• Kismama a rengetegben

        Alien27 blogja

        A blogok, fórumok szerint az egyszeri kismamának a legnagyobb megpróbáltatást a terheléses vércukor vizsgálat jelenti. Ehhez képest végig hányni tizenkét hetet, bevizesedni vagy négyes ikreket szülni egy vonatfütty. A miértre nem jöttem rá, főleg, hogy az elmondások szerint a riogatásba az orvosok és védőnők is beszállnak.

        A dolog pedig egyszerű: éhgyomorra vért vesznek, majd meg kell inni egy pohár cukros vizet, két óra múlva megint vesznek vért. Azt gondolom, hogy átlag nő ebbe nem hal bele, ettől nem lesz rosszul. Sőt tegye már fel az a kismama a kezét, aki a terhesség alatt egyszer sem tolt be egy tábla csokoládét egy ültében, márpedig abban sincs több cukor, mint 75 g. glükózporban. És a cukros víz sem újdonság, ha valaki ivott már kólát vagy bármilyen üdítőt, klasszik málnaszörpöt és elcukrozott limonádét.  Nekem az éhgyomor sem jelent kihívást, hétköznapokon szinte soha sem reggelizem, tejeskávé és ennyi – nyilván nem mindenki csinálja így, elhiszem ha valakinek hiányzik a reggeli. Jó, két órát ülni étlen, az nem feltétlenül komfortos, de azért ki lehet bírni. De ha a védőnő úgy kezdi, hogy ez a vizsgálatnem kellemes, ha az orvos is riogat, hogy milyen rossz ízű a lötty , esetleg tök feleslegesnek tekinti a vizsgálatot, persze, hogy minimum szkeptikus, maximum rettegő kismamák ülnek a terhesgondozó előtt várva a cukorosvízben feloldott halált. Márpedig a félelem csodákra, ez esetben ájulásra, hányásra egyéb rosszullétekre képes. Azok a nők akik egy csomó fájdalmas, kellemtelen vizsgálaton mentek keresztül azért, hogy teherbe essenek – petevezeték átjárhatóság, hormoninjekciók, lombik program – rettegnek ettől a tényleg semmilyen vizsgálattól. 

        És akkor népnevelnék is gyorsan, ugyanis ha még fájna vagy kellemetlen lenne, akkor is fontos  ez a vizsgálat. Ugyanis a terhességi diabetes felismerés és megfelelő kezelés híján súlyos következményekkel jár a magzat fejlődésére. A terhességi diabetes esetén 46-szoros a fejlődési rendellenesség gyakorisága, nagyobb az esély a koraszülésre, a méhlepény idő előtti öregedésére és a diabéteszes óriásmagzat előfordulása is. (Szakcikk itt: http://www.webbeteg.hu/cikkek/cukorbetegseg/6008/a-terhessegi-cukorbetegseg .)

        Nyilván vannak a rizikó tényezők, de nekem az derült ki a terhesgondozóban, hogy a terhességi cukorbetegség nem válogat, a pozitív eredményű kismamák között volt, vékony és vastag, fiatal és idősebb, sőt még egészségmániásan étkező is. Szóval jó lenne, ha a kismamákat nem a vizsgálattal, hanem a cukorbetegséggel paráztatnák. De a legjobb az lenne, ha mindenki megőrizné a józanságát és sima riogatás helyett, tényeket közölnének, a kamu kellemetlenségek helyett a valódi veszélyekről.


        Ronda, szürke esős délután. A délutáni csúcsforgalom megfűszerezve egy kis útfelújítással egybekötött gödörásással. Mindenki leszegett fejjel siet, inkább lenne bárhol csak az utcán nem. Egyszer csak két ácsorgóra leszek figyelmes. Az egyik az anya – a fülén is cekker – a másik egy három év körüli kisfiú. Esőkabát, gumicsizma, kezében játékautó és hatalmas szemekkel nézi a sárga, kotró autót. A szája is tátva marad és a szerelmes kamasznak sincs ilyen tekintete, amikor megpillantja szerelmét. Csak néz, néz, néz, arcán boldogság… Anyukája már kicsit unja, ázik-fázik, a szatyrok is nehezek, már éppen mordulna egy „menjünk márt”, amikor a kisfiú ránéz és azt mondja: Mami, ez csodálatos. Anya ellágyul, hát mi az a két leszakadt kar, ha fia ilyen boldog. Nem is mozdulnak.

        Fiam lesz és láttam a jövőt. Autók, markolók, séták a legközelebbi építkezésig. A rózsaszín hercegnőket megúsztuk, de lehet hajnalban kelni a kukásautó miatt és biztos, hogy a legnagyobb hidegben kell majd lemenni a kapuba megnézni, hogy dolgoznak a narancssárga ruhások. De hát mi az a kialvatlan arc, ha valaki azt mondja: csodálatos.


