Én ugyan fel nem fekszem a műtőasztalra! Beleegyezés az ellátásba

Általában rajtunk múlik, hogy hagyjuk-e magunkat meggyógyítani, még ha az orvosok sokszor úgy is tesznek, mintha ehhez nem sok közünk volna.

A régi vágású orvosi magatartás úgy nézett ki, hogy az orvos tudta, mi a jó a betegnek, megmondta, mit kell csinálni, a beteg dolga pedig az volt, hogy ezt elfogadja. Kérdezni nincs értelme, úgysem ért hozzá. Valamivel finomabb formában ma is találkozunk ezzel a hozzáállással. Nem azért, mert az orvos gonosz, agresszív, fölényes, hanem tényleg úgy gondolja, hogy mivel ő megtanulta a gyomorfekély gyógyításának módját, megmondja a betegnek, mit kell csinálnia, ez a beteg érdeke.

Közben az emberi jogok fejlődése azt eredményezte, hogy a beteg már elvileg nem az orvoslás munkadarabja, hanem partner, ügyfél, sőt megbízó, aki ellátogat az orvoshoz, hogy az megmondja, elmagyarázza, mi a baja, javasoljon megoldásokat, és a beteg dönti el, akarja-e, amit az orvos mondott, vagy még jobb esetben választ az orvos által felvázolt lehetőségek közül.

Az orvosi hozzáállás lassabban alakul át, mint a törvények. Sok orvos személyes sértésnek veszi, ha a beteg nem tartja be az utasításait, továbbra is alkoholizál, mértéktelenül táplálkozik, vagy az orvos által hasznosnak tartott műtétbe nem egyezik bele. A leggyakrabban nem a felsőbbrendűség érzése, hanem a legjobb szándék vezérli az orvost, amikor lecseszi a beteget, aki nem azt csinálja, amit ő tanácsol. Sokat elárul a hagyományos gondolkodásról, hogy nem vagy nemcsak az „orvosi tanács”, hanem az „orvos utasítása” az elterjedt meghatározása annak, amit a szakember megfelelő kezelésmódnak, életmódnak tart.

Ez is érdeklheti! Kommunikáció a rendelőben: a jó kapcsolat titka

Valójában – bizonyos keretek között – úgy tesszük tönkre az egészségünket, ahogy jólesik, és ez igaz az egészségügyi rendszer áldásainak választható igénybevételére is. Azaz: ha nem akarjuk, nem gyógyítanak meg bennünket. Ahogy az egyén szabadságát szem előtt tartó (egyébként hozzám közel álló) eszme összegezhető: mindenkinek joga van hülyének lenni. Mondjuk ez úgy lenne kerek, ha az illető, aki hülye akar lenni, viselné is a hülyesége következményeit, ami azért nem teljesen igaz: ő fog belerokkanni, de mi, többiek fizetjük a vizsgálat és a műtét halogatása miatt drágábbá váló ellátását.

A mindennapokra lefordítva: mondhatjuk azt, hogy nem, ezt a műtétet nem akarom, akkor se, ha a doktornő szerint jót tenne. Ha magán-egészségbiztosítást kötünk, még a biztosító sem kényszeríthet bennünket arra, hogy akaratunk ellenére meggyógyíttassuk magunkat, még akkor sem, ha úgy kevesebbet kellene fizetnie. Vagyis fizet akkor is, ha azért fáj a bütykünk, mert nem vagyunk hajlandóak megműttetni.

Azért a törvény határt szab az önsorsrontásnak. Minél súlyosabbak volnának a következményei annak, hogy a saját buta fejünk után megyünk, annál komolyabbak a korlátozások.

Ha a visszautasításnak súlyos vagy maradandó károsodás volna a következménye (például ha nem engednénk magunkat megműteni, akkor le kellene vágni a lábunkat), nem akárhogyan, hanem csak közokiratban,^[1] teljes bizonyító erejű magánokiratban, vagy ha nem vagyunk írásképes állapotban, akkor szándékunkat két tanú jelenlétében kimondva tiltakozhatunk eredményesen.

