• Egyik kicsi, másik pici

        kicsipici blogja

        Ilyen az, amikor az embernek levegőt venni sincs ideje. Csapás csapás után.

         

        Az, hogy a kocsiink össze-vissza törnek, és ott bírságolnak meg minket, ahol tudnak, és hogy szinte minden szabadidőnket ügyvédeknél töltjük (szerencsére nem családi ügyek miatt) csak apróság ahhoz képest, ami amúgy egymás után megtörténhet. És mikor szembesülünk vele, hogy gyermekünk pl. bárányhimlős, akkor nyernek csak igazán valódi értéket a dolgok és kerülnek a helyükre azok, amik addig nem voltak a helyükön.

         

        Van, ami pótolható, és van, ami nem az. És van, ami az adott pillanatban csak lényegesnek tűnik, és van, ami valóban az. S hogy ha minden napra jut valami, akkor is tudnunk kell differenciálni a fontos, kevésbé fontos és igazából lényegtelen dolgok között.

         

        Az első igazi gyermekbetegséget éljük. Csütörtökön azzal fogadtak, hogy Bobó bárányhimlős. Az említett két pötty a hátán, a meleg idő beköszöntével itthon fel sem tűnt, meg sem fordult a fejünkben, hogy jelentőséget tulajdonítsunk neki. Nem tudtuk, hogy bárányhimlős gyermekek vannak a csoportban. Azóta már tudjuk, főleg, hogy nagyfiunk is közéjük tartozik.

         

        Így itthon lesznek, nem kis ideig, ahogy Bobó jelen állapotát elnézem. Egészen szerdától, az első kiütés megjelenése óta, máig nem vakarózott és nem viszketett a bőre. Ma estére már elkezdte kínozni a betegség, és egy szülőnek annál nincs rosszabb, ha a gyermeke kellemetlenségét, szenvedését látja még akkor is, ha bárányhimlőről van szó. Csak az lebeghet a szemünk előtt, hogy próbáljuk elterelni a figyelmét és minél könnyedébben túlesni a betegségen.

         

        Nem kétlem, hogy ahogy meggyógyul, Zsifi következik. Mindketten itthon maradtak, mert a picur is úgyis el fogja kapni, csak idő kérdése. Egyébként is sokkal jobb nekik együtt, főleg, hogy sem én, sem a férjem nem tudunk itthon maradni hosszabb távon.

         

        A pöttyök egyre csak sokasodnak. A bölcsiben mindenféle fajta előfordul, van aki már három hete nem jár, van, akin csak néhány kiütés jelent meg. Nagyfiamnak tegnap volt egy kis láza estére, ma nem volt. Igen vígan sétálgatott fel s alá, és figyelmesen érdeklődve nézegette a lovacskákat a nagyszülőknél.

         

        Tegnap azt mondta a kishúgának: „Zsifi, nagyon szeretlek”. Aztán este elsorolta, hogy kiket szeret még nagyon. Családtagokat, az összeset, mindenkit fel is sorolt. Bölcsis néniket, bölcsis társakat. A dadus nénit. Hát igen, ilyenkor büszke ám az ember.

         

        Zsifi egyre többet beszél. Már tudja a saját nevét, Bobót és a nagyszülőket is bőszen szólongatja. Mindenfajta állathangot ismer, még a hófajdét is. Illetve azt, amit mi annak gondoltunk, é úgy adtuk elő a gyermekeknek, hogy ez a hófajd hangja. Nem szoktuk becsapni a gyermekeinket, de a hófajd hangjáról valójában még csak elképzelésem sem volt, és Bobó annyira várta a választ a kérdésre, hogy „…És a hófajd mit mond?”, hogy ki kellett találni valamit. A hangot leírni nem tudom, de mindenki fantáziája szerint következtethet rá az apró, hegyes csőr alapján. Mi is ezt tettük. A hófajdok biztosan forgolódnak éjszakánként.

         

        És még azt is mondja, hogy tea, kakaisz (irány a bili!), ga (jelentése: igen, vagy kutya, vagy tetszőlegesen bármi lehet, amire éppen kisasszonykánk gondol), neeeemmmm (jelentése: nem), jejtek (gyertek), éjísz (én is), és hasonlók. Ma reggeltől estig is nagyon sokat fejlődött, és mindent utánoz, főleg, amit Bobó csinál. Csodás időszak ez, a szülő csak ámul és bámul.

         

        Mindig ugyanazzal szeretne játszani, mint Bobó. Erre azt szoktuk mondani az ordításban kitörő Bobónak, hogy ne izguljon, kishúga hamarosan megunja a játékot, és ő visszakapja. Erre ma mit mondott Zsifinek, miközben kislányunk épp a telefonnal játszott? „Zsifi, und meg!” Hát igen.