        Bár eddigi bejegyzéseim, főleg a bizonytalanságaimról és félelmeimről szóltak, a terhesség természetesen nem 24 órás para. Sőt. Ahogy telnek a hetek a lila-köd egyre sűrűbb és már nem is csodálkozom azon, hogy az egykor egy helyben megülni képtelen énem, órákat tud maga elé bambulni, bámulva egyre láthatóbb hasát, és képzeletben arcot rajzol a bent pogózónak, aki persze már most leg-gyerek. Mindeközben megtaláltam azokat a kapaszkodókat amik, akik segítenek ebben a rengetegben.

        Hozom a papírformát, a második trimeszter valóban nagyon jó időszak, már nem émelygek, de még nem bálnásodom, energikus és mozgékony vagyok, jól alszom, lett már hasam is, a gyerek egyre többet mozog. Tudjuk a nemét, a nevét és bátor következtetéseket vonunk le a mozgolódási szokásai alapján a jelleméről. Azt tuti, hogy nagyon szép és nagyon okos – ehhez persze még mozognia sem kell, ez alap, ebből indulunk ki. Pacifista – tehát ő hozza el a világbékét – mert, amikor háborús filmet néztünk, akkor a lövöldözős és robbantós jelneteknél hatalmas rugdosásba kezdett, vagyis ellenzi a háborút. (Persze ha úgy nézzük, lehet, hogy csak beindult rá, akkor meg forradalmár lesz nyilván.) Elvittük élete első punk és jazz koncertjére, az előbbinél mozdulatlanul hallgatta végig a produkciót, majd a taxiban vad pogózásba kezdett, az utóbbin pedig ritmusra dobolt – tehát szereti a zenét, sőt érti, sőt ő a következő Mozart, Johnny Rotten és Manu Katche egyben. Amikor kissé ittas barátaink egyszerre gügyögnek a hasamhoz, kis „röhögés”-szerű mozgást érzek bent – mert már most fejlett a humorérzéke.  Most már az Apja is érzi a rúgásait, számára is kézzelfoghatóbb, elképzelhetőbb lett, így egyre többet  beszélünk hozzá és róla. Miután megkaptuk a kromoszóma vizsgálat eredményét, hátra mertünk dőlni és lilaködbe burkolózva, álmodozunk. Szóval nyugodt napok, kevesebb para, nagyobb has.

        Mindebben az is segít, hogy félidőre megtaláltam azokat a segítőket, mankókat és jelző táblákat, amelyek segítségével kevésbé elveszettnek érzem magam. A rendszer adta hivatalos személyekből továbbra sem dől az információ, csak annyit mondanak, amit feltétlenül szükségesnek találnak és mivel a gyerek egyelőre papírforma szerint növekszik, én pedig feltűnően problémamentes vagyok, viszonylag hamar letudjuk a kötelező köröket. Az orvosom nem viszi túlzásba az ultarhangon kívüli vizsgálatokat, három hetenterá nk néz, a gyerek szépen fejlődik, a méhszájam zárt, megdicséri ezt a „remek fiúcskát”, ha van, egyéb kötelező vizsgálat elküld oda. Túl vagyok az AFP-n, aminek az eredménye jó lett, de ez nem igen érdekelt, hiszen közben zajlott a méhlepény-biposzia, amiből meg biztosra kiderült, hogy a gyerekkel kromoszóma szinten minden oké. Szóval a hivatalos rendszerben korrekt, barátságos ellátást kapok minimális kommunikációval. Van azonban egy rakás egyéb csatorna, amiből meríthetek, tájékozódhatok, ahol megnyugtatnak, ha kell, észhez térítenek. Ez nem az internet, nem a magazinok, hanem barátok, könyvek és a dúlám. Ez utóbbi szót sokan nem hallották még, ráadásul, valahogy a dúlám sem szereti, mert ebben a „szakmában” is vannak olyanok, akik lejáratják a többieket, úgyhogy sokkal inkább női segítőtársként tudnám őt jellemezni. Juditot régebb óta ismerem, ő volt korábban a kozmetikusom, és imádtam, ahogy csak természetes anyagokkal, aromaterápiával dolgozik, de mindezt úgy, hogy nem ezt tartja az egyetlen megoldásnak, ez az ő útja, ő ezt ismeri, szereti, de elfogadja a mások lehetőségeit. És nekem ez kell, nem hiszek a nyugati-orvoslás mindenhatóságában, de igenis elfogadom a jelentőségét, használom az előnyeit és vívmányait. De azt is gondolom, hogy nem mindegy, mennyi kemikáliát viszek be szervezetemben és ameddig lehet, jobb a természetes megoldásokat alkalmazni – fitoterápia, aromaterápia – vagy ezeket kombinálni, kiegészítőként használni, a gyógyszerek mellett. Pluralista vagyok, hiszem, hogy több út van, és utálom, ha valaki erőszakosan az általa egy, és igaznak vélt útra akar rákényszeríteni.  Szóval itt van Judit az illóolajaival, a jó szagokkal, meg a nyugalmával. Tudtam, hogy kismamákat kísér és segít, a terhesség és a szülés alatt is. Adta magát, hogy megkeressem, amikor megtudtam, hogy jön a gyerek. Háromhetente elmegyek hozzá, jókat beszélgetünk, megmasszíroz. Beszélgetünk arról, hogy mi van, hogyan élek meg dolgokat, mi lesz – úgy tűnik, csak dumálgatunk, de segít, megnyugtat, megerősít. Nincs hülye kérdés, vagy „ugyan már, mit kell ezen ennyit parázni” lerázás. Ha valamit nem tud, megmondja, nem hülyézi le az orvost, nem helyettem vagy előttem jár, hanem a kezemet fogva velem. Kapok illóolaj keveréket méh lazítónak, esti „altatónak” és hatnak. Jó dolog esténként, jó szagú dolgokkal bekenni a hasam, ellazulni, tetszik ez, és úgy érzem, jót tesz nekem.

