Pánikcsata

"Óriási" feladat előtt állok. A hétvégén fel kell mennem Pestre, a gyerekekkel, rokonlátogatóba. Ami másnak egy jó kis szórakozás, vagy kikapcsolódás, az nekem..., na, de tudjuk,és hagyjuk is, olyan unalmas már ez a nyüglődés.

Már a jegyvásárlás is kész kabaré volt. Leizzadtam, mint egy csataló, hiába, sok volt nekem a tíz perces sorbanállás.

Olvasgatom, hogy ki hogyan éli meg a pánikságot. Próbáltam én is analizálni magam, mostmár ezredjére,mit is érzek,  amikor rám tör a frász.

De nem olyan könnyű ez. A pánikroham alatt aligha tudok  a folyamatokra figyelni. Inkább egy utólagos rekonstrukció során szedegetem össze, kétes emlékfoszlányaimból, hogy mi is történt tulajdonképpen.

Lehet, hogy csak az én szemüvegemen keresztül tűnik így, de úgy látom, hogy kis-és nagy méretekben egyaránt pánikol a világ. Személy szerint több tucat ismerőst tudok felsorolni, aki a pánikbetegség különféle fokozataiban szenved. Van közöttük szomszédasszony, munkatárs, barátnő, barát, különféle ismerős és ismerősők ismerőse. Egy csomóan gyógyszerrel próbálják karban tartani magukat, mások az alkoholt tartják üdvözítőbbnek, olyat is ismerek, aki nem nyúl semmi pótszerhez, csak vacog, egyre intenzívebben, befelé,  fokozatosan összezsugorodva. S ők azok, akik bevallják bajukat.

De gondolom, szép számmal vannak olyanok is, akik a világon senkinek sem beszélnek róla. Lehet, hogy ez az én statisztikám, de az is lehet, hogy amit én tapasztalok, az általában is igaz.

Tegnap odahívott a főnököm, és aggódva megkérdezte, hogy segíthet-e valamiben? Az első pillanatban fel sem fogtam a kérdését, nem tudtam, hova akar kilyukadni. De azért nem kellett sokáig gondolkoznom, hogy rájöjjek. Éppen leesett a tantusz, amikor ő maga is megerősített felismerésemben:Fáradtnak látszol,és az utóbbi időben több tévedésed is volt. Ugye, nincs semmi komoly?

Na, még csak ez hiányzott! Ha már ő szól, mégha ilyen diszkréten is, az már azért elég gáz. Mert ha lefejtem a mondandójáról az udvariasság kötelező mázát, akkor elég lehangoló a maradvány: Pocsékul nézel ki, folyamatosan hülyeségeket csinálsz, jobb lesz, ha összeszeded magad, mielőtt még kint találod maga az utcán.

Komolyan mondom, hogy néha idegeimre megyek saját magamnak. Hogy is várhatom, hogy más elviseljen engem, sőt, hogy rajongjon értem, ha magam számára is fárasztó vagyok olykor.

Örülnöm kéne, hogy jól mennek a dolgaim. Minden nap elmondom magamnak, mert úgy látszik, nem elég, hogy megélem. Jól vannak a gyerekeim, nem betegek, szépen haladnak az iskolában, elég kiegyensúlyozottnak tűnnek, normális emberi kapcsolataik vannak. A munkahelyemen nemrég "léptettek elő", ami talán túl fellengzős kifejzés a  történtekhez képest, de mindenesetre annyi kijelenthető, hogy ott sincs különösebb baj. És még egy szerelem-féle is bejött a képbe. Nem tudom, persze, mit tartogat még, (na, már megint ez az értelmetlen, önnyirbáló, nevetséges aggodalmaskodás!)de egyelőre keresve sem találnék semmi rosszat benne.

Azt nem hiszem, hogy -mint ahogy egy kedves hozzászóló felvetette-depressziós lennék. Persze éreztem már magamat szomorúnak, lataglózottnak, kifosztottnak, vámpírizáltnak és minden egyébnek, ami ebben a műfajban lehetséges, de depressziósnak sohasem.