         

        Szóval most folyamatos a pöttyfigyelés és árgus szemekkel nézzük, Zsifin mikor tör elő a kór. És reménykedünk, hogy mindezt gyorsan, viszonylag kevés viszketéssel, láz nélkül és minden kellemetlenséget a legjobban csökkentve fogjuk átvészelni.


        4:55

        -         Annya! Annya! Szoszóissz!

        -         Anya! Anya!

        Mi? Mennyi? Na ne, még lenne egy fél órám.

        -         Megyek…

        -         Aapa jööjjöönn..

        -         Apa még alszik.

        -         De AApaa jöjjjöönn…

         

        Hú. De korán van még ehhez.

        Mire Zsifit felöltöztetem, Bobó egyre mérgesebb lesz. Pedig éppen ennek elkerülése érdekében tegnap este megbeszéltük, hogy megengedi, hogy én öltöztessem fel. És tegnap reggel olyan jókedvű volt, már kezdtem reménykedni, hogy ez a reggeli szeszélyes nyűgösség lassan elmúlik. De nem sokkal ezután a férjem is felébredt, és közel hozzám hasonló állapotban próbált akklimatizálódni elsőszülöttünk nyafogásához. Addigra már egy gyerek-öltöztetésnyi előnyöm volt, így éppen akkor már én bírtam jobban a strapát. Aztán, ahogy az lenni szokott:

        -         Apaa vigyen le…

        A földszint mint egy mesebeli helyszín hamarosan elvágja a rosszkedvet és minden újra hepi. Ki érti ezt…

         

        6:55

        Ülünk az autóban, a férjem már valahol az országúton jár, a munkahelyére menet. Kicsinyeim jókedvűen macis chipset falatoznak. Nem túl nyerő ötlet, de minden anyuka tegye szívére kezét és szerintem egyszer-egyszer mindannyian elcsábulunk, hogy a legkisebb ellenállás irányába mozduljunk.

         

        A kisoviba és a bölcsibe már szaladnak, szigorúan kézen fogva, ahogy mostanában az szokásuk. Zsifi egyenesen követeli, és igen csalódott szokott lenni, ha Bobó figyelmen kívül hagyja kishúgát. Igaz, ez nem túl gyakran fordul elő.

         

        A munkahelyemen ma nem volt sok munka. Megjött tegnap az első önálló projektem leírása az anyaországból, amit rövid áttekintés után megvitattam ma a főnökkel. Aki már csak június végéig a főnökünk, utána új lesz. A régi közel 30 év után nyugdíjba megy. Mindenkinek nagy váltás lesz ez, kivéve engem, akinek nem volt ideje egy meggyökeresedett rendszerhez hozzászoknia. Jelenlegi főnököm ma is dicsért, tök jó. Az új pedig délután nyilvánította ki filozófiáját a jövőre vonatkozó elképzeléseivel kapcsolatban, ami elsőre több, mint szimpatikus, főleg, ami az elkövetkezendőkre vonatkozó terveimet illeti (ja, és nem utolsósorban a munkaidőt…).

         

        Ezen felbuzdulva kicsit hamarabb el is jöttem, és rohantam a kicsinyekért. (Persze még mindig korábban érkeztem reggel, mint ahogy eljöttem délután. A múlt havi munkaidő terhére történő ügyvédi viziteket azért nem lehet büntetlenül megúszni…) Jókedvűen fogadtak, Zsifi kissé orrfolyósan, és a bölcsis nénik szóltak, hogy csipásodik is. Ezen utóbbit én itthon nem tapasztaltam, de az orrfolyás sem olyan vészes szerencsére.

         

        Megy a nagy pucérkodás itthon. Zsifi egyre gyakrabban kéri a bilit vagy használja a kis WC-t. Nagyon ügyes, szerintem hamarosan elhagyhatjuk a pelust. Csakhogy néha annyira túlzásba viszi ezt a dolgot, hogy puci fenékkel rohangál fel-alá a házban, és nem hajlandó felöltözni. Ha meg kísérletet teszek arra, hogy elkapjam és rá adjam a ruháit, dührohamot kap és visítva menekül. Csakhogy tél van (ki sem merem jelenteni, hogy tavaszt írunk, ma reggelre például hó esett, úgyhogy szépen elővettem a gyerekek téli csizmáit), és nem szeretném, ha megfázna. Arról nem is beszélve, hogy a ház padlója bizony elég hideg. Szóval, megy a harc a puci fenekek eltakarásáért.

         

        Egyébként nagy a hancúr itthon. Egyre látványosabban nőnek össze, és sokat játszanak együtt, persze sokat bosszantják is egymást, de nagyon jó, hogy ilyen kicsi a korkülönbség köztük. Az már most sem kérdéses, hogy Zsifi folyamatosan kísérletet tesz arra, hogy átvegye a vezetést, de Bobó is kezd egyre jobban a sarkára állni, ha a szükség úgy kívánja.