        Arra volt szükségem, hogy olyan segítőket találjak,akik elfogadják a kérdéseimet, félelmeimet, botlásaimat. Ilyenek a barátaim is, ott sem kezelnek szaranyának, azért mert terhességet mondok és nem áldott állapotot, mert vannak kétségeim, mert beszélni merek a nehezebb pillanatokról. Nekem nem hiteles egy olyan terhességről szóló könyv, amit férfi írt, ezért olyat választottam, amit egy szülésznő – aki maga is három gyereket szült – írt. Egy olyan bába, aki végigkíséri az orvos mellett a terhességet, aki illóolajakat, gyógyteákat ajánl és ebben több évtizedes tapasztalata van. Lemeri írni, hogy hallgassunk a testünkre, a megérzéseinkre, inkább rohanjunk be feleslegesen az ügyeletre, mint remegve várjuk otthon, hogy mi is történik, vagy elnyomva félelmünket, nem vesszük észre, hogy valóban baj van.

        Még a legkonzervatívabb orvos is elfogadja, hogy ebben a gyerek-anya kapcsolatban van valami misztérium, amit nem lehet kimutatni, amikor a józan, két lábon álló, realista orvosom mondja, hogy vannak helyzetek, amit meg kell beszélni a gyerekkel és bizony ez is működhet. Ezért fontos, hogy jól legyek, hogy ebben a 9 hónapban nem szólhat arról az identitásom, hogy ki nem vagyok. Ez arról szól, ki vagyok én, hogyan járom az utamat, hogy vagyok jól, és ezáltal lesz jól a gyerek is és persze, ki tud ebben segíteni, támogatni. A világ többi része meg a lilaködön kívül van, nem is nagyon számít.


        Néhány napja arról írtam, hogy egy őszinte mondat sokat segítene, a megfelelő döntések időben történő meghozatala miatt. A teljes tájékoztatás hiányát én a Down-szűrés kapcsán tapasztaltam a legerősebben, ugyanis volt ebben a történetben feleslegesen lefutott kör, időt és pénzt pazaroltunk, és megfosztott néhány gondtalan héttől.

        Amikor már biztos volt a terhességem, a doki, a beutalók mellett egy csekket is a kezembe nyomott. Mint mondta, létezik egy kombinált szűrés down-kórra és egyéb betegségekre. Ez fizetős ugyan, de ő ajánlja. Ennyi. Aztán amikor lett „saját” orvosom, kérdeztem, hogy mi a véleménye erről a vizsgálatról. Annyit mondott, mivel 35 múltam, tényleg kéne, de ő egy másik szolgáltatót ajánlott, ahol kétezer forinttal kevesebbe került a vizsgálat.

        A vizsgálat attól kombinált, hogy a 12. heti ultrahang lelet, bizonyos vérmarkerek és az anya kora alapján szűrnek. Pontosabban nem szűrnek, csak kockázatot lőnek be – de erre csak sokkal később jöttem rá. Megörültem, hiszen tudtam, hogy a Down-szindróma esélye emelkedik a kor előrehaladtával, hallottam a magzatvíz vizsgálatról is, és arról is, hogy kockázattal jár. Remek – gondoltam – hiszen egy ultrahangtól és vérvételtől nem lesz semmi baja a gyereknek, és megtudjuk, hogy minden oké-e. Megnéztem a szolgáltató honlapját, ahol hosszas leírások voltak a Down-szindrómáról, a különböző szűrővizsgálatokról, a magzatvíz vizsgálat veszélyeiről, kombinált és integrált tesztekről, ami azért fontos, mert ez alapján csak azoknak kell invazív (amniocentézis, chorionboholy-mintavétel és chordocentesis) eljárást végezni, akiknél a teszt alapján szükségesnek látták – felszabadult kismamák, egészséges gyerekek ihajj! Ráadásul 85-96 százalékos szűrési arány, és csak 3-5 százalék az álpozitív eredmény. Ez tényleg meggyőző, és ha az ember nem statisztikus, akkor nem tud olvasni a jól megfogalmazott sorok között.  A metódus az, hogy kap egy értéket az ultrahang lelet, egyet-egyet két vérből nyert fehérje érték, ehhez jön még az anya életkora, ebből lesz egy arányszám. Ha az arányszám 1:1000 vagy ennél nagyobb akkor a kockázat alacsony, ha 1:250 és 1: 1000 közötti, akkor közepes, ha 1:250 vagy ennél alacsonyabb, akkor magas kockázatról, vagyis pozitív eredményről van szó. A leírás végén persze ott van, hogy a szűrővizsgálat a rendellenesség jelenlétét kizárni nem tudja. De az is, hogy annak valószínűsége, hogy a szűrővizsgálat pozitívitása esetén, a magzati kromoszómavizsgálat valóban rendellenességet igazol az 1:20. Illetve, hogy a szorzók használata miatt a magasabb életkorúaknál, az eleve magasabb alapkockázat miatt, több az álpozitív eredmény.

