy nekem nincs ilyen, és aminek elég élénk színe is van ahhoz hogy ne tűnjek ki a tömegből. Egyébként tényleg furin néznek ha csak nadrág van rajtunk, de tekintve hogy 10 évvel ezelőtt a nők még nem hordhattak nadrágot, nem meglepő. Egyébként ma is csak városokban, és csak nagyritkán lehet „modern” nőt látni. Délután elmentünk egy óvszer bemutatásra, amit egy field officer tartott az ún. passionate-eknek, akik önkéntesként, személyes meggyőződésből akarják a TCE munkáját segíteni valahogy. Elég sokan voltak, most csak férfiak, nagyon lelkesek és az előadás vmi professzionális volt.

Hazafelé egy kisteherautó platójára kérezkedtünk fel, akik INGYEN elhoztak Thonváig (és csak ketten voltunk a platón, afrikai zenét játszottak nekünk a rádióban), és onnan minibusz… Itthon kimostam a kútnál moszószappannal a heti adagot, és már csak a sebeimet nyalogatom, ugyanis a reggeli hűvösben elfelejtettünk naptejre gondolni, szóval a nyakam, vállam vörösebb mint a ráké…De ez egy jó nap volt.

Kedden megint bementünk az irodába, remélve hogy lesz valami munka. Afrikai lassúságban, a délelőtt a semmittevéssel telt, így az időnket kihasználva elmentünk Konstával a központi piacra venni ezt-azt. Hát ez a másfél órás séta, akármennyire is meg lehetett fulladni a hőségtől, annyira feltöltött!

Ilyenkor mindig madarat lehetne fogatni velem. Az emberek kedvesek, a gyerekek integetnek, ma egy kislány még oda is jött megölelni J. Ebből a szempontból azt hiszem kezdem megszokni Malawit, és már nincsen olyan sok fenntartásom az emberekkel szemben.

Aztán az irodában megebédeltünk, ami ma is nsima és bab volt, csak valamivel kisebb adag mint tegnap. Nem baj, a hasamba dagadós nsima-bol úgysem tudok sokat enni.

Délután kaptunk valami irodai szöttyögnivalót, aztán segítettem a vezetőségnek megcsinálni és normálisan kinyomtatni egy 5x7-es exceltáblát, ami nem volt egyszerű, tekintve hogy már mennyire összezagyváltak benne mindent. Hát igen, laptopja az irodában mindenkinek van, de használni csak nagyon alap szinten tudják.

A projektben egyébként van egy halom feladat; segítjük a field officereket- akik járják a vidéket és egyesével keresik meg az embereket és világosítják fel őket a HIV-ről, egyéb szexuális úton terjedő betegségekről, vagy az AIDS-szel való együttélésről, és megpróbálnak valamilyen módon segíteni az életükön. A projektben klubok, zöldséges kertek vagy más bevétel-teremtő tevékenységek indulnak.

A field officerek helyi emberek, és bár kaptak és folyamatosan kapnak oktatást, sosem lehet nekik eleget tanítani. Emellett lehet tenni egy csomó dolgot, árvákat támogatni, árvaházaknak segíteni, fiatal klubban, vagy HIV-klubban segítkezni, de először meg kell találnod hogy hol és mit is szeretnél leginkább csinálni. Csak a munka előtti és utáni idő tűnik elviselhetetlenül hosszúnak.

Máris gondolkodom a projektváltáson, mert legalább ha V-vel lennék, az üres órák is gyorsabban telnének. Malawi meg mindenhol Malawi lesz. Meglátjuk mit tudunk tenni.
Ma kiderült számomra hogy az éneklő fickó az iszlám kisebbségnek a mecsetjeiben énekel. Nem tudom hányan vannak, mert elég sok embert láttam már de iszlámot még egyet sem Zombában, illetve azt sem tudom megfejteni hogy miért pont ilyen szürreális időpontokban találja meg a tubáját.

Ami ma aggaszt: az ujjaim, újra előjött a rejtélyes betegségem, amit orvos még nem fejtett meg, de most kicsit durvább, mert nemcsak a bütykökre koncentrálódnak a pici viszkető szemölcsszerű izék, hanem vírusszerűen elterjedtek az egész ujjamon.. Nem hinném hogy itteni orvos tudna rá mondani bármit is..Szóval, megvárjuk míg elmúlik.

November 17

Hétfőn fél 8-ra kellett mennünk az irodába, meetingre, ami a korai napfelkeltéhez képest kissé időpocsékolásnak tűnik. Végül 8 és 4 között volt a meeting, kvázi hosszú, de megkaptuk melyik területért leszünk felelősek.