        Újra beköszöntöttek a rázós éjszakák. Már több mint egy hete nem alszunk jól. Zsifi átlagosan óránként ébred, sírdogál álmában. Az okot még nem sikerült megfejtenünk, de éppen tegnap vettem észre, hogy két szemfoga bújt ki alul, így esetleg ezen a tájon kell keresgélnünk. De jó lenne már egy kis alvás. Visszagondolva Zsifi első évére, amikor minden éjjel ez ment, legtöbbször pepitában, komolyan mondom nem tudom, hogy bírtuk ki. Nyilván mindenen túl lehet lenni, és biztos az is számít, hogy azóta is csak öregszünk, de azért nagyon  örülök, hogy általában jók az éjszakáink. Most mondjuk bedagadt üveges szemekkel nézek magam elé és várom a kávé áldásos hatását.

         

        Bobó változatlanul jól alszik, bár pont ma éjjel ébredt ő is, és kiabált, hogy „Anya! Anya! Megijedtem…”. Olyan nagy ijedtség nem lehetett, mert ahogy bementem hozzá és megsimogattam, már újra el is aludt. Aztán rákezdte Zsifi és őt is simogattam egy kicsit, ivott sok teát, betömte kicsi szájába a legközelebbi cumit, egy másikat a kezébe fogott, és aludt ő is szépen tovább, mintha mi sem történt volna.

         

        Tegnap jelentőségteljesen besétáltam a postára, és ajánlva elsőbbségivel tértivevényesen feladtam a peresítés előtti egyetlen felszólításunkat. Már nem vagyok ideges, vagy még inkább egyre idegesebb vagyok, magam sem tudom eldönteni. Egyrészről a tehetetlenek nyugalmával dőlhetünk hátra, pontosabban azzal a tudattal, hogy az egyetlen megtehető lépést megtettük, nincs más dolgunk, mint várni. Közben pedig nézzük a lakásokat, házakat, és szintén a tehetetlenek leleményességével beletörődünk, hogy nagyobb összegű bankkölcsönt kell felvennünk, mint szerettük volna. S hogy ez a jelen helyzetben mennyire tanácsos, nem tudhatjuk, de abban bízunk, hogy az aki mer, az nyer elv érvényesül és egy nagy levegővétellel kint lehetünk a vízből. Ha ez a módja, megtesszük, elkerülve az elmerülést.

         

        Hiába. Felnőttnek lenni nehéz dolog, felelősségteljes hivatás. Nincs más hátra, előre.

         


        Végre legalább az időjárás nekünk dolgozik egy kicsit. Miután a pénteki hózuhogás után azt hittem, ezzel lőttek is a hétvégi terveinknek, valaki mégiscsak megszánta végre a kisgyermekes családokat és megörvendeztette őket két nap szépséggel.

         

        Értsd meleg volt (10 fok), napsütés és szélcsend. Ki is használtuk. Szombaton bár mindennapos dolgokat intéztünk (bevásároltunk), vasárnap hagyományteremtő szándékkal elvittük a kicsiket úszni.

         

        Jó dolog ez a gyermekúszás. Szándékosan nem írtam babaúszást, mivel a mieink már kinőtték azt a kort. Babaúszás nekem onnan indul, hogy három hónap, ám a másfél évvel be is zárul. Először nagy volt a bizalmatlanság, és Bobó nem volt hajlandó belemenni a vízbe. Zsifit a férjem vitte be magával, és egy rövid sírás után nagyon hamar megbarátkozott az új környezettel. A víz kellemes, ha jól emlékszem, olyan 32-33 fokos lehet, talán. Végül Bobót is megfogtuk, kapott labdákat, és már benne is voltunk a medencében, először a kevésbé mély 70 cm-esben. A hancúr akkor kezdődött, mikor rájött, hogy itt bizony szabad csapkodni, sőt, szinte kötelező. Na, ezek után nem volt megállás. Lett nagy viháncolás, nevetgélés, rúgkapálás. Bobó jó párszor víz alá merült, de nem esett kétségbe, egy kis köhécselés után ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk. Zsifinek is nagyon tetszett, hogy labdázhat, és külön élvezte, hogy nem ér le a lába, és szabadon rúgkapálhat. Úgyhogy nagyon jól érezték magukat, remélem, ebből a vasárnap reggeli úszkálásból rendszert csinálhatunk.

         

        Aztán ebéd a nagyszülőknél, és azt hittük, a jó meleg víz majd déli álomba ringatja őket. Ez volt ám a nem kis naivitás. Gyermekeink feldobottabbak voltak, mint valaha, és még Zsifnek sem volt esze ágában sem aludni. Végül nagy nehezen anyukám álomba simogatta, de Bobó nem aludt egy percet sem. Persze aztán este pillanatok alatt álomba merült, miután lefutottuk szokásos esti köreinket (mese, simogatás, teregetés, pisilés, simogatás, stb. ebben a sorrendben).