        Kismama legyen a talpán, aki ezen elsőre kiigazodik. Plusz, az orvos ajánlja a vizsgálatot és különben is, ez veszélytelen, az invazív meg veszélyes – hát milyen anya vagyok én, hogy veszélyeztetem a gyerek életét, rongyos néhány ezer forint miatt. Így hát csekket befizettem, vért levették, az eredményt két héten belül küldik email-ben, szuper, mehetünk nyaralni. A kölök tarkóredő vastagsága tökéletes volt, orrcsontot is láttak és az „uh.” szerint semmilyen durva rendellenesség nem látszott. Irány a tengerpart. Csak az email nem érkezett meg , ezért még a nyaralásból felhívtam a terhesgondozót, hogy mi a helyzet, az eredmény sajnos 1:220 vagyis pozitív.

        Igyekeztem nem azonnal elvetélni az idegtől. Hívtam a dokit, hogy akkor mi van, közlölte, beszéljek a szolgáltatóval, majd ők intézik a további vizsgálatokat. A szolgáltató ezen kicsit csodálkozott, mert nekik ez nem szokásuk, de azért segített. Igaz, végül nem az általuk javasolt intézetben kötöttem ki.

        A hidegzuhanyos eredményt követően, újra és újra elolvastam a tájékozatót. Pasival pedig átbeszéltük, hogy be vállalunk-e egy beteg babát. A döntés az volt: nem. Lassan megnyugodtam, de csak azért, mert egyre világosabb volt, hogy ez a kombinált teszt – arányok ide, százalékok oda – nagyjából azt tudja megmondani, hogy „magának kedves kismama down-szindrómás gyereke születik vagy nem!” Hiszen ha 1:1000 jön ki és hátradőlök, hogy akkor, hú de jó egészséges a gyerek, akkor is van matematikai – és gyakorlati – esély arra, hogy a baba Down-os legyen (mint kiderült, a közvetett környezetben volt is erre példa.)

        Elkezdtünk intézményt keresni, ahol elvégzik a magzatvíz vizsgálatot– illetve végül chorionboholy-, vagyis méhlepény biopsziát. Ebben a blogban nem akarok senkinek sem reklámot csinálni, de most leírom: minden út a Bajcsy kórház genetikai tanácsadójába vezetett. Ezt ajánlotta egy barátnőm, aki mindkét terhességével megcsinálta ezt a vizsgálatot, ezt ajánlották a szakmában jártass emberek is, és mindenki szuperlatívuszokban beszélt Dr. Ferenczi Miklósról és csapatáról – teljes joggal. Én ennyi humorral, empátiával, kedvességgel még nem találkoztam egy egészségügyi intézetben sem. Az orvostól, a genetikuson és műtősön keresztül a takarítóig mindenki hihetetlen jó fej volt, az első telefontól a leletkiadásig. Azt éreztem, hogy végig fogják a kezem. És mindez egy államilag finanszírozott intézetben – nincs csekk se boríték. Jó híre miatt viszont sokat kell várni mindenre. Az első vizsgálaton öt órát ültem a folyosón, vagy 30 másik halálra rémült kismamával és csak két héttel későbbre kaptam a biopsziára időpontot. Így már 17 hetes voltam, amikor megtörtént a mintavétel. És akkor most mondom: Kismamák ne féljetek, nem fáj! Tényleg! Az érzés annyi, mint amikor izomba adnak injekciót és feszít. A műtőben öten foglalkoztak azzal, hogy eltereljék a figyelmem, ráadásul közben folyamatosan nézhettem a monitoron a gyereket, hogy lássam, a tűvel még a közelébe sem mennek. Gyerek amúgy úgy tett, mint aki ott sincs, mozdulatlan elbújt a másik sarokba. Utána mondjuk olyan jövés-menésbe kezdett, nyilván átnézte a kéglit, vittek-e el valamit – akkor már egy hete éreztem, hogy valami mozgás van odabenn. Délután már haza is mehettünk, néhány napig fekvés – én biztos, ami biztos alapon, négy napos ágynyugalmat rendeltem magamnak –, utána két hétig kímélő életmód – no cipekedés, no szex.

