Pánikcsata

Azzal a bizonyos könyvvel kéne kezdeni, amiről a múltkor írtam, hogy nekem minden nyavalyás feltételem adott volt ahhoz, hogy megfertőzödjem ezzel a betegséggel. Alapvetően szorongó, parázó alkat voltam, mindenféle frusztráltsággal és kóros önbizalomhiánnyal. Voltak légzési betegségeim, asztmám, köhögési rohamaim, fulladásaim, szénanáthám. Voltak műtéteim, gerinc-és visszér műtét, voltam a halál közelében, tehát szinte minden adott volt, ami a kialakulásához szükségeltetik.

S mindez meg lett spékelve egy rossz házasággal, ahol a földbe döngöltek ("csak" képletesen értendő), ahol durvaság, egzecíroztatás, kötözködés voltak a leggyakoribb megnyilvánulások.

Ma arra kért a doki, hogy menjünk végig a betegségemen, próbáljam elmesélni az egyes állomásokat,a főbb gócpontokat. Próbáljam úgy nézni a saját történetemet, mint egy filmet,kivülről és tárgyilagosan, és ragadjam ki belőle azokat az epizódokat, amelyek szerintem fontosak lehetnek.

Mondtam neki, hogy ez nem fpg menni, mert erre egy hét sem lenne elég, nem hogy ez a fél óra, ami a rendelkezésünkre áll. Semmi baj, válaszolta, akkor írjam le ezeket.

Van egy pár barátom, aki szintén pánikbeteg. Nem tudom, nekem úgy tűnik, hogy a fél világ az. Vagy csak én mozgok olyan körökben, ahol ez elterjedt dolog?

Sokat beszélgetek velük erről az egészről. Nagyon sok hasonló vonás van közöttünk. Mindannyian ugyanúgy kezdtük. Valami szorongásfélével, aminek nem volt tárgya. Csak úgy jött, szinte a semmiből, szinte a derült égből.

Pár éve kezembe akadt egy könyv. Akkor már én is átéltem néhány rohamot, kompetens lettem a dologban.

A könyv felsorolt egy tucat  tényezőt, amely erősítheti, determinálhatja a rohamot. Be kellett látnom, hogy klasszikus eset vagyok. Annyira, hogy azon még magam is elcsodálkoztam.

A dokihoz járás és a gyógyszerszedés is elég sporadikus nálam. Szeretnék mind a kettőtől megszabadulni, ezért néha megpróbálkozok az elhagyásukkal, de aztán mindig belekerülök egy olyan kátyúba, ahonnan csak a segítségükkel tudok kikászálódni.

Így van az, hogy hol felbukkanok a doki várótermében, hirtelen és váratlanul, hol hanyagolom őt egy időre. Persze mindig megkapom érte a fejmosást.

A reggel a legrosszabb. Össze kell szednem magam, valósággal erőt gyűjtenem, hogy elindulhassak otthonról. Úgy készülök rá, mint más egy ejtőernyős ugrásra. Egy depressziós ismerősöm mesélte, hogy ő minden nap "felépíti" magát. Valami ilyesmiről van szó nálam is.

Sokat segítenek a gyerekek. Az a tény, hogy "menni kell, tenni kell." Nincs mese, el kell öket kísérni az iskolába, vásárolni kell, ügyeket intézni. Sokszor arra gondolok, ha ők nem lennének, talán ki sem mozdulnék a négy fal közül.

Tegnap este panelcirkusz volt nálunk megint. Ezek családi veszekedések, a keményebbik fajtából. Aki panelházban él, az tudja,miről beszélek.

Ilyenkor veszedelmes hangok szabadulnak el,állati ordítások, vészterhes csapkodások és betondöngetések. Nem is muszáj hallani a szavakat, elég a hangsúlyt és a szitkozódások ütemét.

Emlékszem, amikor anyósom kijelentette egyszer, hogy milyen marhaság a gyermekágyi depresszió, hogy olyan nem létezik,ő már csak tudja,nyafogás az egész. De arra is emlékszem,hogy én meg arra gondoltam, az a marhaság, amit ő mond. Biztos voltam benne, hogy van ilyen betegség, noha ez engem elkerült, hál'istennek.Talán már akkor érzékenységem volt a lelki nyavalyákra.

Pedig az időtájt nem is sejtettem, hogy velem is történhet valami hasonló. Mégis utolért. Pontosan tudom a kezdetét, helyét és idejét egyszerre.