         

        Tegnap délután még kimentünk a levegőre. Eredetileg az állatkertet céloztuk meg, de három után értünk oda, és úgy látszik, az állatkerti nyitvatartást nem befolyásolják az egyre nyúló nappalok, és még mindig fél négykor zárnak az állatházak, majd négy előtt az utolsó vendégeket is kiebrudalják a területről. Talán az óraátállítással nyúlik a nyitva tartás is. Mikor is lesz? Már várjuk.

         

        Ma reggel először végre madárcsicsergésre keltünk. (Ez így nem teljesen igaz, mert én Zsifire keltem, körülbelül tízszer, és az utolsó fél öt után volt. Megint nagyon rosszul alszik, az okát természetesen most sem tudjuk, miért.) Sőt, már nagyon korán világosodik. Szerintem minden hasonló korú gyereket nevelő szülő számára olyanok ezek az alkalmak, mint az ünnepek.

         

        Ja, igen. Ne feledjük, tegnap ünnepnap volt. Mi talán majd jövőre kezdjük a kokárdás nevelést, most még teljes egészében figyelmen kívül hagytuk. Volt helyette strand és állatkert. Ha kisgyermek fejjel kellene gondolkoznom, szerintem picinyeink érdekében nekik tetsző döntést hoztunk, már ami a programajánlatok közötti válogatásra vonatkozik?

         


        Mikor azt hisszük, hogy már teljes szerencsétlenségünk közepette csücsülünk, azért mindig tud történni valami, ami bebizonyítja, hogy nem is.

         

        Tegnap este kilenc után csörgött a férjem telefonja, és az egyik jóbarátja hívta kétségbeesve, hogy ugyan segítsen már neki, mert az unokatestvére két utcával mellettünk éppen az ablakban áll és készül kiugrani. Drága férjecském felöltözött, elindult, és mivel szerencsére az egész vaklármának bizonyult, hazasétált. Addigra ismerősünk már az unokatestvérével beszélgetett annak lakásán, bezárt ablakok mögött.

         

        Indíték? Rövid külföldi kiruccanás, mialatt párja itthon élte életét s hamarosan idegen ágyban kötött ki. Na de egek. A megoldás erre az lenne, hogy az ember kiáll az ablakba és kiugrik? Hát állítsa ki a kedvest, és talán azt lökje ki, ha már mindenképpen ugrania kell valakinek. A legjobb persze a békesség. Se félrelépés, se nyitott ablak.

         

        Szóval nehéz helyzetünkben egyéb színfoltok is vannak, melyek múlandóak bár, de mutatják, lehetne sokkal rosszabb is. Én mindig a család egészségét nézem: amíg az ép, és a gyerekek jól vannak, nagyobb baj nem lehet. Az élet sója pedig néha csíp egy kicsit, de ennél már csak jobb jöhet, reményeink szerint.

         

        A férjem a változatosság kedvéért most is ügyvédnél ül, a gyerekek édesen alszanak. Tea csöpög a teafőzőből, a kazán halkan duruzsol, én meg azon gondolkodom, mivel folytassam az estét. Legjobb lenne, ha a férjem hamar hazaérne, de ha nem, akkor is van elfoglaltság bőven.

         

        Holnap elutazom két napra, nem túl messze, csak a fővárosba. Kis családom egyedül marad, pontosabban hármasban. Legalább örülnek majd nekem, ha hazaérek csütörtök este. Én alig várom.

         

        Zsifi beszélőkéje feltartóztathatatlanul beindult. Már szépen mondja a testvére nevét, tudja, mi kié. A cipő, a táska, a cumisüveg, a maci, a baba. Mindent tud, és egyre szebben formálja a szavakat. Jajj nekünk, ha elkezd beszélni, az biztos, hogy egész nap be nem fog majd állni a szája.

         

        Bobó majd tanítgathatja neki a verseket, meséket és mondókákat. Nagyfiunk tömérdek dalocskát és versikét ismer, az elmúlt hétvégén úgy döntött, dalban mondja el, és szinte nem is beszélt mást, csak mondókákat és kis nótákat. Ma locsolóverseket tanultunk, és nagyon okos fiunk van, mi tagadás.

         

        A múltkor a bölcsis nénik kisebbfajta kétségbeesését eltettek a gyerekek körében. Emlegették a húsvétot, a nyuszit, és a csokinyuszit. Ennek eredményeképpen minden gyerek csokinyuszit követelt a szüleitől, és igen nyafogós-síróssá vált a hangulat, mikor mi felkészületlen anyukák és apukák magvallottuk, hogy bizony csokinyuszi nélkül érkeztünk.

         

        Persze tudjuk, hogy ami késik, nem múlik…


        Nem vagyunk egyedül. Kétségtelen, több szempontból sem, ám a tudat még mindig nem boldogít. Vagyis: mások is megjárták már. Nem vigasztaló egy. A szomszédok is pereskednek, velünk együtt. Nem vigasztaló kettő.