Ha pedig az életünkbe kerülne a visszautasítás, akkor egyáltalán nincs jogunk lemondani az ellátásról, kivéve, ha egy orvosi bizottság megállapítja, hogy rövid időn belül sajnos így is, úgy is meghalunk.

Azt tudom tanácsolni, hogy minden körülmény mérlegelése után akár a saját problémánkról van szó, akár a gyerekünkéről vagy máséról, akinek a dolgába jogunk van beleszólni (vagy nincs jogunk, de el akarjuk mondani a véleményünket), hozzunk határozott döntést, ha vita van a családon belül, azt egymás között zárjuk le, és az orvosok felé – miután minden kérdésünkre választ kaptunk – képviseljünk végleges álláspontot, ne őket csuklóztassuk azzal, hogy kinek mihez van joga, senkinek nem jó egy, a következményektől tartó, a szó átvitt vagy akár szoros értelmében remegő kezű sebész szikéje alá feküdni.

Jogászkodástól még egy beteg sem gyógyult meg, a jogi hercehurcák még különlegesen sürgős esetekben is napokig, de jellemzően évekig tartanak, míg a betegség általában nem tud annyit várni. Ha van idő, inkább arra fordítsuk, hogy tájékozódjunk (ha az orvostól nem tudunk, akkor mástól), ne pedig arra, hogy az-e a gyilkos unoka, aki engedi megműteni a nagymamát, vagy a másik, aki nem. Persze végül – ha olyan állapotban van – a nagymamának kell döntenie, de tudjuk, hogy nem minden nagymama egyformán határozott, különösen egy hordágyon, agyvérzést követően. Ha meg nincs olyan állapotban, akkor a törvény megmondja, hogy ki jogosult helyette dönteni, ez egy hosszú lista (attól függően dől el, hogy ki a helyettes, hogy van-e házastársa, gyereke stb. a betegnek), benne van az egészségügyi törvényben.^[2]

Olvassuk el, mit írunk alá!

Az extrém helyzetek nagyokos elemzésétől térjünk vissza a hétköznapi dolgokhoz: kell a műtét, bele is nyugodtunk. Ilyenkor szokták elénk rakni a papírt, hogy itt tessék aláírni. Jogász létemre velem is előfordul az irodán kívüli életemben, hogy nem olvasom el, amit aláírok, de ez elég nagy fokú könnyelműség. Minden az alapos mérlegelés ellen szól: a nővér már toporog, sóhajtozik, az óráját nézi – ilyenkor a korábban már ajánlott higgadtsággal reagálhatunk: kedvesen hozzá szólva kis türelmét kérjük, ha erre kelletlenül, netán gorombán válaszol, mi a hasunkból lógó cső ellenére sem veszítjük el bájos beszédstílusunkat, és jelezzük, hogy feltétlenül el szeretnénk olvasni, hisz az életünkről van szó. A lényeg: könyörgöm, olvassuk el, mit írunk alá, mibe egyezünk bele, mert ha aláírtuk, nagyon nehezen fogjuk tudni bebizonyítani, hogy nem volt alkalmunk megismerni a tartalmát, és tévedésben voltunk!

Nem véletlenül használok műtétes példákat, mivel az úgynevezett invazív beavatkozásokhoz szükséges az írásban történő beleegyezés. Arról, hogy mi az invazív, jogászok egész könyveket tudnak írni és konferenciákat rendezni, de az szinte biztos, hogy a vakbélműtét invazív, a tüdő meghallgatása fonendoszkóppal meg nem az. E könyv szerény célkitűzéseihez elég az, ha azt mondjuk: ahol történik szúrás, vágás, az invazív, ahol nem, az nem az.

Ez is érdeklheti Hogyan készüljünk fel egy műtétre?

A „nem vágásos” dolgokhoz nem kell aláírni beleegyező nyilatkozatot, ahogy azt tapasztalhatjuk is az orvosnál: simán belenéz a szánkba vagy megnyomkodja a hasunkat anélkül, hogy papírmunkát végeznénk előtte.

