Őszelő

Egyértelműen megállapítható, hogy egy (két, három) gyerek születésével egy teljesen új időszámítás kezdete mellett új időbeosztás is születik. És most nem arra gondolok, hogy attól a pillanattól kezdve többé nem dvd-film hosszban mérjük az időt (hanem etetés-hosszban, alvás-hosszban, stb.). Konkrétan arra gondolok, hogy az új év már nem szilveszter éjszakáján köszönt be, hanem a nyári szünet leteltével. Ehhez képest a valódi, kronológiai év első napja kismiska. Egek, és nekünk még csak egy, közösségbe járó korú gyermekünk van! Ő Bobó.

Holnap újra bölcsibe megy. Ennek megfelelően nagy a készülődés itthon: mosás, vasalás, az elmúlt két hónap kinőtt ruháinak, egyéb amortizálódott javainak számbavétele, a raktárak feltöltése (bölcsődei tisztasági csomag, tea, pelenka, fogkefe – szigorúan Thomasos) és a fiatalember lelki felkészítése az újbóli bölcsire. Csak reménykedem, hogy a változás nem viseli meg majd nagyon.

Az elmúlt időszakban, míg nagyfiunk itthon volt, sokat fejlődött, mintekintetben. Megtanulta az autómárkákat, tud bukfencezni és szorgalmasan gyakorolja a kézenállást. Beköszöntött az állandó ellenkezés korszaka. Az evési hajlandóság legalábbis hullámzó. Emellett már nem olyan visszahúzódó és zárkózott, mint régebben. Az unokatestvérem két fiát is nagyon jól fogadta, egyből játszott velük és azóta is emlegeti Barnit meg Bercit, holott a látogatásnak már legalább négy napja (az időérzék így a nyári szünidő ideje alatt mint olyan, megszűnik létezni). Emellett a játszótéri látogatások során is szóba áll idegenekkel, játszik a gyerekekkel (persze a játszópajtásokat gondos előzetes felmérés után válogatja ki). Már nem bújik el a járókelők elől, ha kell, beszél nekik („ott a galamb, látod?”), vagy kosarat kér a boltban, fagyit a fagyisnál, stb.

Így, nyár végén, mikor már a napsütés is őszi, de a levegő még meleg, eljön a nyári tapasztalatok összegzése. Nálunk a legfontosabb: már most elkezdünk gyűjteni (kivételesen nem házra vagy kocsira) a jövő évi nyaralásra, mivel az „itthon maradunk és nyaralunk” minden, csak nem nyaralás. Még csak nem is pihenés. Bár tény, hogy pihentetőbb úgy dolgozni, hogy a férjem közben állatkertben van a gyerekekkel (egek! hétfő óta nem dolgoztam egy percet sem!). Tény, hogy ha akartunk volna (ha lett volna rá keret, stb.) sem tudtunk volna hosszú időre elutazni, az építkezés és a kocsiügy miatt. Vagy csak ezzel áltatjuk magunkat, a lényeg szempontjából mindegy. Jövőre legalább egy hétre elmegyünk és csak a nap meghatározott idejére kapcsoljuk be a telefont, hogy ne legyünk elérhetők. (Idén a férjemet a második szabadnapján berángatták a munkahelyére, mondván, hogy megérkeztek a külföldi vendég üzletfelek, akikkel csak ő tud kompetensen találkozni, így, ugye, megérti, hogy ez vészhelyzet és mint olyan, ő abszolút nélkülözhetetlen személy és a megjelenés több mint kívánatos, majdhogynem szükséges.) Szóval ez a nagy haditerv.

Egyéb jelenleg nincs, a keress többet és költs kevesebbet- en kívül. Vagyis dehogy. A nagy project neve: megtalálni azt az ideális munkát egy kétgyermekes anyukának, amit szívesen csinál viszonylag kötetlen időbeosztásban, ami mellett marad idő süteményt sütni és a csald apraját-nagyját tisztességesen gondozni, ja, és a fizetés is szuper.

S hoyg kiket kell még felkészíteni? A férjemet, a munkára. Bobót, ugye, a bölcsire. Zsifit arra, hogy Bobó bölcsibe megy és nem lesz otthon velünk egész nap, vagyis unalmasabb idők jönnek. Végül próbálom felkészíteni magamat, hogy újra kettesben leszünk Zsifivel, és az ő alvásai újra feszített tempójú munkával telnek majd (keress többet…).

Egyelőre a szívem is összeszorul a gondolatra, hogy üres(ebb) lesz a ház, de már látszik Bobón, hogy kezd neki hiányozni a társaság. Zsifivel pedig majd nagy kalandokba vágunk, hogy ne érezze nagyon üresnek a mindennapokat (bár remélem, nem untatom majd nagyon J).

Aztán már nincs más hátra, csak a vigyázz, kész, rajt.