        A héten készül a perirat. Titkon még mindig abban reménykedem, hogy a per valós hírére ez a majom összeszedi magát és előrukkol egy kis pénzzel. Nem hiszem el, hogy képtelen rá. Tudom, hogy ha nagyon akarná, képes lenne rá. Titkon attól félek, hogy valami csavar van az egész ügy hátterében, eleve csalásra volt berendezve, és a lényeg még csak most jön, hogy aztán se pénzünk, se házunk ne legyen. De a reményem még erősebb, mint a félelmem. Hátha, hátha. Csak nem tűnhet el az ésszerűség egy családos ember életéből úgy, ahogy van, tokkal, vonóval, mindennel.

        A bölcsiben Zsifi csoportján végigsöpört a vírus, ami pénteken kisasszonykánkat is otthon tartotta csipás, könnyező szemmel. Nem volt hőemelkedés, sem orrfolyása, nem köhögött, és a szemét sem dörzsölte. Csak csipás volt és könnyezett. Abból szépen kigyógyult.

        Egyelőre Bobó is egészséges, bár az ő csoportja is igen kihalt volt múlt héten. Remélem, nem lesznek betegek, olyan jó ez a nyugalom. Hogy mi? Nyugalom? Mi az?

        A héten újabb két napot leszek távol kis családomtól. Nem vágyom rá. De a fővárosba szólít egy rövid továbbképzés, ami szakmailag nagyon érdekes és hasznos lesz, semmi kétség, Szívesen is megyek, csak őket ne kellene itt hagynom. De még mindig azt mondom, hogy egy állás a mai viszonyok közt megfizethetetlen.

        Zsifi nevelésre szorul. Nagyon-nagyon harcias, hisztis, sértődékeny, de ami a legnagyobb baj, hogy verekszik. Bobó soha nem verekedett, csak mióta Zsifitől látja. Vagyis mindkettő verekszik. Tegnap a fürdőkádban kaptak össze, mert Zsifi nem adott oda egy edényt Bobónak, és természetesen hiába volt még ott három másik ugyanolyan, nagyfiunknak nem kellett semmi más, csak ami a kishúgánál volt. Még szép. Sajnos nem bírtuk ki nevetés nélkül, mert mindkettő annyira elszánt és sértődött arcot vágott, hogy nem lehetett megállni a vigyort.

        Egyébként az a legújabb szokásuk, hogy Bobó egyik kedvenc meséje nyomán beülnek az étkezőasztal alá, amit kineveztek bunkernek, és ott eszik a földön, egy kistányérból a kukit. Máskor kézen fogva sétálnak be a bölcsibe, és ugyanígy parádéznak az utcán, a bevásárlóközpontokban. Gyönyörűségesek. A kicsi annyira élvezi ezt, hogy hangosan kacarászik.

        És nagyon szeret vásárolni, csak tudnám, kitől örökölte? Múlt héten kaptak új cipőt, Zsifi új tavaszi dzsekit. Ennek úgy örült, hogy a kis papírtáskát, amibe az eladó beletette a ruhácskákat, büszkén mutogatta mindenkinek, aki csak szembe jött velünk a bevásárlóközpontban. Hangosan kacarászva mutogatta mindenkinek legújabb szerzeményét, majd miután egy svéd ruhaüzletben kinézett magának egy kistáskát, és az ár ellenőrzése (általam) után megvetette velem, átvetette a vállán, és boldogan tette bele a cumiját, hogy utána kivegye. Mondanom sem kell, a kistáska rózsaszín, és cicafej alakú?.

        Bobó cipővásárlása is kivételesen minden nehézség nélkül zajlott. Miután Zsifi megkapta tavaszi sportcipőjét, Bobó elnézte, milyen boldogan flangál kishúga otthon az új topánban, és délutánra már ő is olyat akart. Csak a díszítés lett kék rózsaszín helyett. Nem volt hiszti, sírás, ellenkezés, simán bementünk a boltba, felpróbáltuk, kifizettük, hazavittük.

        Már csak a tavaz várat magára? Igaz már nincs hideg, de hogy a napocska hol bújik, az rejtély. De ne legyünk telhetetlenek, egyszer csak eljön a jó idő. Pénteken újra motoroztunk, vagyis a gyerekek. Nagyon élvezték, bár a Zsifi technikája még hagy némi kívánnivalót maga után. De az is lehet, hogy kicsi neki a motor. Ki tudja. Tervbe vettük, hogy kap egy újat, ami eggyel nagyobb (mivel a legnagyobbat még Bobó használja).

        És Bobó megtanult biciklizni. Szombat reggel 7-re elmentünk ügyvédhez a férjemmel (persze, hova máshova, újabban ez a kedvenc tartózkodási helyünk). Mire hazaértünk, Nagyapó a kezdetleges biciklitudásból középhaladót varázsolt.

