Egy kis nyavalya

Az első idei bölcsis nyavalyánkat is begyűjtöttük. Tegnap estére Bobónak 39 fokos láza lett, amit egyéb tünetek (persze a fátyolos szem és a békétlenség-nyűgösség mellett) nem kísértek, eltekintve nagyfiunk hangjának galuskás jellegétől. Nem fáj semmije (lekopogom) szerencsére, és a ma ebéd utáni két és fél órás maratoni alvásnak köszönhetően már csak kis hőemelkedése van, amire gyógyszert sem kapott. Elindult ellenben a C-vitamin-multivitamin-D-vitamin kombináció, minden nap. Tudom, hogy elvileg nem kellene, csak a D-vitamin, és hogy az sem kötelező egy kétésfélévesnél, de hiába a pálcatörés, nem érdekel. A mieink kapják.

Belegondolni is veszélyes, hogy micsoda mikrobiológiai mintakavalkád tenyészhetne ki egy olyan bölcsődéből, ahová a régió legnagyobb egészségügyi komplexumában dolgozó mindenféle beosztású szülők gyermekei járnak. A biológiai diverzitás garantált, a rezisztencia pedig egyre szélesebb körű (lenne, ha nem lenne minden nap mindenre kiterjedő, nagyon alapos takarítás). De le a kalappal, az épület (bár nem mai, sőt, nem is tegnapi) mindig csillog-villog. Ja, majdnem elfelejtettem, hogy még szép, hiszen a centrumot is csődbe viszi, ugyebár, ennyi pénzből a gyerekeket külföldre lehetne utaztatni, hahaha (lásd aug. 11-i bejegyzés). Ugyebár. Hiába, vannak dolgok, amiken nem tudom magam túltenni? Lehet hogy itt az idő és taj csira fel? Vagy jógára? Vagy agykontrollra? Vagy autogén tréningre? Csak azért, hogy az elménket mérgező gondolatokat, melyeknek elengedésére képtelenek vagyunk, végre a múltba integethessük és szellemünk szabadon szárnyalhasson tovább?

Na jó, mindegy. Nem lenne rossz egy kis testmozgás. És itt jön az örök kifogás, ami esetemben tényleg nem kifogás, hogy nincs idő. Tényleg nincs. Mert például (csak egy példa a számtalanból) vasalni muszáj, nem mehet a férjem ruhátlanul munkába (pedig úgy is jól néz ki) csak azért, mert én tornázni megyek. Persze, kivasalhatna maga is, de annak pont ugyanaz lenne az eredménye: úgy is ruhátlan maradna. Csak akkor másnap szerezhetnénk be az új ruhatárat. Hmmm? Ez egy nem is rossz gondolat, ha az ember öltözködni imádó lánya (anyukája) magára vonatkoztatja. Egy-egy ?véletlen? lyuk a megunt darabon, és ?sajnos? pótolni kell. Egy újjal. Ami ha már új, legyen a legutolsó divat szerinti. Na nem. Ez már álnokság.

És különben is, ki az az anya, aki (például) a h&m-ben jobbra férfit, balra nőit, középen gyerekruhákat látva ne startolna rá a közbülső területre (igen-igen, még ez a szeglete is felér egy nagyobb penthouse méretével, juhé).

Ebből is látszik, hogy Bobó rohamléptekben gyógyul. Ha nem így lenne, eszembe se jutna más. Hiába, a rutinos bölcsis? aki két hét múlva már kisovis lesz. Már megint az a fránya idő, de ha egyszer úgy repül! Nagyfiam pedig nőttön nő, el sem hiszem, hogy az őszre 25-ös cipő kell majd.

És Zsifibab? Már csak bab, nem baba, merthogy egy hét múlva hivatalosan már ő sem csecsemő, hanem kisgyermek.  Ő is nagyon nagylány már, maholnap járni fog (inkább holnap, mint ma). Fogak száma nulla. De valamit érezhet, mert két napja nem alszik éjjelente. Fél óránként kell hozzá bemenni. Ilyenkor nem történik semmi különös: iszik pár kortyot, vagy csak megsimogatom a buksiját, vagy ilyesmi. A cumit már általában önállóan dugja a kis szájába. Próbáltunk neki éjjelre fájdalomcsillapítót adni, ám nem volt hatása. Így végeredményben fogalmunk sincs, hogy miért nem alszik, valószínűleg ahogy az lenni szokott, nem is fogjuk megtudni. De biztosan ráfogjuk majd valamire, hiszen szülőből vagyunk, és milyen lenne egy szülő magyarázat nélkül? (Legtöbbször természetes, ám ezt a többség nyilvánosan nem annyira szereti beismerni. De mi ?őszinték vagyunk, ordítunk, toporzékolunk?.)

A férjem hogy hogy nem, éjszakás. Egész nap kapja a képes dokumentációt az aprókról (értsd mms). Én pedig magyarázok, hogy Apa elment dolgozni, és nagyon siet haza. Az aprók mindig nagyon várják. Bobó a maga módján örül: vagy jelét adja, hogy észlelte a belépőt vagy hangos visítással veti magát Apa karjába ? teljesen kiszámíthatatlan. Zsifi hangosan csörtetve (nem vicc!) visítozva olyan gyorsan próbál az apja felé mászni, hogy nem ritkán elhasal a nagy igyekezetben.

Most a holnapi viszontlátásra készülnek. Remélem azzal, hogy rendesen kialusszák magukat, és magukból a betegséget ? akinek kell.