Mindenki nagyon szimpatikus az irodában (habár a malawi-angol megértésébe még bele kell jönnöm).És kaptunk ebédet, a tündéri őr, Justin nemcsak őrködik, és kísérget, hanem takarít és főz is. Babot csinált nsimával, ami malawi és a környező országok nemzeti eledele, ez végül is kukoricakása, nagyon sűrűre csinálva, emlékeztet a sűrű, ízetlen tejbegrízre. De ehető volt, és megtömi a hasadat (meg idővel kibéleli a kis zsírpárnákat a fenekeden is).

És mától úgy döntöttünk hogy isszuk a csapvizet, ahogy a többiek is, mert senkinek semmi baja nincs tőle. Aztán Konstával elmentünk a piacra. Igazából nagy választék nincsen és mivel mangószezon van, főleg azt lehet kapni. De vettünk pár zöldséget és gyümit ami elég is lesz vacsorának. Persze mindenhol, de mindenhol próbáltak minket átvágni, és sokszor nem is tudod kikerülni, de mivel a piacon, európai szemnek elég olcsó minden, sokszor nem is érdekel.

Persze az elv igen, na de 5 ft-on, ami egy mangó ára, nem fogsz sokat vitatkozni. Az emberek nagyon érdeklődőek és meglepődve konstatálják a fehér ember jelenlétét, ami meglepő hiszen évek óta váltják itt egymást az önkéntesek. A gyerekek mindig körbevesznek, integetnek, kiabálják hogy azungu, azungu (fehér ember), és ha bátrabbak is, akkor azt is hozzá teszik hogy give me my money- add nekem a pénzemet.

Persze csak tovább kell menni, kedvesen mosolyogni és integetni nekik. Igazából ma nagyon jól érzem magam, a nap nagyjából az elejétől a végéig ki volt töltve, élveztem Zomba hangulatát is, és végre tudtam egy levelet váltani V-vel is. És már 19.20 van! Ez hihetetlen.

Lassan lehet feküdni (Ja, minden nap hatkor sötétedik, szóval biztonsági okokból addigra itthon kell lennünk) A fürdőben felfedeztem kis lakótársunkat, ami valami kis gekkó, békésen éldegél az ablakban, és remélhetőleg sikeresen is vadászik a rovarokra.

A laptopom viszont aggaszt kicsit, mert a monitor csak egy pozícióban működik, ami máig, amíg derékszög volt, nem is érdekelt, de most már kicsit beljebb kell hajtani a derékszögön, azaz kb 80 fokban, ami már nem túl élvezetes.

Na de ha tönkremegy, legalább már nem kell többet aggódni érte, hogy netán ellopják…

November 16.

A szombat éjszaka borzalmas volt. A szúnyogháló alatt majd megfulladtunk a hőségtől, ráadásul a tárva nyitott ablak nem váltott ki belőlem biztonságérzetet, mivel a mi szobánk néz az utcára, és az ablak úgy 1m magasan van. Éjjel szörnyen ijesztő hangokra riadtunk, millió kutya ugatott és valami állatok pedig vonyítottak, vagy üvöltöttek, mintha valami vadállatcsorda és a kutyafalka harca lett volna.

Aztán 3 körül egy férfi egy tubába énekelt, csicsevául, igazából gyönyörű volt, talán majd legközelebb felveszem valahogy. Minthogy utána ez nem ismétlődött meg, gondolom ez csak a vasárnapok privilégiuma, talán ezzel emlékeztetik a népet hogy mise lesz. 3 után elkezdett világosodni, és vele együtt melegedni a levegő, ami nálam fél 5-ös kelést eredményezett. Sanha bírta fél 6ig. Aztán reggeli, tusolás, és a tétlen semmittevés. Majd felkerekedtünk hogy találjunk netet, és mivel nem tudtuk pontosan hol van az iroda, csak mentünk az orrunk után.

Idegennek éreztük magunkat és bizalmatlanul néztük az embereket, akármennyiszer is próbáltam pozitív gondolatokat sulykolni a fejembe. Bevallom többször is könnybe lábadt a szemem, kicsit elveszettnek éreztem magam. Majd - kicsit meggondolatlanul- megkérdeztük egy fiatal fickótól hogy hol van a piac, ha már net nincs, gyümölcs legyen. Ő mondta hogy elkísér minket, aminek eleinte nem örültem, de mit volt mit tenni, elindultunk vele, sűrűn nézegetve a környéket hogy meddig vagyunk emberek között. Szerencsére elképesztő kedvesen tényleg a piacra vitt minket, de mire odaértünk Sanha ki akarta köpni a tüdejét…Persze a piac bolhapiac volt, ruhákkal és kacatokkal, szóval visszaindultunk.

