• pánikcsata

        hilda blogja

        Amikor az ember már végképp nem ért semmit, akkor próbál értelmet, vagy magyarázatot találni valami másban. Jeleket keres, szimbólumokat boncolgat, válaszokat mindenben, ami túl van a ráción.

        Így tettem én is, amikor mindenféle számításokkal hozakodtam elő. Azt mondtam magamnak, hogy a legutolsó beírásom a 117-es volt, ami számmisztikailag a kitűnő 9-es szám. Ez jó.A dzsapa-mala 108 szemből áll, az is kilenc.A keletiek 108-szor mormolják el imájukat, míg a szent hely felé igyekeznek.Ez is kilenc. Ilyen szempontból tehát tökéletes helyzetben vagyok, a 9-es vonzásában.

        Kár, hogy csak számmisztikailag. Mert az életben nem igazán. Anyám agyvérzést kapott. Muszáj hazamennem, nincs mese.Amíg jobbat ne találunk ki, nekem kell ápolni. Nem szól most az a szája, ami elátkozott engem egy párszor. A fakanállal hajkurászó keze sem engedelmeskedik. Aligha tudok vele majd beszélni. Kénytelen leszünk az érzésekre szorítkozni,azzal kommunikálni,amiben eddig nem sok részünk volt. Felborult minden. A lányokat ki kell vennem és átiratnom az ottani iskolába. Mindenki sír-jajong most itthon. A lányok azért, mert el kell menni, a kedvesem azért, mert itt hagyom, én meg azért, mert nem tudom, mi vár rám.

        Ez a 118. bejegyzés. Az pont egyes. A kezdés száma. Lehet,hogy jó ómen? Valamiben kell bíznom. Nem maradt más, csak ez az árva egyes. Egyébként azon a bizonyos keleti imagyöngyön is van egy 109. szem. Amikor imádkozás során ahhoz érnek, megállnak a meditációban, és köszöntetet mondanak a mestereiknek. Az is egyes szám tehát. Mint az én kis egyesem.Akkor én is köszönetet mondok az eddigiekért. Alázatos leszek és megbocsátó.Köszönet minden rosszért is, ami eddig volt, és minden elkövetkezendőért.


        Lopok egy kis időt a munkaidőmből. Nem szép dolog,de hasznos.Most minden idegesít, ingerültté tesz. Abban bízok, hátha a betű enyhet ad.

        Feszült vagyok napok óta. Mindig abban reménykedek, hogy a következő tevékenység jobb lesz, és majd csak meghozza számomra a nyugalmat. De nem jó már semmi.

        Még a kedvenc foglalatosságom, a könyvolvasás sem tudott lekötni a hétvégén. Egyszerűen nem leltem a helyem. Meredtem a lapokra, és azt vettem észre, hogy semmit sem fogok fel az olvasottakból. sziszifuszi küzdelem volt folyton visszaterelni a gondolataimat,végül feladtam.

        A lányok a szobában játszottak, egyiknél ott volt a kis barátnője, a másik a számítógépen "csevegett." Gondoltam, jó, akkor nézek TV-t, de most nem találtam kedvemre valót ott sem. Pedig hányszor előfordult már, hogy mérges voltam, mert nem tudtam ezt vagy azt megnézni, most meg tessék, itt az alkalom és nem megy.

        Mint a lyukas zokni, olyan az agyam.Semmi sem terem meg benne és semmi sem marad meg benne. Átcsúsznak rajta az ingerek, sehol sem tapad meg semmi.

        Pihennem kéne, mint a nagynénémnek, aki most valahol a Karib -tengernél sütteti a hasát. De mit pihennék ki? A félelmekkel átvirrasztott éjszakákat? A rossz házasságomat? A nyavalyáimat? A sorskereséseim? Az identitászavaraim? Az összes levakarhatalan félelmemet? Ehhez a karibi nyár kevés lenne, de lehet, hogy a föld összes vakációja is.

        Az írás az mindig segít, attól mindig jobb egy kicsit. De most mégis abbahagyom. Mennem kell.


        Annyira vágyom már, hogy vége legyen a télnek. Igaz, ma egy zokszavam sem lehet, hisz süt a nap, plusz fokok vannak, semmi fagy, semmi csúszkorálás.

        De még vad hajnalban, teljes sötétségben kellett mennem a piacra. Hogy ott mi volt, arról ne is beszéljünk. Elég annyi, hogy az kész horror.

