Döntés született
Ma azt mondta nekem valaki, hogy okos vagyok. Jó ezt hallani?
Történt ugyanis, hogy döntés született. Már régebben, de az egyik leginkább érintettel csak ma közöltem. Arról van szó, hogy egy potenciális munkahelyről, ahol lett volna státuszom, visszaléptem. Tudom, hogy még lett volna pár jó hónapom, amíg az sem lett volna baj, ha meg sem jelenek, de az a pár hónap hamar elrepül. A gyerekek pedig még sokáig gyerekek, és a házasságomat sem egy-két hónapra vagy évre tervezem. És hiába a munkakedv, vagy a megfelelőnek hitt légkör és feladatok, ha az egészet tönkreteszi a családhiány a havi 10 éjszakázás miatt. Ezt a két csöppséget (meg egy esetleges harmadikat ? majd, majd) én szeretném felnevelni, a férjemmel együtt, nem másoknak feladatul adni.
Így a döntés megszületett: inkább járok interjúról interjúra, de megtalálom a jó állást. Ha törik, ha szakad. Addig van még egy jó évem, ami viszonylag szabadabb és biztos szerződés, és nem kell frászt kapnom minden egyes nap, mikor a bölcsiből egy újabb kórság szökteti fel a hőmérő higanyszálát (jajj, dehogyis, digitálisunk van, ami össze-vissza mér, de legalább nincs vész, ha leesik a földre). De remélem, nem nagyon lesznek betegek az aprók. Bobó (lekopogom, kipp-kopp) tavaly augusztus óta összesen háromszor volt beteg, és egyszer sem komolyabban. Zsifi tavasszal jóval többször, szinte hónapokig folyt az orra és több hányós-hasmenéses időszakon is átestünk, amit valószínűleg Bobó hozott haza neki.
Egy a lényeg, ma bejelentettem a főnöknek (vagyis majdnem főnöknek), hogy mégse számítson rám. Nem örült, nyilván, de azt mondta, okos vagyok. Nem tudok róla sokat, de legutóbbi találkozásunkkor is azt éreztem, mintha ő kicsit sajnálná, hogy annak idején nem töltött több időt a családjával (elvált azóta). A nagy kő, amit a visszalépés jelentett, leesett, és még az az örömöm is megadatott, hogy igazolva legyek. Nem túl szép ez így? Neki tegnap született unokája, és azt mondta, tizenhat év alatt először fordult vele elő, hogy a családot a munka elé helyezte. Csapot-papot otthagyva rohant a szülőszobára, ahogy a lánya kérte.
Szóval ennyi. A jóérzés adott, már csak abban bízom, hogy ezt kicsivel több, mint egy év múlva is elmondhatom majd.
A gyerekek továbbra is édesek. Bobónak olyan szövege van, hogy kinyúlunk. Kedvenc műsora a műugrás: nagyon tetszik neki, ahogy a nénik és bácsik (akiket szinte csak a fürdőruha alakja különböztet meg egymástól) belecsobbannak a vízbe. Ő, a közönséggel és a fölöttébb optimista magyar kommentátorral ellentétben azt élvezi legjobban, mikor ez bizony csapódott.
Zsifi mindeközben továbbra is fejét a padlóba veregetve hisztizik, néha már több mint vicces.
Mi meg ? a férjem és én? Csak ámulunk és bámulunk, hogy milen gyorsan fejlődnek és milyen gyorsan nőnek ezek a gyerekek. A kicsi és a pici.