8. hét – Állva alvó kismama messzire dobja az elveit

„Senki sem olyan tehetetlen, mint egy beteg aranyhal gazdája.” Amíg nincs baj addig a kismama a világ egyik legmagabiztosabb lény a földön, aztán egyszer csak történik valami és nincs nála gyámoltalanabb.  

A gyerek – hivatalosan még csak embrió, később magzat – „láthatatlan”, nem beszél, nem sír, nem nevet. Az elején még csak a mozgása sem érezhető. A reggeli – egész napos – émelygésen és a beszéd közbeni elalvás képességén kívül semmi sem jelzi a másállapotot. Azt persze sosem gondoltam volna, hogy a zöldpaprika illata lesz a hányásbeindító, ami lecsó szezon kellős közepén kicsit bosszantó, de azért vicces. A beszéd közbeni elalvás meg konkrétan meg is történt, nekem az első trimeszter lényege az volt, hogy bírjam ki ébren két alvás közben. Az ólmos fáradság mellé 80/60-as vérnyomás is jár és persze a koffeintől émelyegtem, így ébredés után fél órával bármilyen helyzetben kihívás volt ébren maradni. Úgy döntöttünk nem leszünk babonásak és mielőtt a barátaink maguktól kiszúrnák, hogy asztalon táncolás helyett az asztalon alszom, bejelentettük a nagy hírt és elkezdtünk neveken gondolkodni. Magabiztosan hirdettem, hogy nekem ugyan nem kell választott orvos, jó lesz nekem az ügyeletesnél szülni – ráadásul a kórházról, ahová tartozom éppen az a hír járta, hogy egyáltalán nem gond, ha nincs választott orvos, alapból kedves mindenki. Egészséges vagyok elég nekem a kötelező vizsgálat és különben is, minket semmi baj nem érhet.

Aztán egyszer csak elönt a vér, szó szerint! Semmi görcsölés, semmi fájdalom, egyszerűen csak vérezni kezdtem, hirtelen és éppen ezért úgy tűnt erősen is. Rohanás a kórházba, a sírás kerülget, néha aggódva nézünk egymásra. Bár elég sokan ülnek a kórház szülészetén 5 percen belül orvost kapok, ultrahang vizsgálat és… és a gyerek a helyén, él, dobog a szíve. Akkor ez mi? Az orvos sem tudja, valószínűleg megpattanhatott valami hajszálér, de láthatóan a vérzés elmúlt, és a gyerek körül is minden rendben. Azért legyek szíves otthon feküdni egy hétig, ad gyógyszert – hormon alapút – ami a megtapadást segíti, szedjek magnéziumot, és ha újra vérzek, görcsölök, azonnal vissza a kórházba. Mindezt nagyon kedvesen, de határozottan közli, így a vizsgálóból már mosolyogva jövök ki. Tényleg egy szavam sem lehet az ügyeletre, még egy jó pont a kórháznak. (Megjegyzem az orvos megkérdezte van-e kezelő orvosom, miután közöltem, hogy nincs, ő sem ajánlotta fel „szolgálatait”, hogy akkor kontrollra már mehetnék a magánrendelőjébe is. Ha nincs, nincs – van ilyen.) Irány haza, megnyugodunk, én meg egy hétig fekszem. A vérzés kezdete és a haza érés között maximum másfél óra telt el, ez alatt két dolgot vesztettem el, a magabiztosságomat és azt az illúziót, hogy mindig minden rendben lesz. A fekvős hét viszonylag jól telt, vérzés, ahogy jött, el is múlt, a hét végén az ultrahang is mindent rendben talált: gyerek a helyén, erős szívhangok. Az orvos mondta is, hogy akkor majd csak a 12. heti kötelező „UH” vizsgáltra menjek legközelebb. Nagyjából két percig voltam nyugodt. De aztán beszaladt a madzag. Mert a fekvős egy hét alatt nyilván kismama fórumokat és blogokat olvastam, amely alapján csoda, hogy még létezik az emberiség, mert ezeken a fórumokon mindenkinek – de legalább egy ismerősének – volt vetélése, elhalt magzata, és tudja – bár mindig hozzá teszi, hogy nem akar ijesztgetni –, hogy hát igen így kezdődnek a tragédiák: egy egyszeri vérzéssel. És persze mindenki ért mindenhez csak azt nem tudják nekem megmondani, honnan tudhatom a nap 24 órájában, hogy a gyerek jól van. Szívem szerint azonnal vennék egy ultrahang gépet és magamra kötném, hogy állandóan figyelhessem. Persze ha figyelem attól még nem biztos, hogy meg is marad. Ez az egész lutrinak tűnik: a 16. hétig bármikor, bárki elvetélhet és óvintézkedéseket tenni, de akkor sem tudom a történéseket mindig irányítani. És ekkor jönnek a keleti-bölcs mamik és barátok és mantrázzák, hogy az élet dolgait el kell fogadni, függetlenül, hogy ad vagy elvesz a sors – univerzum, karma, akármi – és ha elvetélsz annak is biztos megvan az oka és majd lesz másik gyereked. Hát kösz szépen, hát nem érted Te szerencsétlen, hogy nekem ez a gyerek kell? Hiszen már becenevet adtunk, már a jövő évi hármasban nyaralásról beszélünk és nem csak mi, hanem a barátaink is. Én ezt a gyereket már szeretem, ez már az én gyerekem. Hát valahol itt jöttem rá, hogy nem bírom ki a 12. hétig, mert mi van, ha addigra már nem lesz ott senki – ilyen is van a fórumok szerint – így hát az összes elvemet a sutba vágtam, felhívtam egy ismerősömet, aki nem rég szült abban a kórházban, tartoztam és eddig is jártam, megkérdeztem, volt-e orvosa, ha igen, ki és ajánlja-e. Két nap múlva ott ültem egy magánrendelőben és lett választott orvosom. Akinek érdekes ugyan a stílusa, de határozott, udvarias – végül is nem barátnak kell, ha meg nagyon nem jön be váltani is lehet. Korrekt, ugyanis a terhesgondozást a kórházban végzi, nem kell vizitenként a magánrendelőbe járni és fizetni, és még célozgatni sem célozgat, hogy akkor majd a végén mennyit kell csengetni. Én pedig megnyugszom, és biztonságban érzem magam.

Tudom, hogy egy választott orvos sem mentheti meg a gyereket, ha az menni akar, tudom, hogy beállok egy olyan rendszerbe, amivel nem értek egyet, és mégis csinálom. Tessék annyira terhes lettem, hogy engem megnyugtat az a névjegykártya a zsebemben, amin van egy sürgős esetben hívható telefonszám.