        Régebben, amik aprók voltak a gyerekek, mentem ninden csütörtökön, ha esett, ha fújt, toltam magam előtt a babakocsit, később még Lilit is vonszoltam. Úgy néztünk ki, mint a batyus cigányok, felpakolva, a fülünkön is csomag lógott.Akkor meg tudtam tenni, még velük is, menetrendszerűen, hetente.Mentem, mint a robot, jól be voltam programozva.

        Aztán ,miután hiba csúszott a szofterbe, ezek a piacozások jelentősen megcsappantak .Kaptam is érte: "más rendes feleség piacon vásárol, hogy minél olcsóbban főzhessen a családnak." Szóval én akkor nem voltam "rendes feleség", csak egy barom beteg, és nem néztem, hol olcsóbb, csak meglegyen, ami kell, minél gyorsabban és minél problémamentesebben.

        De persze, azért piac nélkül nem lehet megúszni az életet, néha rákényszerültem elmenni.A legnagyobb megpróbáltatásaim színhelye volt.A felém pirosló almák nekem nem ugyanazt jelentették, mint másnak. Az emberek többségének egy ínycsiklandozó, harapnivaló csemege, nekem ellenség, ami egy sötét, fenyegető tömeggé mosódik össze a szemem előtt, mindaddig,amíg ki nem halászom e tengerből a nekünk kellő mennyiséget, hú, ez sikerült, hurrá, és aztán gyerünk, tovább egy újabb megvívandó placc felé.

        Állandóan azt mondogatom magamnak, tavasszal minden jó lesz, megváltozik minden, jóra fordul, mint a mesében. Hogy miért éppen tavasszal? Fogalmam sincs, miért ragaszkodok ehhez az időponthoz. Talán kellően messze van ahhoz, hogy reményeimet belegyömöszöljem. Úgy vagyok, mint a notórius fogyókúrázó: holnaptól nem eszek. És ezt a holnapot tologatja maga előtt az ember, addig, amíg el nem szégyelli magát önmaga előtt.


        Anyám olyan kedves volt, mint még sohasem. És szép is, mint még sohasem.Jött felém egy árnyékos csapáson, mintha valahonnan egy erőből került volna elő. Tekintete derűs volt, mosolygott. Integetett felém, mint a peronon az emberek, akik hirtelen felfedezik a rájuk várakozót, és azzal biztatják, hogy itt vagyok, megtaláltuk egymást,mindjárt ott leszek. Olyan természetes volt, vonzó.

        Alig vártam, hogy találkozzunk. Láttam előre, amint hozzám ér, összeölelkezünk, én beszippantom illatos hajának páráját, ő végigsimít a hátamon. Minden tiszta és világos körülöttünk: a gondolataink, az egymás iránti érzéseink, az érintéseink.

        De nem ér el hozzám. Már csak pár lépés választja el tőlem, amikor egyszercsak eltűnik. Köddé vész, semmivé foszlik egy szemvillanás alatt.

        Csak a hangját hallom, de azt is távolról, echózva.Valahonnan messziről kiáltja felém:Ne félj kislányom,nincs még vége az álomnak!Nincs még vége! Hallod, nincs még vége! és ezt visszhangozza egy jó ideig. Tulajdonképpen az ébredésig és azon túl is.

        Van, amikor az emberben marad egy álmának nyoma, az utolsó képek vagy hangfoszlányok. Így volt ezzel is. Belecsücsült a fülembe, és egész nap hallottam, estig nem eresztettem.

        Valamiért erősebb volt a lenyomata, mint az egyéb álomjeleneteknek. Nem tudom, mi értelme ennek. Pedig biztos van. De szimbólum-tudásom kevés ennek megfejtésére.

        Olyan közel volt anyám, és olyan szép volt.Még ha álom is. Még ha félbeszakadt is.


        Tegnap feltörték a pincét, és elvitték a gyerekek vadi új bicaját. Amikor lementem a pincébe, hogy ránézzek a cuccokra, nem akartam hinni a szememnek. Láttam, hogy nyitva az ajtó, ami felettébb gyanús volt, de elhessegettem azokat a gondolatokat,amiket ilyenkor gondolni kéne, és arról kérdezgettem magam, hogy na de miért hagytam nyitva az ajtót. És amikor kitártam az ajtót, és a nagy büdös semmi nézett vissza rám, még akkor is azt latolgattam, hogy hova tehették a lányok a biciKliket, ha nem ide. Egyszerűen nem akartam tudomásul venni, hogy betörtek, ellopták,megrövidítettek, büncselekmény áldozatává tettek.

        Persze, ezek másodpercek voltak. Elég hamar szembesültem a ténnyel, mert mást nem tehettem,mint hogy elfogadjam:  bottal üthetjük a nyomukat. Ez már  a második eset.