Menet közben megtaláltuk az irodát, ahol még net is volt, bár ezt el tudjátok képzelni milyen sebességgel…Mindenesetre ez mindenképpen jót tett, a tudat hogy mégsem vagyunk teljesen elvágva a külvilágtól. Mégsem egy nagy fekete lyukba estünk. És egy tündéri őr vigyáz az irodára, aki még el is kísért a boltba, ahol utolsó elkeseredésemben vettem HIDEG kólát. (jól átvertek az árával, de még így is sokkal olcsóbb mint az ásványvíz). Nem tudjátok elképzelni milyen mikor kint-bent meleg van, és míg otthon mindig van B terv lehűteni magunkat, itt egyáltalán nincs semmi!

November 15.

Az éjszaka borzasztó melegben telt. Reggel az élet valamikor 4 után beindult, minthogy akkor már szikrázóan sütött a nap, szóval mi is elkezdtünk ébredezni. A kalauzunkkal azonban 10-es indulásban állapodtunk meg, ami még csúszott is egy órát, szóval volt még lélegeznivaló a hotelszobában.

Aztán elmentünk a DAPP központba (ez az itteni szervezetet jelenti, development aid from people to people (’fejlődési segítség emberektől embereknek’). A kalauzunk, Cedric igen szimpatikus volt, kaptunk tőle általános útbaigazítást, illetve elvitt minket enni egy étterembe, és kicsit körülnéztünk a városban is.

Meglepően nagy a választék, a pizzától kezdve a marhapörköltig minden kapható. A boltok is meg vannak pakolva, és valamit eszméletlen olcsón (egy mangó kb. 10 ft), más termékeket viszont még nekünk is horribilis árakon árulnak.

Az utcákon mindenféle embert lehet látni, akik egészségesek, azok gyönyörűek, nők és férfiak is egyaránt, viszont nagyon sok akin látszik, hogy beteg, gyerekek akiknek fel van fújódva a hasuk, mert valószínűleg férgesek, illetve akik állandóan pénzt kérnek, vagy csak kunyerálnak valamit…

Aztán délután jött értünk egy sofőr, aki a koreai lánnyal, Sanhával elhozott engem Zombába, a projektünk helyszínére. Kicsit nehéz volt otthagyni a többieket, V-ről nem is beszélve, hisz bármennyire is készültünk erre, tudtuk, hogy nehéz lesz megszokni a különlétet. Az út elég rázós volt, de a panoráma mesés. Újabb falat Malawiból, ami tényleg nap, mint nap elbűvöl. A szállásra érve azt hiszem mindketten csalódottak voltunk kicsit, mert mindenki azt mondta hogy ez a legtutibb önkéntes (development instructor, DI) ház Malawiban, nekünk viszont úgy tűnt, hogy szinte semmi nincs benne.

Ketten kerültünk egy szobába, melyben csak 2 ágy és 2 szúnyogháló van. A holminkat a táskában hagytuk, nyilván idővel kimásznak majd a földre is. A zuhanyzóban nincs villany, így romantikusan, gyertyában kell zuhanyozni, de legalább van folyó víz, bár hideg, de ez tökéletesen passzol a 40 fokos meleghez.

A zuhanyzó ajtaja csak egy itt-ott elszakadt nejlon cafat, mely sejtelmesen lebeg ha van egy kis huzat a házban. A konyhában nincs hűtő, de mondjuk talán így is elleszünk. Találkoztunk az itt lakó önkéntesekkel, van egy osztrák pár, valamint egy ghánai, egy német és egy holland lány.

A TCE (Total Control of the Epidemic, HIV/AIDS megelőző és felvilágosító program-mi is erre jöttünk Sanhával) programban dolgozó lányok elég vidámnak tűnnek, és talán elég elhivatottak is a munkájukkal kapcsolatban. Kiábrándítottak azonban azzal, hogy az internet az irodában sem fog feltétlenül működni, így nem tudom, hogy fogjuk megoldani a kommunikációt.

A szobában elképesztő meleg van, főleg a háló alatt. Ezen kívül Sanhával úgy befújtuk a hálóinkat rovarölővel, hogy ki kellett menekülnünk a szobából, mielőtt előbb halunk meg a szúnyogoknál. Még az ablak előtt ücsörgő őrünk is elkezdett köhécselni.

Na, holnap vasárnap, valószínűleg semmi nem fog történni, mehetünk ’várost’ nézni, bevásárolni, ilyenek. Így hétvégén minden annyira csendes és halott.

November 14.

Az afrikai kalandunk csütörtök hajnal 4-kor kezdődött, mikor az angol felkészítő iskola hideg falai között megcsörrent az ébresztőóra.

Tekintve, hogy a 8 hónapos afrikai útra kalibrált csomagjaink lefölözése 20 kilóra elég sokáig tartott és csak hajnalban kerültünk ágyba, a korai ébresztőt meglehetősen zokon vettük.

Londonból először Qatar-ba, onnan pedig a Dél-Afrikai Köztársaságba, Johannesburg-ba repültünk, csudagépekkel, csuda kedves személyzettel, akik kvázi óránként tömték belénk az enni és innivalót. A Johannesburgi reptér tisztaságában, szervezettségében az európaiakat fölényesen veri, még így is, hogy óriási mennyiségű járat elosztója Afrikában.