Amit a gyermek érdekében ne utasítsunk vissza

Vannak népnevelő kivételek a visszautasítási jog letörésére: a házi(gyermek-) orvostól és a védőnőtől nem zárhatjuk el a gyerekünket. Az én egyik fiam esetében pedig vétettem e törvény ellen; mentségemre legyen mondva, egyrészt az, hogy akkor még nem volt hatályban ez a korlátozás, meg az is, hogy a védőnő télen sáros csizmában trappolt be a lakásba. A néhány hetes gyerek egészsége iránti aggodalmam és a fertőzésektől való kényszeres félelmem miatt, amelyben édesanyjával jól egymásra találtunk, lényegében folyamatos fertőtlenítés alatt állt a szoba, így aztán a következő váratlan látogatása alkalmával nem lett beengedve. Ha olvassa e sorokat, talán megbocsát, a gyerek az ő áldásos tevékenysége nélkül és a mi fertőtlenítési mániánk ellenére is szépen fejlődik. Még mielőtt valaki e sorok láttán kedvet kap a védőnő kizárására, jelzem, hogy fenti coming outom mellett a védőnői tevékenységet úgy általában nagyra értékelem, és úgy gondolom, hogy a védőnők nagyon sokat segíthetnek a gyerekek egészségvédelmében, sőt valószínűleg túlélte volna a kisfiam a sáros csizma közelségét is, no meg a következő látogatáskor lehet, hogy szárazak voltak az utak. Ráadásul ha valaki ezt most teszi meg, mivel él a kötelező szabály, akár hatóságilag is felléphetnek vele szemben.

A viccesnek szánt fenti történettel szemben van nagyon is szomorú jelentősége annak, hogy kötelesek vagyunk alávetni gyerekeinket a háziorvosi és védőnői kontrollnak: minden évben hallani olyan esetekről, amikor a szülők általában valamilyen vallási vagy egyéb eszméből táplálkozó agylövésük miatt alig etetik a gyereküket, és az egészségügy nem tud velük mit kezdeni, mert titokban tartják ezt a szokásukat, amit ugye nem kell ecsetelni, hogy miért bűncselekmény. Persze a törvény önmagában még nem rendezi azt el, hogy ne legyenek ilyen idióták közöttünk, de legalább eggyel több jogi lehetőséget ad a hatóságoknak a cselekvésre, ha felmerül a gyerek elhanyagolása, netán bántalmazása.

Kovácsy Zsombor: Beutaló - Iránytű a magyar egészségügy labirintusához

Kovácsy Zsombor ismeri az egészségügyet orvosként, jogászként és menedzsment-szakemberként – sőt néha vele is előfordul, hogy beteg lesz. Ebben a könyvben leginkább ez utóbbi nézőpontból igyekszik szemlélni a rendszert, hogy segítséget nyújtson mindenkinek, aki tájékozódni szeretne saját vagy hozzátartozója betegségéről, vagy csak általában érdekli a gyógyítás világa. Az egészségügyet rejtélyes útvesztőként feltérképezve a könyv olyan kérdéseket érint, mint a hálapénz, a magánegészségügy, a betegjogok, a külföldi orvosi ellátás, a gyógyszerek és más gyógytermékek, a várólisták, a műhibaperek, a sajtóban közölt egészségügyi hírek értéke vagy az orvoslás jövője. A kézikönyvként is használható kötetet (amely szórakoztató, helyenként provokatív stílusban ad hasznos ismereteket az olvasónak) Grafitember karikatúrái és a médiából is jól ismert szerző mobilalkalmazással azonnal elindítható rövid videókommentárjai (LivePrint) teszik még színesebbé. A könyv megvásárolható országszerte a Libri és a Líra üzletekben és a kisebb könyvesboltokban is, vagy online a Líra webáruházában. Bővebben a könyvről

(Dr. Kovácsy Zsombor)

[1] A közokirat olyan papíralapú vagy elektronikus okirat, amelyet bíróság, közjegyző vagy más hatóság, illetve közigazgatási szerv ügykörén belül, a jogszabályi rendelkezéseknek megfelelő módon állított ki. [Pp. 323. § (1)]

[2] Egészségügyi törvény 16. § (2)