        Aztán már csak várni kell az eredményre, hivatalosan négy hetet, ha szerencsém van már két hét múlva küldenek sms-t, de ez nem biztos. Vagyis mire leghamarabb megkapom az eredményt már betöltöm a 19. hetet, a hivatalos eredménynél pedig a 21.-et. Már pocakom van, már érzem, hogy mozog, hogy reagál a simogatásra, arra, hogy én, hogy vagyok. Ekkor már nem csak terhes voltam, hanem gyereket vártam. A kombinált teszt eredményének ismerete óta folyamatosan idegeskedtem. Igaz az összes orvos, aki azóta látta a gyereket azt mondta, hogy az „uh.” eredmény alapján nem nagyon kell izgulnom, de persze biztos, ami biztos. Még további két-három hetet kell várnom és mivel már érzem a gyereket, ott motoszkál bennem: és ha tényleg beteg? Hogyan lesz erőm elvetetni? Lesz-e utána erőm belevágni egy másik terhességbe? A lakást elkezdtük átalakítani, pénzt tolunk bele, a munkahelyemen az utódomat keresik. Pedig a méhlepény-biposziát már a terhesség tizedik hetében el lehet végezni, de erről senki sem beszélt nekem. Időt, pénzt spórolhattam volna, ha tudom. Ha baj lenne, már az egészen túl lennék. Egy abortusz sem méznyalás, de egy 20 hetes magzatot meg kell szülni, azért ennek nagyobb a kockázata, testileg és lelkileg is jobban megvisel.

        Most lehet, hogy nem leszek népszerű, de! A magzatvíz vizsgálat, a méhlepény biposzia minden 35 év feletti kismamának OEP finanszírozott – fiatalabbaknak akkor, ha valamelyik eredménye (nyakiredő, AFP, kombinált teszt) rossz lett – vagyis „ingyenes” és jár. Már a 10. terhességi héttől elvégezhető. Kedves Kismama, döntened kell, vállalsz-e beteg babát. Ha nem, akkor ne fuss felesleges köröket, mert ez a 100 százalék. Igen tudom, hogy van kockázata, 1 százalékkal növeli a vetélés esélyét, de szerintem ez vállalható. Egy biztos, én legközelebb rögtön a Bajcsyban kezdek.

        És, hogy mi lett az eredmény? A beavatkozás követően két hét és két nap múlva hívtam fel őket és örömmel közölték, a gyereknek pont annyi és olyan kromoszómája van, amennyi kell. És hát, amit én a legelejétől, valahol legbelül éreztem: Kisfiút várunk.


        Most gonosz leszek, és két részes posztot írok, mert ezzel az esettel szívtam talán a legtöbbet. De ígérem, még a héten meg lesz a második rész is.

        Az idő szalad, lassan vége az első trimeszternek. Lassan meg lehet nyugodni – gondoljuk rutintalanul – túl vagyunk a vetélés szempontjából a legkritikusabb időszakon. Sőt, túl vagyunk az első doboz terhesvitaminon, az első vérvételen, az első találkozásokon – terhesgondozóval, orvossal, védőnővel – leteszteltük a kórházi ügyeletet is, már papírunk is van a terhességről, valószínűleg elmondtuk a családnak, barátoknak és főnökünknek is.  Néhány hete még a kezdők bizonytalanságával motyogtuk magunk elé, most már biztosan és hangosan mondjuk ki gyereket várunk.

        Az első 12 hét gyorsan elmegy, eleve a legtöbben az első öt-hat hétig még nem is tudtunk a terhességről, aztán meg úgyis alvással, émelygéssel megy el a legtöbb idő. Nekem durva rosszulléteim nem voltak, az émelygés ugyan egésznap kitartott, de csak néhány alkalommal csapott át hányásba. A kívánósság is a paradicsomlére korlátozódott, amit meg viszonylag egyszerű kielégíteni – pedig nyár lévén még az éjféli eper beszerzést is tudta volna a pasim abszolválni, de a gyerek megelégedett a paradicsomlével, illetve áttérített a csokifagyira, ennél meredekebb kunsztot azonban nem csinált.

