Pánikcsata

Mostmár biztos, hogy doki lesz a vége. Nem akartam, húztam, halasztottam, de már a dugi-piruláim is elfogytak, a türelmem meg végképp. Ez a őrült évvégi láz nem fog menni segítég nélkül.

Holnap bejelentkezek, szükégem van valami dilibogyóra, mert pánikolásom kezd nagyon fárasztó lenni. Amúgy is húzósabb a december, annyi minden összesűrűsödik a munkában, a magánéletben egyaránt.

A karácsony mindig szörnyű volt  házasságunk alatt. Nem tudom, akkoriban mi vitte rá, hogy tönkretegye ezt az ünnepet. Azt észrevettem, hogy általában rühelli az olyan alkalmakat, amikor jó képet kell vágni, amikor lehet örülni valaminek, vagy amikor esetleg jól érezhetjük magunkat.

Például nem egyszer vicces, humoros, de mindenképpen könnyű műfajú színházi esték után csúcsosodtak ki a vitáink. Tudom, hogy furcsán hangzik, de mégis így volt: nem bírta elviselni, hogy a körülötte levő emberek nevetnek, és esetleg őt is "behúzták a csőbe", orvul ás aljas módon, aminek utána neki is nevetni kellett valamin, elengedni magát, jó kedvűnek lenni. Úgy hadakozott ellene, mint más a fertőző betegség ellen. Ilyen esetek után mindig begorombult, ordítozott, csapkodott, szenvedett, mint aki legalábbis a becsületét vesztette el.Mindig keresett egy jó kis ürügyet, amin mélységesen elkedvetlenedhetett, a végsőkig húzva az elviselhetőség határait. És mindig talált.

A hétvége a bevásárlásé volt. Meg a pániké.

Minden simán indult. Légies könnyedséggel szálltam fel a buszra, megnyugtatóan kevés ember karéjába. Nahát, milyen remekül érzem magam, nem lesz itt semmi gond. Volt tér, nem kellett levegő után kapkodnom.

Kezdek megint egyre rosszabbul lenni. Én nem tudom, miért kötődik ez nekem mindig az év végéhez.Talán azért, mert a végsőkig húzom a kitartás,az össze-nem-csuklás gyeplőjét, az utolsó leheletemig.

Mostanában gyakran jut eszembe egy gyerekkori emlék. Alsó tagozatos voltam. Nekem jutott az a megtiszteltetés, hogy a tanító néni évzárón összegyűjtött virághalmazát hazavigyem. Egyrészt azért mert "jó" kislány voltam, derék kisdobos, másrészt az ésszerűség is így diktálta, tekintve, hogy történetesen a mellettünk levő lépcsőházban lakott Marika néni.

A párom időnként pedzegeti az együttélés lehetőségét. Hát, ezt biztosan nem hozná szóba, ha tudná, mennyire elrémiszt engem.

Nekem  a mostani  felállás tökéletes, mondhatnám, ideális.Néha találkozunk, kétszer maximum háromszor egy héten, eltöltünk pár kellemes órát, aztán kalap.Mindenki megy, amerre lát. A saját otthonába.

Mindig utáltam a sötétet. Kisgyerek koromban sokáig csak úgy tudtam elaludni, ha anyu égve hagyta a sarokban rogyadozó állólámpát. Sokszor még ma is ez az első kép, amikor becsukom a szemem, vagy aludni készülök. Gyakran jön elő az a tétova, imbolygó fény, amit a kis piros lámpa akkoriban árasztott magából.

Van, amikor szándékosan élesztem fel magamban a képét. Amikor nagyon magam alatt vagyok, vagy nagyon vágyok biztonságra. (Mikor nem?) Szóval ilyenkor képes vagyok előhozni magamban, majdnem olyan sikerrel, mint amilyennel a  nyálelválasztást beindító citrom-kép jár.

Az SMS óta megint gyanakvó vagyok. Az utóbbi időben elültek  kapcsolatunk hullámai, most megint fodrozódni látszanak. Talán az a baj, hogy lett egy barátom? Ezt nem tudja elviselni? Vagy megint felgyűltek benne szenvedése hulladékai? Vagy egyszerűen csak rossz passzban van, ahogy elvárható ez november végefelé egy depresszióstól.

Nem tudom, csak azt, hogy nyugtalan vagyok miatta. Ma reggel a lépcsőházban össze volt kuszálva az alsó két szomszéd lábtörlője. Csak nem ő járt itt éjszaka?

Vannak érzékenyebb napjaim, amikor sokkal sebezhetőbb vagyok, mint a sok évi átlag. Közel van hozzám a sírás birodalma,bármi felnyithatja a könnyzsilipet. Ilyenkor a magam és a világ fájdalmaira is intenzívebben reagálok.

Biztos, megvan ennek az oka, ha nagyon akarnám, pontosan, lépésről lépésre össze tudnám szedni, hogy milyen momentumok vezettek ide, milyen sérelmek növekedtek bennem idáig.

A volt férjem időnként megörvendeztet egy-egy szívhez szóló üzenettel. Mikor már azt hiszem, minden oké nála, de legalábbis el kezdett egy normális mederben folyni az élete, akkor jön egy hívatlan és váratlan "életjel" tőle.

Azt írta, elég volt nyomorúságos tengődéséből, most és azonnal véget vet neki. Ennyi. Ezek után folytasd csak nyugodtan az életedet. Ejtőzz a Tv előtt, nevetgélj a gyerekekkel, főzz finom vacsorát.

Na, itt vagyok. Túléltem. Megint túléltem.Meglepő, igaz?

Végigcsatáztam egy hétvégét, ami nem is volt igazi csata, inkább csak görcsös koncentráció, aminek a tárgya a tartás volt. Hogy össze ne omoljak a már említett szilánkdarabokra, hogy egészben maradjak, hogy ne rogyjak össze, mint egy bábfigura, amit az előadás végén lehúznak a kézről és hanyagul a sarokba dobnak a következő fellépésig.