        Hiába, nőnek, mint a dudva, napról napra okosabba, szebbek, és aranyosabbak.


        Tegnapi döbbenetem, hitetlenkedésem és haragom egyre csak nő, jócskán kiegészülve nagy adag szomorúsággal és bosszúvággyal. Kár, hogy mindez mit sem ér és kevés az üdvözüléshez.

        Már-már megegyezni látszottunk és a valamelyik esti ajánlat irányába újra komoly megfontolás mutatkozott, de mikor kiderült, hogy a pénz banki kölcsön, akkor ? nem hazudok ? ez a barom egyszerűen fogta magát, felállt és elment. Előtte még kezet fogott a résztvevőkkel (velem nem, igazából rám se nézett, még szerencse).  ???  Van pofája?

        Egyébként meg mi a fenéért hagyjuk magunkat, hogy egy ilyen semmirekellő csaló senkiházi diktáljon, és még mi kérleljük, hogy mentse a saját (nem használnék csúnya szavakat, álljon itt kifejezésként az) ülepét. Nyilván azon keresztül a miénket is, illetve végeredményben megoldásként mentsük saját magunkat. De újra kiderült, hogy az építtető említett ülepét a nyakán hordja. Nincs mit tenni.

        Ez nagyon szomorú. Amíg a per le nem zárul, nem tudunk továbblépni. S nem vigasztal a tudat, hogy a három (négy) érintett fél közül mi vagyunk a legkevésbé szerencsétlen helyzetben.

        Na azért volt egy alternatívája ma reggelre. (Kéretik nem hangosan kacagni, az ügy nagyobb komolyságot követel.) Lépjünk vissza a szerződéstől, és jövő év elején kifizet minket. Addig fedezetül felajánl egy kezdődő ikerházi építkezésből egy olyan opciót, hogy a telekhányadra jelzálogosként bejegyeztet minket (amúgy már most sem tehermentes az ingatlan, mert az éppen épülő, ám valószínűleg soha miénk nem lévő házunk fűtésrendszerét kialakító mesteremberek fizetség helyett széljegyet kaptak) és mi adunk neki még egy kazal pénzt, hogy oda ő, mint építtető felépítse a betervezett ikerházi lakást.

        Először azt hittem, hogy csak rosszul hallok. Illetve csak azt hittem, hogy csak én hiszem, hogy rosszul hallok, utólag az ügyvédünk, a férjem és az ő keresztapja is bevallotta, hogy hirtelen úgy gondolták, valamit biztosan nagyon félreértettek. Kértük, ajánlatát ismételje meg, ám mikor másodjára is csak az jött ki belőle, hogy sokadik széljegyre feltesz minket egy telekhányadra, és még fizetünk neki, hogy egy újabb, árban mérhetetlenül alulvállalt nem kétségesen kétes kimenetelű ügybe rángasson bele minket, ekkor kezdett derengeni, hogy a probléma nem négyünk fejében keresendő. Egek ura, segíts és világítsd meg eltévedt embertársunk gondolatait.

        Nem tudom, mit forgat a fejében. Csak nem megjelenik és felrobbant mindent, hogy aztán arra hivatkozhasson, hogy a merénylet vis major, és neki köze hozzá nincs, követelésünk pedig a porhalmazzá vált projekt nyomán behajthatatlan?

        Mindent el tudok képzelni. De hogy valaki fejjel menjen a falnak, és tegye kockára családja (ismételten megjegyzem, felesége és egy két év körüli kislánya van, ha még nem hagyták el) boldogulását, na ez már igazán felfoghatatlan. A neurológusoknak külön szavuk van az olyan betegekre, akik józan belátásuk hiányában cselekszenek (és itt nem a cselekvőképességre vagy a beszámíthatóságra gondolok, hanem egy ennél sokkal spécibb kifejezésre, amennyiben tényleg jól gondolom), de ez minden határon túlmegy.

        Jövő héten elkészül a perirat. Valószínűleg ítélkezési szünet előtt nem lesz meg az első tárgyalás. (Ezek új kifejezések, ma tanultam mindkettőt. Jobban szerettem volna a helyi jogi egyetemen levelező szakon megtanulni, de az élet sajnos így hozta.) S bekebeleznek minket a jog cápái. Még jó, hogy nem szörfdeszkán utazunk?


        Ez kész. Hogy micsoda barom szemétládák élnek a földkerekségen, mindig is sejtettük, de ilyen közvetlen közelről a saját kárunkon megtapasztalni - hát nem ez volt minden vágyunk. Sőt, a hasonló helyzetekkel még csak köszönőviszonyba sem kívántunk kerülni. Minden jóhiszeműség és tisztesség ellenére jelen állás szerint hosszú-hosszú, nem sok eredménnyel kecsegtető pereskedésnek nézünk elébe.