        Soha nem szoktam csúnyán beszélni. Kiabálni sem. Ez nem dicsőség, inkább kín. De mit tegyek, ha nem jön ki belőlem. Ezért az egyetlen reakció, amit tehettem, hogy leguggoltam, összekuporodtam, és nyüszítettem, mint a megvert kutya. Zokogtam, mint már régen.

        Amikor elmondtam a barátomnak az esetet, azt válaszolta, hogy tipikus női reakció, ez a nyávogás. Na, ezt kár volt. Egy pillanat alatt lesüllyedt a szememben, olyan mélyre, hogy nagyítóval is csak légypiszoknak láttam. Olyan érzéketlen volt, annyira tapintatlan, olyan távol volt tőlem akkor, hogy arra gondoltam, te uramistan, mit keres itt mellettem ez a pasi.

        Neki tudnia kellett volna, hogy siratom a szegénységemet, és az egész félresiklott életemet.Siratom a kicsi lányaim bánatát, és a tehetlenségemet. Siratom azt a pár évet, ami egy pocsék házasságban telt, és azokat a korábbiakat, amik gyermekként kísértek. Siratok mindent, ami siratható, ami az enyém volt, és amiből én nem akartam. Ami kéretlenül szakadt a nyakamba, és amit cipelnem kell egy életen át. Sirattam őt is, az elfuserált próbálkozásunkat, amivel reménykedve tapogatóztunk egymás irányába.

        Te szerencsétlen flótás, hát nem tudod, hogy ebben minden benne volt?


        Mostanában gyakrabban hívogat anyám. Volt idő, amikor hónapokig egy szót sem váltottunk egymással. Tudom, ez nem túl hízelgő rám nézve sem,de így volt.

        Sokszor gondoltam arra, hogy na, mostmár fel kellene hívni, el is határoztam, hogy akkor majd este, igen, de aztán mindig közbejött valami. Valamilyen teendő. Meg a gondolat, hogy minek?Ő csak panaszkodik állandóan, sorolja sérelmeit és bántalmait, de igazából egyáltalán nem kíváncsi arra, mi van velem. Vagy mondjuk az unokákkal.

        Valamelyik blogbejegyzésemben írtam arról, hogy mennyi mindent szégyellek magamban, az egész elbaltázott életemben. Hát ez is közte van. Nagyon bánt, hogy nincs jó viszonyom az anyámmal.Olyan, mintha testi fogyatékos lennék. Nem gyakorolhattam egy csomó mindent, ami a szeretettel függ össze, és ami alanyi jogon minden embernek kijárna.

        Igaz, nem sokat törődött soha velem, igaz, megbántott egy párszor szóval és tettlegesen is, de valahol megértem. Egy pocsék házasságban kellett végiglavíroznia az életét, ahol első és legfontosabb életfeladat a túlélés volt, minden más eltörpült mellette. Semmi másra nem volt idő vagy lehetőség.

        Halmozottan hátrányos család voltunk, minden tekintetben. Azt mondják, az élet ismétlődik. Nagyjából ugyanazt az életprogramot viszi magával és örökíti tovább az ember, amit kapott. Remélem, hogy nem így van.

        Úgy érzem, mi imádjuk egymást a lányokkal, a szeretetprogramot kitaró lelkesedéssel gyakoroljuk.Ha meg is bántottuk néha egymást, az csak olyan volt, mint valami tévedés, egy elhibázott menüpont, ami szinte azonnal helyrebillenthető, mindig bocsánatos, és sohasem nyúlik át a következő napra.

        Még jó, hogy ők vannak, különben azt hihetném, hogy totál defektes vagyok, képtelen bármiféle szeretet-tranzakcióra.


        Nem akartam bevallani magamnak sem, mert van egy teljesen logikátlan nézetem a dologról. Azt gondolom magamban, hogy ha nem foglalom szavakba a tapasztalataimat, akkor nem is léteznek, vagy legalábbis szép csendben elenyésznek. Ez egyfajta struccpolitika, egy butaság, semmi értelme, mégis egy ideig, amíg lehet, szoktam alkalmazni.

        Azzal akarom becsapni magam, hogy ha nem beszélek róla, akkor odébb áll. Mármint a probléma, ami aktuálisan kínoz.Ez az én egyik védekező mechanizmusom, ami már jó pár éve, vagy évtizede ?gyakorlat nálam. Nem tudom, mi éltette ilyen sokáig, pedig nem túl sok sikerélmény társult hozzá.