        Betöltöttem hát a 12. hetet, és jött az első hivatalos ultrahang vizsgálat, ami gyakorlatban nekem már a hatodik volt, köszönhetően a túl hamar orvoshoz rohanásnak, és egy 8. heti vérzésnek. Szóval a gyereket hivatalosan is megmérik, megszűrik, megnézik a tarkóredő vastagságát, van-e orrcsontja, illetve megfelelően fejlődik-e. Ez a kötelező szűrések egyike.  Az, hogy ebből mit lehet biztosan megtudni, már más kérdés. Nem árulok zsákbamacskát, statisztika van: ilyen és ilyen vastagságú tarkóredővel általában egészséges gyerek születik – vagy nem. Százalékok vannak, de ez azért mégiscsak a vagy igen, vagy nem kategória. Az összes „UH” lelet aljára oda van írva, hogy „bizonyos rendellenességek bármikor rejtve maradhatnak.” Ettől függetlenül persze el kell végezni, de valahogy mégis úgy érzem, hogy még az orvosok is sötétben tapogatóznak. Vannak kötelező vizsgálatok, amelyeket az OEP finanszíroz, ezeknek egy része elavult, a másik részének sikeressége pedig nagyban függ attól, hogy melyik kórház, melyik orvosa, melyik géppel csinálja. A kismamának két lehetősége van, hátradől és megbízik a választott – területi, illetékes – kórházban, orvosban, gépben és reméli, hogy minden rendben lesz. Vagy gyanakszik, és többet akar.  Nem hiszem, hogy az egyik jobb vagy rosszabb út. Én csak azt tudom, hogy bizonytalan vagyok: első gyerekkel, 35 felett – ez önmagában is kockázati tényező, akkor is, ha a társadalom egészséges rétegét képviselem. És a bizonytalanságom megint csak abból adódik, hogy a szakelemek csak annyi információval látnak el, amennyi szerintük szükséges. Holott időnként csak nagyon őszinte mondatokra lenne szükség, például a következőre: „Kedves Kismama, első lépésben azt kellene a párjával eldöntenie, hogy mit bírnak el és mit nem. Vannak 100 százalékos diagnosztikai vizsgálatok bizonyos betegségek kiszűrésére. Ha nem akarnak beteg babát vállalni, akkor ezeket el kell végeztetni, és ha vizsgálat eredménye nem lesz jó, időben meglehet szakítani a terhességet. Persze minden betegséget nem lehet kiszűrni, szülésnél is történhetnek komplikációk és persze születése után is, de a modern diagnosztika sok mindenre képes. A döntés az Önöké. Menjen haza, gondolják át, jöjjön vissza egy hét múlva, hogy mit döntöttek és ez alapján folytatjuk az Ön gondozását.” Ha ez így elhangozna, ha a döntésünk alapján tényleg nem ajánlanának felesleges vizsgálatokat, akkor rengeteg időt, pénzt és idegességet spórolnánk meg. Egy terhes nővel közlik, hogy most már egy másik életért is felelős, és baromira le tudják szúrni, ha valamit nem „jól” csinál. Közlik vele, hogy tessék felnőtt módjára viselkedni, akkor tessék felnőttként kezelni is. Ha döntést várnak tőle, kapjon információt. Beszéljenek vele. Igen tudom, az orvosnak, a védőnőnek, a terhesgondozónak az én gyerekem a sok ezredik, nekem meg az első. Nem kell tutujgatni, sőt még barátkozni sem – csak őszintének kéne lenni. Időnkét elég egy mondat is és akkor nem fogunk rosszkor telefonálni, feleslegesen berohanni, toporogni az ajtóban, feltartva a sort. Én sok időt vesztettem azzal, hogy nekem kellett az információkat kibogozni, a következő részből kiderül majd, hogy miért.


        „Senki sem olyan tehetetlen, mint egy beteg aranyhal gazdája.” Amíg nincs baj addig a kismama a világ egyik legmagabiztosabb lény a földön, aztán egyszer csak történik valami és nincs nála gyámoltalanabb.  

        A gyerek – hivatalosan még csak embrió, később magzat – „láthatatlan”, nem beszél, nem sír, nem nevet. Az elején még csak a mozgása sem érezhető. A reggeli – egész napos – émelygésen és a beszéd közbeni elalvás képességén kívül semmi sem jelzi a másállapotot. Azt persze sosem gondoltam volna, hogy a zöldpaprika illata lesz a hányásbeindító, ami lecsó szezon kellős közepén kicsit bosszantó, de azért vicces. A beszéd közbeni elalvás meg konkrétan meg is történt, nekem az első trimeszter lényege az volt, hogy bírjam ki ébren két alvás közben. Az ólmos fáradság mellé 80/60-as vérnyomás is jár és persze a koffeintől émelyegtem, így ébredés után fél órával bármilyen helyzetben kihívás volt ébren maradni. Úgy döntöttünk nem leszünk babonásak és mielőtt a barátaink maguktól kiszúrnák, hogy asztalon táncolás helyett az asztalon alszom, bejelentettük a nagy hírt és elkezdtünk neveken gondolkodni. Magabiztosan hirdettem, hogy nekem ugyan nem kell választott orvos, jó lesz nekem az ügyeletesnél szülni – ráadásul a kórházról, ahová tartozom éppen az a hír járta, hogy egyáltalán nem gond, ha nincs választott orvos, alapból kedves mindenki. Egészséges vagyok elég nekem a kötelező vizsgálat és különben is, minket semmi baj nem érhet.