         

        És ez a lényeg. A jóhiszeműség és tisztesség bár erény, ma már semmit sem ér. Ki tudja, pár év múlva erény lesz-e még, vagy elmossa az életben maradásért vívott verseny szennyes mocska?

        A napi ingadozó kedélyállapotom vége a mindenre elszánt felé haladt, hogy aztán ott meg is álljon.

        Tényleg mindennel próbálkoztunk, de immár finishez értünk. Nem tudunk megállapodásra jutni, ezért választjuk a végső megoldást. Mindenkinek rossz lesz: az építtetőnek, a többi vevőnek, és persze nekünk is. Egyéb lehetőségek híján viszont marad az ultima ratio, utánunk a perözön.

        Álljunk el a szerződéstől (vagy közös megegyezéssel bontsuk fel ? igazából nem tudom, ezek jogilag külön fogalmak, de sajnos nem értünk a joghoz, pedig most igen jó lenne), de a már befizetett pénzünket nem látjuk viszont, csak jövőre.

        Ha-ha. A helyzet annyira abszurd, hogy már szinte vicces. El nem hiszem, hogy mi zavarhatta meg ennek a pasasnak az eszét. Úgy nézünk mi ki, mint akik most másztak le a falvédőről? Hihetetlen, hogy mik vannak. Ez szinte már mintha nem is igaz lenne csak valami furcsa, groteszk színjáték, s a végén legördül a függöny, a szereplők meghajolnak, a nézők pedig tapsolva törölgetik a szemüket, hogy ?milyen jó, hogy az egész csak mese volt?. Jó lenne, jó lenne. A végén pedig mindenki felállna, és átmenne a szomszédos étterembe egy jóízű vacsorára némi minőségi vörösborral, hogy aztán békés hazatérés után szép álmok, majd derűs reggelek következhessenek.

        Már az is nagy szó, hogy egyáltalán hajlandók vagyunk elállni, de tele van a hócipőnk. Még jó, hiszen az építkezés kimenete kétes, ha benne maradunk, akkor sem garantált a siker. De könyörgöm, egy hónapja akarunk ennek a baromnak pénzt adni, egy csomó kényelmetlenséget felvállalva, hogy jogi státuszunk megváltoztatásával ő pénzhez jusson, befejezhesse a lakásokat, majd mindenki elégedetten dőlhessen hátra, hogy a legjobb megoldás megtalálásával áthidaltuk a problémákat, és négy család menekült meg az anyagi veszteségtől, illetve a sok-sok átszenvedett órától.

        Amúgy a férjem nagyon jól menedzseli ezt a dolgot. Nem mondom, hogy el tudunk vonatkoztatni (pontosabban ő csodával határosan el tud, én vagyok kettőnk közül a gyöngébb és idegeskedésre hajlamosabb), de más családokat lehet, hogy már rég szétzilált volna egy hasonló hercehurca. Ezt a hozzáállást fogjuk fenntartani a továbbiakban is.

        Ő képes a kemény hangnemre, én nem. Tehát innentől szépen kilépek, és bár ma közel egy órán keresztül beszéltem az építtetővel igen felpaprikázva telefonon próbaidősként a munkahelyemről (!), ez már rég nem asszonynak való ügy. Férfiakra kell hagyni az ilyesmit, egy nőnek kényelmesebb is és minden szempontból jobb. Nem kérdéses, engem hamar meg lehet vezetni, ellenben a férjem tökéletesen átlát a szitán és vészjósló viselkedésével képes meglepő eredményeket is elérni.

        Erre a legjobb példa, hogy nálam a pasi ezzel a szöveggel próbálkozott: ?Komolyan mondom, nagyon szeretlek és kedvellek benneteket, de kiszámoltam, a devizahitelek drágulása miatt még így járok legkevésbé rosszul, ha ti kiszálltok??. Te jószagú nyavalyatörés, ezt most álmodom? Ilyen nincs. És mégis, egy pillanatra megint megsajnáltam (na jó, azért annyira nem). Még leírni is szörnyű.

        Így innentől nincs más hátra, mint előre. Hacsak valami csoda folytán nem sikerül megállapodnunk.

         

         


        Szemeseknek vagy szemeteknek, mintha mindegy lenne. De igen nagy kár azt hinni, hogy hosszasan időt húzva el lehet kerülni azt, amit el akar. A két gyermekünket és családi boldogulásunkat szem előtt tartva ha per, hát legyen per.

        Kicsit paprikás ez a reggel, és paprikásak az elmúlt napok, de hamarosan már tisztán fogunk látni, hiszen a kép egyre világosabb. Most nincs több időm és pillanatnyilag szalonképességem is a sarokban pihen, megvárom, míg a kedélyek lecsillapodnak s megpróbálkozom jelen helyzetünk objektív bemutatásával. Ami minden lesz, csak nem objektív. Az a szomorú, hogy rendes családokkal így lehet packázni.