        Előbb-utóbb úgyis feladom, mindig ez a nóta vége. Most is így történt. Tegnap mégis csak megfogalmaztam magamnak, amit pedig nem akartam tudomásul venni, hogy december óta, megint szarabbul vagyok. Volt egy rövid időszak, a gyógyszer újraszedésétől kezdve, ami reményre adott okot, aztán az egyik pillanatról a másikra megint összetört bennem valami. Azóta is sebeznek szilánkjai belülről.

        Gyengülök fizikálisan és lelkileg is. Néha azt érzem, a puszta talponmaradás okoz gondot, olyan, mintha bármelyik pillanatban kész lennék összecsuklani. Néha külön izommunkákat küldök a térdem felé, hogy egybetartsa a testem.

        Idegesebb, ingerlékenyebb vagyok, mint az tőlem megszokott. Sokkal nehezebben kelek fel, mint máskor. Úgy szeretnék a puha, meleg semmitevésben maradni, visszaküldeni magam álmaimba, ahol csak lebegek, és mindenféle rajtam kivülálló erőnek engedelmeskedek. Nem kell döntenem, fogni és irányítani magam, ne kell megfeszülnöm.Csak elengedem magam és lebegek az álom lágy hullámain. Felelősség nélkül és szabadon.

        Azt mondja egy kolléganőm, aki depresszióval küzd, hogy neki a téli hónapok a leghúzósabbak. Talán nálam is ez van. Nem véletlenül utálom én is ezt az időszakot. Talán nekem is jobb lesz, ha kitavaszodik.


        Ma nagyon utáltam magam. Minden rossz volt.Mindenkivel rossz voltam.

        A lányokat letoltam, hogy semmit nem segítenek. Láttam, hogy rosszul esik nekik.Tényleg igazságtalan voltam. Először is én neveltem őket így, gyorsabb, ha magam végzem a dolgokat, meg különben is, pihenjenek, amíg lehet- ez a filozófiám a házi munkákkal kapcsolatban.Szóval nem kérhetek rajtuk számon semmit. Arról meg nem is szólva, hogy segÍtenek ők, ha arról van szó, nagyon is rendesen. Mindig, ha igazán szükség van rá.

        Aztán jött a párom, de minek, azzal is csak a gond volt. Nem tudtam kedves lenni vele, idegesített, arra vártam, mikor megy el már végre. Nem érdekelnek a családi ügyei, amivel folyamatosan terhel, nem tudok segíteni rajta. De az a legnagyobb baj,hogy nem tudom úgy szeretni, ahogy kéne. Szóval megint csak bennem van a hiba, egy szar alak vagyok. Amikor bezzeg nekem van szükségem rá, akkor jól jön, mi?

        Elrontottam az ebédet, szinte ehetetlenül túl sóztam, a sütemény meg olyan lett, mint a csiríz.Eltörtem egy kristálypoharat és mindezek tetejébe a kedvenc ingem nyakát is leégettem vasalás közben.

        Ez már este történt, és ez volt az utolsó csepp. Mindenkit megbántottam, akit csak lehetett, bármihez nyúltam, rosszul sült el, pocsék egy nap volt. A nagynéném szokta mondogatni, ha rossz napja volt, hogy ma elkísért a koboldom. Lehet, egy kisördög rakoncátlankodott nálam is. Olyan jó lenne másvalakire fogni ezt az egészet.

        Sírtam egy sort, persze, kinn a WC-n, és lehetőleg hang nélkül,el lehet képzelni, mi sült ki abból.Hát, elég furcsa hangok hallattszotthattak ki az ajtó mögül. De nem akartam szegény kicsikéimet megzavarni, kaptak ma eleget.

        Az biztos nem túl jó, hogy folyamatosan visszafolytom a sírásom.Annyira szemérmes vagyok, nem akarok más előtt sírni. Ez olyan  intim dolog. Csak rám tartozik. A lányokat meg nem akarom megijeszteni.Hát, többnyire ezért könnyezek befelé.

        Ha olyan lennék,mint a Papírsárkány egyik alakja, már jó gazdag lehetnék. Ő gyűjtötte össze a könnyeit egy kancsóba, amelyeket aztán gyönggyé váltott be. Minél fájdalmasabb dolgok történtek vele, annál gazdagabb lett.

        Egy másik könyvben meg könnykancsókba gyűjtötték a könnyeket,ez volt a családi örökség. Ha valaki emlékezni akart a keserű múltra, egyetlen kortyra kiitta a kancsót.

        Ezek szép történetek, szeretm őket. Különben meg a könny is szép.

         


        Tegnap láttam egy filmet. Olyan volt, ami bárkit megérint. Úgyhogy mindenki, aki tegnap végignézte, érintett volt.Nagyjából ugyanolyan érzésekkel és kérdésekkel ülhettünk a képernyő előtt.Néztük őt, de közben mindenki magára gondolt, csakis magára.

