Egyik kicsi, másik pici

Mindenki beteg.

Nem mintha meg kellene lepődnöm, de Zsifi belázasodott reggelre. Mivel nem volt mgas a láza, és anyósomék nagyon készültek, hogy egyszerre fognak a három unokával bíbelődni, így nem mondtunk le a kirándulásról. Csak annyit tettünk, hogy szóltunk a sógoroméknak, gondolják át, hogy jönnek-e, nehogy az ő kicsijük is elkapja a kórt ? ami több mint valószínű, hogy Bobó hét eleji bölcsis vírusa. A férjemen három napja tört ki, Zsifit ma vette le a lábáról. Én még talpon vagyok, Bobó már túl van rajta (csak a köptetőt szedi már ? nagyon szereti az ízét).

Már második napja nem csinálok semmit. A férjem két szabadnapját töltjük ? a tévé előtt. Bobó bölcsiben, s amíg Zsifi alszik, mi Dr. House-t nézünk. Kissé unalmas már, de nincs erőnk máshoz. Végülis évente két nap még nem főbenjáró bűn (akkor sem, ha a restség az), szerintem.

Az első idei bölcsis nyavalyánkat is begyűjtöttük. Tegnap estére Bobónak 39 fokos láza lett, amit egyéb tünetek (persze a fátyolos szem és a békétlenség-nyűgösség mellett) nem kísértek, eltekintve nagyfiunk hangjának galuskás jellegétől. Nem fáj semmije (lekopogom) szerencsére, és a ma ebéd utáni két és fél órás maratoni alvásnak köszönhetően már csak kis hőemelkedése van, amire gyógyszert sem kapott. Elindult ellenben a C-vitamin-multivitamin-D-vitamin kombináció, minden nap. Tudom, hogy elvileg nem kellene, csak a D-vitamin, és hogy az sem kötelező egy kétésfélévesnél, de hiába a pálcatörés, nem érdekel. A mieink kapják.

Belegondolni is veszélyes, hogy micsoda mikrobiológiai mintakavalkád tenyészhetne ki egy olyan bölcsődéből, ahová a régió legnagyobb egészségügyi komplexumában dolgozó mindenféle beosztású szülők gyermekei járnak. A biológiai diverzitás garantált, a rezisztencia pedig egyre szélesebb körű (lenne, ha nem lenne minden nap mindenre kiterjedő, nagyon alapos takarítás). De le a kalappal, az épület (bár nem mai, sőt, nem is tegnapi) mindig csillog-villog. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy még szép, hiszen a centrumot is csődbe viszi, ugyebár, ennyi pénzből a gyerekeket külföldre lehetne utaztatni, hahaha (lásd aug. 11-i bejegyzés). Ugyebár. Hiába, vannak dolgok, amiken nem tudom magam túltenni? Lehet hogy itt az idő és taj csira fel? Vagy jógára? Vagy agykontrollra? Vagy autogén tréningre? Csak azért, hogy az elménket mérgező gondolatokat, melyeknek elengedésére képtelenek vagyunk, végre a múltba integethessük és szellemünk szabadon szárnyalhasson tovább?

Ma azt mondta nekem valaki, hogy okos vagyok. Jó ezt hallani?

Ez az ünnep most nem érint minket. A város egy nagy felfordulás, több mint százezer vendéggel, így szerintem nem a legmegfelelőbb két kisgyermek szórakoztatására. Főleg, hogy a közönséget megválogatni nem lehet...

Legutóbb a május 1-i majálisra vittük ki őket. Az eredménye az lett, hogy egy darabig nem megyünk velük ingyenes népünnepélyekre. Az okokat nem részletezném, de nagy lecke volt arra nézve, hogy hogyan kerülgessünk hányást, széttört üvegeket, és egyéb kellemes dolgokat. Ma is elborzadva gondolok vissza, hogy városunk legszebb részén, természeti környezetben a táskánkat szorosan fogva kellett úgy "sétálgatnunk", hogy közben a gyerekeket egy percre sem hagyhattuk egy méternél távolabb, mert a szívinfarktus kerülgetett, hogy vajon nem lesz-e bajuk.

Ez is eljött.

Nagyon kihalt volt ma a ház. Nem volt jó. Mintha a felem hiányzott volna, és hiányzott is. Nagyon. A fiúk elmentek dolgukra: munkába, bölcsibe. Mi lányok maradtunk: Zsifi és én.

Egyértelműen megállapítható, hogy egy (két, három) gyerek születésével egy teljesen új időszámítás kezdete mellett új időbeosztás is születik. És most nem arra gondolok, hogy attól a pillanattól kezdve többé nem dvd-film hosszban mérjük az időt (hanem etetés-hosszban, alvás-hosszban, stb.). Konkrétan arra gondolok, hogy az új év már nem szilveszter éjszakáján köszönt be, hanem a nyári szünet leteltével. Ehhez képest a valódi, kronológiai év első napja kismiska. Egek, és nekünk még csak egy, közösségbe járó korú gyermekünk van! Ő Bobó.

Holnap újra bölcsibe megy. Ennek megfelelően nagy a készülődés itthon: mosás, vasalás, az elmúlt két hónap kinőtt ruháinak, egyéb amortizálódott javainak számbavétele, a raktárak feltöltése (bölcsődei tisztasági csomag, tea, pelenka, fogkefe – szigorúan Thomasos) és a fiatalember lelki felkészítése az újbóli bölcsire. Csak reménykedem, hogy a változás nem viseli meg majd nagyon.

Egy-egy ilyen nap felér egy egész héttel. Csemetéink az eget rengető hisztiben elfáradva kinyúlva alszanak az ágyaikban. Szüleik csemetéik eget rengető hisztijében elfáradva kinyúlva ülnek a nappaliban.

A reggel fél 5-kor köszöntött rám, mikor ?Anya! Anya!? nyűgös szólongatására bementem Bobóhoz, reménykedve, hogy csak szomjas és fél percen belül tovább alhatunk, hiszen Zsifi is mindjárt felébred.

Egy gyerek hobbi, két gyerek már hivatás. Ezt mondta majdnem pontosan egy éve az unokatestvérem, akinek akkor volt a nagyobb gyermeke négy éves, a kisebb hat hónapos. Az én nagyfiam akkor múlt másfél éves, Zsifi még születéshez készülődött. Amúgy ő kétszer akart megszületni, első alkalommal 37 hétre, anyósoméktól rohantunk haza lóhalálában, egy három naposra tervezett kiruccanás első napján, miközben rendszeres fájásaim voltak, Bobó a hátsó ülésen csücsült, a férjem vezetett. Anyukám – Nagyanyó – rémülten kapkodta össze a cuccaimat, amiket telefonos navigáció segítségével keresgélt a házunkban, és másfél percenkét akart elájulni, szerintem. Végül kora este beértünk a kórházba, majd nagyjából 12 óra rendszeres fájástevékenység után a kisasszony meggondolta magát és még bent maradt egy hétig.