        Aztán egyszer csak elönt a vér, szó szerint! Semmi görcsölés, semmi fájdalom, egyszerűen csak vérezni kezdtem, hirtelen és éppen ezért úgy tűnt erősen is. Rohanás a kórházba, a sírás kerülget, néha aggódva nézünk egymásra. Bár elég sokan ülnek a kórház szülészetén 5 percen belül orvost kapok, ultrahang vizsgálat és… és a gyerek a helyén, él, dobog a szíve. Akkor ez mi? Az orvos sem tudja, valószínűleg megpattanhatott valami hajszálér, de láthatóan a vérzés elmúlt, és a gyerek körül is minden rendben. Azért legyek szíves otthon feküdni egy hétig, ad gyógyszert – hormon alapút – ami a megtapadást segíti, szedjek magnéziumot, és ha újra vérzek, görcsölök, azonnal vissza a kórházba. Mindezt nagyon kedvesen, de határozottan közli, így a vizsgálóból már mosolyogva jövök ki. Tényleg egy szavam sem lehet az ügyeletre, még egy jó pont a kórháznak. (Megjegyzem az orvos megkérdezte van-e kezelő orvosom, miután közöltem, hogy nincs, ő sem ajánlotta fel „szolgálatait”, hogy akkor kontrollra már mehetnék a magánrendelőjébe is. Ha nincs, nincs – van ilyen.) Irány haza, megnyugodunk, én meg egy hétig fekszem. A vérzés kezdete és a haza érés között maximum másfél óra telt el, ez alatt két dolgot vesztettem el, a magabiztosságomat és azt az illúziót, hogy mindig minden rendben lesz. A fekvős hét viszonylag jól telt, vérzés, ahogy jött, el is múlt, a hét végén az ultrahang is mindent rendben talált: gyerek a helyén, erős szívhangok. Az orvos mondta is, hogy akkor majd csak a 12. heti kötelező „UH” vizsgáltra menjek legközelebb. Nagyjából két percig voltam nyugodt. De aztán beszaladt a madzag. Mert a fekvős egy hét alatt nyilván kismama fórumokat és blogokat olvastam, amely alapján csoda, hogy még létezik az emberiség, mert ezeken a fórumokon mindenkinek – de legalább egy ismerősének – volt vetélése, elhalt magzata, és tudja – bár mindig hozzá teszi, hogy nem akar ijesztgetni –, hogy hát igen így kezdődnek a tragédiák: egy egyszeri vérzéssel. És persze mindenki ért mindenhez csak azt nem tudják nekem megmondani, honnan tudhatom a nap 24 órájában, hogy a gyerek jól van. Szívem szerint azonnal vennék egy ultrahang gépet és magamra kötném, hogy állandóan figyelhessem. Persze ha figyelem attól még nem biztos, hogy meg is marad. Ez az egész lutrinak tűnik: a 16. hétig bármikor, bárki elvetélhet és óvintézkedéseket tenni, de akkor sem tudom a történéseket mindig irányítani. És ekkor jönnek a keleti-bölcs mamik és barátok és mantrázzák, hogy az élet dolgait el kell fogadni, függetlenül, hogy ad vagy elvesz a sors – univerzum, karma, akármi – és ha elvetélsz annak is biztos megvan az oka és majd lesz másik gyereked. Hát kösz szépen, hát nem érted Te szerencsétlen, hogy nekem ez a gyerek kell? Hiszen már becenevet adtunk, már a jövő évi hármasban nyaralásról beszélünk és nem csak mi, hanem a barátaink is. Én ezt a gyereket már szeretem, ez már az én gyerekem. Hát valahol itt jöttem rá, hogy nem bírom ki a 12. hétig, mert mi van, ha addigra már nem lesz ott senki – ilyen is van a fórumok szerint – így hát az összes elvemet a sutba vágtam, felhívtam egy ismerősömet, aki nem rég szült abban a kórházban, tartoztam és eddig is jártam, megkérdeztem, volt-e orvosa, ha igen, ki és ajánlja-e. Két nap múlva ott ültem egy magánrendelőben és lett választott orvosom. Akinek érdekes ugyan a stílusa, de határozott, udvarias – végül is nem barátnak kell, ha meg nagyon nem jön be váltani is lehet. Korrekt, ugyanis a terhesgondozást a kórházban végzi, nem kell vizitenként a magánrendelőbe járni és fizetni, és még célozgatni sem célozgat, hogy akkor majd a végén mennyit kell csengetni. Én pedig megnyugszom, és biztonságban érzem magam.

        Tudom, hogy egy választott orvos sem mentheti meg a gyereket, ha az menni akar, tudom, hogy beállok egy olyan rendszerbe, amivel nem értek egyet, és mégis csinálom. Tessék annyira terhes lettem, hogy engem megnyugtat az a névjegykártya a zsebemben, amin van egy sürgős esetben hívható telefonszám.


