Pánikcsata

Hosszú folyosón megyek, tőlem jobbra és balra félig nyitott ajtók. Találomra bekukkantok egyikükön. Először elvakít a fény, hunyorognom kell, a kezem a szemem elé kapom védelmezőn. Aztán egyszercsak kibontakozik a ködből a szerelemem, az egyetlen, aki volt és marad nekem. A férjem előtti fiú.

Halálos szerelem volt, a szó szoros értelmében. Annyira szerettem,hogy már akkor is éreztem, ezt nem lehet hosszú távon  bírni.Lángoltunk,égtünk egymás közelében, de egymástól távol is, a vágytól, egymás akarásától.

Azt írtam, hogy jól sikerült a szilveszter, ami igaz is, bár esett egy apró folt makulátlanságán. Mindannyian megbetegedtünk. Ha nincs lelki kín , legyen legalább egy kis testi-alapon.

A kisebbik lányomnak egyszerűen elment a hangja.Érdekes, mert hál'isten semmi egyéb baja,nem lázas, és semmi ilyesmi. A nagyobbik meg taknyos, köhög, szerencsére, ő is láz nélküli. Engem meg már novembertől kínoz valami, ami nem engedi, hogy levegőt kapjak. Állandóan el van dugulva az orrom, nem bírok végigaludni egy éjszakát.Ez persze meg is látszik rajtam. Iszonyúan nézek ki. Egyébként sem voltam soha valami szép nő, de most aztán rátettem egy lapáttal. Karikás a szemem, nyúzott az arcom, sápadt vagyok, szóval kész horror.

Nem tudom, van-e olyasmi szólás, hogy amilyen az újév első napja, olyan a folytatás, vagy ahogy érzed magad szilveszter éjjelén, úgy fogod érezni magad az év folyamán is. Ilyen vagy valami hasonló, mert jó lenne ez most nekem.

Felhasználhatnám önterápiámban, és mint egy győzelmi zászlót lobogtathatnám, hogy lám, minden esélyem megvan minden jóra. Merthogy a szilveszter egész jól sikereredett. Pedig semmi kedvem nem volt elmenni, a párom ismerősei körébe. Nem azért, mintha utálnám őket, semmi bajom velük, de alig ismerek valakit. Idegen vagyok köztük.Arról nem is szólva, hogy egy-egy mélypont után többmázsás vontató tud csak kimozdítani valamilyen irányba. Ilyenkor rühellek kimozdulni sündisznóállásomból,s tényleg , egy idő után pontosan olyannná válok, mint egy sündisznó. Összekupurodok, arra törekszem, hogy senki sem vegyen észre, bevackolom magam, miközben a befelé nővő tüskéim folyamatosan sebeket ejtenek rajtam. Szóval nem vagyok egyszerű eset.

Most neked írom ezt a blogbejegyzést, mert tényleg annyira megható, hogy így figyelemmel kíséred a sorsom. Nagyon jó, hogy vannak olyan emberek, akik bíztatnak, akik figyelnek rád, ha ez nem lenne, akkor nem sok értelme lenne az egésznek.

Elsősorban és mindenek felett itt vannak a lányaim, akik ennek az egész értelmetlen kínlódásnak a végén ott állnak, és integetnek felém. Olyanok ők, mint egy beláthatatlan alagút végén álló csodalények, akik várnak,  izgulnak értem, akik nagyon akarják, hogy meggyógyuljak, hogy leküzdjem az összes elém gördülő akadályt. Pedig semmiről sem tudnak.Néha tisztán látom őket, bíztató és szemet gyönyörködtető fényben, néha alig kivehetően, pislákoló homályban, de derengenek mindig, még a legmélyebb gödrökből is láthatóan.

Nem írtam egy ideje, aminek két oka is volt. Az egyik az, hogy tényleg nem volt rá időm. Karácsonyi készülődés, és társai.Mindenki tudja,miről beszélek.A másik az, hogy teljesen elment a kedvem.

Már az utolsó bejegyzésem estéjén éreztem, hogy valami nem stimmel. Kerülgetett valami kéjes, fojtogató szorító érzés, ami kísértetiesen hasonlított a hajdan volt pánikok előszelére. Először elhessegettem magamban a gondolatot. Ugyan már, az nem lehet, hisz én teljesen jól vagyok az utóbbi időben, jó kislány módjára szedem a gyógyszert, csupa jót tapasztaltam, szinte tünetmentes voltam. Nem, az nem lehet, hogy visszajön ez a rettenet.Nem történhet semmi baj.

Tegnap nagyon jó álmom volt, amin meg is lepődtem egy pillanatra, mert nem jellemző rám, hogy derűseket álmodnék. Leggyakrabban szorongásos, üldözéses álmaim vannak, amelyikekben folytonosan el akarok utazni, de sohasem sikerül, valamit mindig otthonhagyok, lekések, és sohasem keveredek vissza a kiindulási pontomhoz.

Mondom, ezekhez képest tiszta felüdülés volt ez az álom. Valamilyen jópofa cigánytársasággal énekeltem együtt, remekül. Jó hangom volt, és istenien éreztem magam, jó kis buli-hangulat volt. Kislányom szerint csak túl sokat néztem Bangó Margitot a Hal a tortán-ban. Pedig nem is.

A hétvége tűrhetően telt. Nem szép tőlem ez a megfogalmazás, nagyobb lelkesedést kéne kiváltania annak a ténynek, hogy különösebb rosszulléteim nem voltak.

Igaz, mind a két nap otthon voltunk, csak szombat reggel kellett elmennem egy rövid kis bevásárlásra. Nem mondom, hogy nem huzakodva tettem, egyáltalán nem fűlt hozzá a fogam, de végül is gond nélkül megúsztam. Attól fogva viszont csak a négy fal között voltam, s ebben a helyzetben általában kutya bajom szokott lenni, leszámítva azt a pár kivételes helyzetet, amikor már itt is pánikolni kezdtem.

Lehet, hogy tényleg hat a gyógyszer? Vagy csak ócska trükk az egész: egy jó kis placebo-hatás?

Nem tudom, nem is igazán érdekel,de az tény, hogy két egészen jó napot könyvelhetek el magam mögött. Meg tudtam vásárolni a karácsonyi ajándékokat, egész komoly forgatagokban lófráltam, sőt, még a karácsonyi kirakodóvásáron is gond nélkül végigmentem.

Voltam dokinál. Nem történt semmi különös, de legalább bespájzoltam egy időre a dilibogyókból.Beszélgettünk egy kicsit, de tényleg csak pár percet, a kinti várakozóstáb miatt ennyire futotta.

Őt is hajtotta a teljesítménykényszer, én sem tudtam volna nyugodtan diskurálni, ha a többi, bebocsátásra váró betegre gondolok.

A hétvégén olvastam egy könyvet, amely többek között egy lázas beteg állapotát írja le. Idemásolom, mert pont ezt érzi egy pánikos is. A tünetek detto egyfomák, úgy éreztem olvasás közben, hogy nahát, ezt meg rólam írták, pont ezt tapasztalom, amikor a roham bekeríteni látszik.