Mindig nagyon könnyen kelek, nem kell viaskodnom magammal reggelente, mint ahogy a D.-ok szoktak. Sőt, kifejezetten alkalmatlan vagyok még az elnyújtott szundikálásra is, idegesít a tétlenség. Még akkor sem sikerül sokáig altatnom magam, amikor pedig szeretném. Ez már gyerekkoromtól így van: sajnálom az időt, amit heverészéssel töltenék, annyi minden mást lehet csinálni.

Mivel túl sok olyan csoportosulás is zászlajára tűzi ezt, amik világnézetileg elfogadhatatlanok számomra,nem szívesen hangoztatom, de mégis el kell ismernem, mert számtalanszor szembesülök vele, hogy (na végre, hogy ideértem mondandómhoz):  a magyar nyelv tényleg csodálatos. Ez a tény persze tudományosan is alátámasztott, állítólag a legérzékenyebb nyelvek közé tartozik. Vagyis rém plasztikusan képes kifejezni fogalmakat, történéseket.

Azt mondjuk például, ugye, hogy "felfakadnak lelki sebeink." És igen, pontosan ahogy a "rendes" sebek nyílnak meg. Egy varrasodás valamilyen vérző sérülés fölött keletkezik. Eltakarja ugyan az alatta levőket, rárakódik azokra, sőt egyre vastagabb réteget borít rájuk, egy védőburkot, de elég egy apró kis vágás, a felszín véletlenszerű megkarcolása, hogy újra kibuggyanjon a vér és újból fájdalmat éljük át, esetleg az eredetinél sokkallta mélyebbet is. Hát nem dettó így működik a lélek is?

Érdekes dolog, hogy a világon szinte mindentől félek, de a haláltól nem. Pedig ez jobb esetben éppen fordítva szokott lenni. Persze én is, mint mindenki más,arra kérem magamban a párkáimat, hogy kíméljenek meg engem és a családomat a szenvedéstől, a megalázó helyzetektől, a kiszolgáltatottságtól.Azt is tudom, hogy életem bármely szakában halnék meg, sajnálnám a lányok miattt.

Most még csak arra gondolok, hogy ,jaj, csak megérjem a férjhezmenetelüket. De aztán valószínűleg jönnének az újabb kívánságok, jaj, csak egy unoka, jaj, csak hogy iskolába megy, jaj, csak hogy leérettségzik és így tovább, a végtelenségig.

Az ünnepek alatt még arra is futotta, hogy olvassak. Nekem igazán jól jött ez a pár nap lélegzet.

A főhős arról elmélkedik, hogy mindenki egy álmot dédelget magában, ami arról szól, hogy megváltoztatja maga körül a világot. Aztán egy napon rájön,hogy nem lett belőle semmi, de már nem is lehet, mert olyan hájréteg telepedett élete köré, ami ezt nem engedi. Ez a hájréteg az elszalasztott lehetőségek, az elviharzott vonatok, a soha vissza nem térő lehetőségek tömegéből áll.

Tegnap este nagy nap volt. Elhívtam a kedvesem hozzánk, a lányok most találkoztak vele először. Nem volt egy csoda, de azért egész tűrhető vacsorát rittyentettem,aztán leültünk mindnyájan az asztal köré, mint hajdan az ünnepi alkalmakkor. Mert egyébként mi nem igazán  használjuk az asztalt. Étkezésre pláne nem. Mindenki ott és akkor eszik, ahol és amikor kedve és éhsége diktálja. Rendszerint a Tv előtt vagy olvasás közben.

Hát, el lehet képzelni, milyen "remekül" sikerült a dolog. Ha azt mondom, hogy kissé feszélyezett volt mindenki, akkor nem mondtam semmit. Én annyira izgultam, mint az érettségin, de szerintem ebből senki semmit nem látott. Istenien tudom kordában tartani a testemet, a reakcióimat, és a megnyilvánulásaimat. Erre nevelt engem a jó öreg pánikságom.