Megérkezésünk után búcsút vettünk a Mozambikba tartó csapattársainktól. A reptéren minden és mindenki gyanús volt, annak ellenére is, hogy a falak között egyáltalán nem lehetett érezni, hogy Afrikában vagyunk. Ezért is történhetett meg hogy szomjúságunkat oltandó a luxus mosdókban töltöttük fel kulacsainkat, és csak az első terjedelmes meghúzás után ötlött az eszünkbe, hogy már a fekete kontinensen vagyunk...

Hát, lesz még mibe belejönni. Pár órácska várakozás, és rá egy órás késés után beszállhattunk a Malawi airlines korábbiakhoz cseppet sem hasonlító gépére, ami igazából a már nálunk is forgalomból kivont volán buszokra emlékeztetett.

Az első csicsewa szó

Itt már felfedezni véltünk egy-egy csicsewa szót, ami Malawi hivatalos nyelve, és már mi is egy leckényi komoly tudással bírunk belőle. A reptéren ránktörő éhségünket a repülőn egy darabka magyar kolbásszal ütöttük el, bár én igen kellemetlenül éreztem magam, hogy a malawi emberek mellett ülve illatozó kolbászt eszek…

A párom, V. próbált nyugtatni azzal, hogy ők az elit, akik maguk is hozzájutnak finom falatokhoz, de valahogy nem tudott meggyőzni, így csak sebtiben tömtem be a részemet, hogy minél rövidebb ideig érezzék az illatát és minél rövidebb ideig furdaljon a lelkiismeret.

Épphogy befejeztük, elkezdték felszolgálni az ételt, ami felettébb meglepett minket, tekintve, hogy egy 2 órás úton Európában nem szoktunk ehhez hozzá. Itt is minden guszta volt, bár én sokat dilemmáztam, hogy vajon honnan van, hogyan készítették el, és mert amúgy is már tele ettem magam, inkább lemondtam a Malawi Air eme juttatásáról.

Majd bő 2 óra múlva megpillantottuk Malawi tájképét, ami dombjaival, elszórt házaival, facsoportjaival őszintén szólva elkápráztatott minket. A landolásnál sokáig úgy tűnt, hogy a poros semmibe fognak minket letenni, de az utolsó pillanatban feltűnt az aszfaltréteg, ami nem lehetett túl hosszú a fékezés erejéből ítélve.

A malawi repülőteret megpillantva hasított belénk először az érzés: megérkeztünk Afrikába, a helyre, ahova egy éve készülünk...

Reptér, a semmi közepén

A reptér a teljes semmi közepén lett kialakítva, maga az épület pedig egy kisebb magyar falu vasútállomásával vetekedett.

A gépek érkezését egy hangárnyi nyitott teraszról lehet csodálni, ami garantáltan tele is van mindig bámészkodókkal, gyerekekkel, akik talán arról ábrándoznak, hogy egyszer ők is ezzel a repülő csodával térnek vissza sikeres üzletemberként a családjukhoz.

Angliát elhagyva az idő folyamatosan melegedett az utunk során, de egyértelműen Malawiban tetőzött, este 6 körül úgy 30 fokkal fogadott minket. Érkezésünkkor a szervezet két malawi alkalmazottja várt minket.

Kisebb ügyintézés után a koromsötét reptér előtt bepakolásztunk a 2 autóba, és a koromfekete utakon elindultunk, valamerre. Az utak mentén emberek tömegei ballagtak, stoppoltak, üzleteltek, és az egész hangulat valahogy félelmet ébresztett bennem. Valószínűleg a közvilágítás sokat dobott volna a megítélésemen.

Két egymás mellett egyszerre lerobbant teherautó miatt úgy egy órát vesztegeltünk az úton, majd egy városka, Blantyre egyik utcájában egy hostelnél ért véget az utunk.

A tusolóból langyoska víz csordogál...

Az ágyak felett lóg a szúnyogháló, bár feltételezem nincsenek rovartirtóval kezelve, és talán az ujjnyi lyukak sem segítenek a kis dögök visszatartásában, de hát csodák nincsenek.

A tusolóban hajszálvékonyan csordogál valami langyoska víz, de ez is szuper hogy van, a lavorral pedig nem most találkozunk először, szóval gondok ezzel nem lesznek.

A vízkészletünket viszont elfelejtettük feltölteni, így a maradék 1 decit testvériesen elosztva beadagoltuk a napi malária gyógyszerünket, beizzítottuk a ventillátort, ami csak kisebb technikai trükkökkel és némi kompromisszum árán hajlandó berregni kicsit, mi pedig nagyokat lélegezve próbáljuk az éjszakát eltölteni…