        Egy lányról szólt, aki rákos volt, és meggyógyult. Eredetileg riporterkedett, így adódott, hogy riportot csinált a halállal való randevújáról is, megfilmesítette halálközeliségét, és az abból való kikászálódását.

        Különleges volt több szempontból.

        Egyrészt különleges volt a szépsége,a lénye, másrészt az a tény, hogy lehetősége volt végigkamerázni az egészet.

        A többi ugyanaz. A rák. A szenvedés. A nekibuzdulások és reményvesztések. A fájdalmak és a gyötrődések.

        Vagy átéltük már, vagy még előtte vagyunk. De mindenki végigjárja a halál felé vezető utat. Bárki, aki nézte, arra gondolhatoot, hogy de hisz ez velem is megtörténhet. És akkor el kezd az ember filózni, hogy én vajon  hogyan  viselném, nekem akkor ki segítene, mekkora erőm lenne nekem akkor? Meddig terjedne bátorságom és kitartásom határa?

        Benne volt a filmben az a magány is, amit már mindenki átélhetett, ha nagy bajban volt. Vannak pillanatok az ember életében, amikor a totális egyedüllét élményét éli át, akkor is, ha egyébként, ismerősök vagy rokonok forgolódnak körülötte. Megérzi és átéli, hogy valójában, és lényegileg egyedül van, magára utalva, mintha hajótörött lenne egy lakatlan szigeten vagy inkább, mintha légypiszok  a világűrben.

        Azt mondta a film operatőre, hogy szelídeb lett a lány. Keletkezett egy barátságos fény a szemében, ami eddig nem volt.Derűsebb lett.

        Nagy ára volt, de valószínűleg megérte.

        Engem mire tanít a betegségem? Én is jobb leszek tőle? Tanulok belőle valamit?

        Valószínűleg, igen a válasz, bővebbet majd a halálom előtt.

         

         


        Hát, igen. Az "emberi faj érzelmi térképe." Kollektíven érvényes.  Egész életünket két kérdés köré szervezzük, mint egy regény százéves mellékszereplője mondta: "Mennyire szeretsz te engem? és "Ki itt a főnök?"

        Lehet, hogy legalább száz évet kell megélni ahhoz, hogy ez kikristályosodjon, de hogy valahol ott dereng ez a tudatunkban, folyamatosan, genetikusan, kezdetektől fogva -az biztos.

        Ha belegondolok, tényleg minden erről szól és csak erről.A szenvedéseink, a boldogságunk, a vágyaink, a céljaink, akarataink, minden-minden e köré a két kérdés köré csoportosul. Az összes könnycsepp és az összes mosoly ezeknek szól.

        Egész életünkben megszállottan, hipnotikus lázzal keressük a szeretet. Embereket próbálunk találni, akikkel ez az életprogram megvalósítható, vagy állatokat, ha mással nem megy, növényeket gondozunk nagy odaadással, vagy nosztalgiázva porolgatjuk nippjeinket. Kinek mi jut.

        Annyira szeretnénk szeretni, és annyira nem megy. Várjuk egy anyától, egy apától, egy gyerektől, egy pasitól, hogy beteljesüljön a csoda, amiért izzunk.De sohasem teljes a gyönyör. Valami mindig hiányzik, valami mindig bepiszkít.Alig látható, finom szemcsékkel, vagy durván, mocskosan. Így kerülnek zavaró porszemként hideg anyák, agresszív apák,nevelhetetlen gyerekek és megalázó pasik a gépezetbe.

        Egy pszochológus azt a feladatot kapta, hogy konzultáljon egy csoport kambodzsai menekülttel. Félt a feladattól: ugyan, hogy tudna ő bármiben is segíteni azoknak, akik átmentek az emberi szörnyűségek teljes poklán.Népirtás, éhinség, kínzások, nemi erőszak, gyilkosságok. S mi volt az első konzultáció első kérdése? "Összejöttem egy fiúval, de az meg átkerült a másik csónakba, ahol az unokanővéremmel....és így tovább.

        Mit nekünk gázproblémák, világgazdasági válságok, áremelés és kormányváltás. Csak egy gondolatba kapaszkodunk, kétségbeesve, szakadatlan kitartással. Szeressen már végre valaki. Úgy igazán. És nekem is sikerüljön ugyanez. Igazán.Ezt kívánjuk áhítattal, követeljük erőszakosan, rebegjük félelemmmel telve. Ez a mindenünk.


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!