        Szóval. Elmenni, ott lenni, majd visszajönni mindig nagyon jó. Jó elmenni, ha az ember olyasmit csinálhat, amit szeret. És úgy érzem, a lehető legjobb helyen vagyok. Nyugalom van (tényleg, bár a próbaidősök betanuló szakasza azért nyilvánvalóan kisebb nyomást feltételez), az emberek nem piszkálják egymást (amennyire ilyen rövid idő távlatából ezt meg tudom ítélni), a munka szuper. Nem kétlem, hogy pár hónap múlva (amennyiben megtartanak) lassabb tempóért és a jelen nyugalmáért (kizárólag munkafronton?) fogok siránkozni, de most nem is lehetnék elégedettebb.

         

        Jó, tekerjük ki. Az ember mindig lehetne elégedettebb, mert mindig a tökéletességre, az előrehaladásra törekszik, nem is vinne minket más előre, csak ez. A tökéletesség pedig soha nem fog eljönni, mert mindig lesz az életnek olyan szelete, amelyet lehetne jobban csinálni. Ami lehetne harmonikusabb, kiegyensúlyozottabb, még inkább tökéletes. Szóljon, aki elérte ezt az állapotot, és megvitatjuk, hogyan is lehetséges ez.

         

        Szóval, mentem, dolgoztam, jöttem. Körülbelül 400 km távolból indultunk haza este fél 7-kor (ha rajtam múlt volna, más jóval korábban) és végül négy óra alatt sikerült hazaérnünk. Egészen végig száraz volt az út (és most nagyon hálás vagyok, hogy van autópályánk), persze lakóhelyünk külterületétől kezdve egészen hazáig szakadt a hó. Ez volt csütörtök éjjel, de szerencsére erőteljes olvadás és száradás indult, és talán egyszer végre megérkezik a tavasz. Ha már egyszer március van?

         

        Ma reggel ennek megfelelően öltöztem, a gyerekeket a télben hagyva (vagyis az ő ruhájuk téli viszonyok közt is megállja helyét, még szép). Mint kiderült, újra csak a szülői értékrend mutatkozott meg (szintén még szép). Ugyanis kint még tél van. Majdnem megfagytam, mire beértem a munkahelyemre. Ezzel szemben a kicsinyeink nem fáztak, jó meleg kabátjuk megvédte őket a hidegtől.

         

        A bölcsiben és a kisoviban is nagyon sok a beteg gyerek. Igazából nem érne váratlanul, ha telefonálnának, hogy valakiért érte kell menni. Bobó kissé gyanúsan viselkedett már tegnap. Nem ebédelt még annyira sem, mint szokott. Ma reggel köhécselt kicsit és a szokásosnál szótlanabb volt az autóban, bár a kisoviba már a rendszerinti szaladgálással érkeztünk ?Anya! Elkapsz?? elkaptam, mint minden reggel, mikor közösségbe megyünk. Előre szalad, én utána (éljen a magassarkúban futó nők klubja), és persze mindig megfogom. Ilyenkor lőn nagy kacagás, és jól indul a reggel.

         

        Zsifi olyat produkált, mint eddig csak egyszer, mióta bölcsibe járunk: sírt, mikor beadtam. Ez lehet a múlt heti távollét eredménye akár, az észrevehető, hogy nagyon anyás az elmúlt napokban, mióta hazajöttem. Este nehezen aludt el, sírdogált, és sokat kellett ülni mellette. Igaz, lecseréltük az esti cukros tejet vízre (tudniillik ő is cumisüveggel alszik el). Mivel féltjük a fogait, itt volt az ideje a Fognyűvő Manókat inkább távol tartó víz bevezetésének. Ez egy kicsit nem tetszett neki, de minden bizonnyal megszokja majd. Az éjszakai tea egyelőre még tea, de ahogy megbarátkozik a vízzel, az is vízzé válik. Hipp-hopp.

         

        A következő nagy projekt a cumisüveg likvidálása lesz. Már a pici is nagyon szépen iszik pohárból. Alig várom, hogy kihajítsuk a cumisüvegeket. Mindkettőnek van csőrös pohara is (más néven tanulópohár), jó lenne az estére is. A tejes dolgok pedig mehetnének innen bögréből. Ez nagy harc lesz, de nagyon jó lenne elkezdeni.

         

        Zsifi tegnap megint bilibe pisilt. Ha jobb idő lesz, többet lesz pelus nélkül. Sokszor leveteti velünk, ráül a bilire, és bohóckodik (a mi gyerekeink a világ legnagyobb bohócai, ez nem kérdés). Szerintem hamar szobatiszta lesz. Az általánossal ellentétben nem mi erőltetjük, hanem ő szeretne a pelenkától megszabadulni. Nosza.

         

        Folyt. Köv. hamarosan.


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!