        Ott hagytam abba, hogy szívhang, öröm és boldogság – és valóban így is volt. A doki kedvesen mosolygott, gratulált, majd papírokat – háziorvoshoz, védőnőhöz – adott a kezembe és bekerültem az ellátás sűrű rendszerébe. Kezdeném ott, hogy nekem eddig nem volt állandó nőgyógyászom. Igazából soha semmi bajom nem volt, fogamzásgátlót egyszer szedtem egy évig, de annak is több mint tíz éve. Mivel rossz tapasztalataim sem voltak soha, azt gondoltam, hogy a kétévenkénti rákszűréshez nem kell nekem saját orvos, jó lesz a rendelőintézet is – és ez így működött is. Így talált rám a terhesség a rendelőintézetben, „saját” doki nélkül. A terv szerint ezen nem is akartam változtatni, mert alapvetően nem értek egyet a borítékkal történő orvos választás-fogadással és azzal, ahogy ez Magyarországon működik.  Nem tetszik, ahogy „okosba” keveredik a magán és állami ellátás. Nem hiszem, hogy 40-150 ezer forintért arra lehet kényszeríteni orvosokat, hogy 24 órában ugrásra készen álljon és akkor is legyen ott a szülésemnél, ha előtte 36 órát dolgozott. Ráadásul több olyan eset is történt a környezetemben, hogy hiába a kismama a sztárdoki magánrendelőjébe járt gondozásra alkalmanként 15 ezres tarifáért. Persze az orvos előre közölte, hogy neki 150-200 ezret szoktak adni a szülésért.  A kismama előre megbeszélte vele, hogy minél természetesebb módon, minél kevesebb beavatkozással szeretne szülni – az orvos persze helyeslően bólogatott. Aztán a lehetőt legtöbb szülésmegindító és gyorsító módszert bevetette – anélkül, hogy ezt korrektül közölte volna a kismamával –, majd persze komplikáció-komplikáció hátán, végül műtő és sürgősségi császár. És ez azért, mert az orvos látta, hogy a szülés várhatóan a szabadnapján indul be, ráadásul első szülésnél azért ez 12-16 órán keresztül is eltarthat, akkor már 48 órája volt a kórházban, jogosan akart pihenni is. Szerencsére mindenki egészségesen jött ki a történetből csak éppen háborítatlan szülés helyett pánik, kapkodás és szerintem az orvos sem érezte jól magát a végén. És ez egy ördögi kör, a hálapénzzel ugyanis bizalmat és figyelmet vásárolok, de mivel mindenki fizet, az orvos kapacitása is véges, ugyanott tartunk mint boríték nélkül, csak családok sokszor erejük felett fizetnek, az orvosokon meg nagyobb a nyomás. Én ezt nem akartam, ráadásul nekem eddig sosem kellett hálapénzt adnom, teljesen jól összerakták a lábam egy baleset után, kivették a vakbelem – mindkét alkalommal az ügyeletes kórház, ügyeletes orvosához kerültem. Korrektek voltak, szépen dolgoztak, rendbe jöttem. Ezen tapasztalatokkal és filozófiával vágtam neki az előttem álló hónapoknak. Ráadásul az orvos, aki közölte, hogy van szívhang és akkor minden oké, egyáltalán nem ajánlotta fel szolgálatait, hogy ha gondolom, szívesen elvállalja a terhesgondozásom és várna a magánrendelőjében. Egy szóval sem célzott erre – egyszerűen csak adott egy rakás beutalót, illetve egy az illetékes kórház terhesgondozójának részletes protokollját, hogy melyik héten, milyen vizsgálatokat kell elvégezni, melyikre, mikor, milyen telefonszámon kell bejelentkezni. Hozzátette, persze választhatok másik kórházat, de abban ő nem tud segíteni. Nekem ez tetszett. Világos volt és egyszerű – nocsak, mégiscsak működik ez a dolog anélkül, hogy megkerülném a rendszert. Az mondjuk furcsa volt, hogy egyéb információt nem kaptam, hogy mire vigyázzak, mit egyek és mit ne, mikor kell haladéktalanul bemenni az ügyeletre, de – gondoltam – ezeket majd a háziorvosom mondja el. El is mentem hozzá, ő is nagyon kedvesen gratulált. Megkérdezte el akarok-e menni táppénzre – én ugye a korom miatt kapásból veszélyeztetett terhesnek számítok –, majd adott ő is néhány beutalót vérvételre, EKG-ra, majd mondta, hogy amíg a leleltek elkészülnek, menjek el a védőnőhöz és majd, ha lesz már kiskönyvem, akkor a leletekkel menjek vissza hozzá. És viszontlátásra, egyéb információ életmódról, akármiről nulla. Sebaj – gondoltam – nyilván majd a védőnő. Néhány nap múlva, még mindig a kezdők izgalmával ott ültem a védőnőnél, aki szintén kedves volt, de ott már tudtam, hogy az információért meg kell küzdeni, ráadásul ez az egész terhesgondozási rendszer az összes írott és íratlan szabályával eléggé rugalmatlan. Védőnéni a kezembe adott egy rakás újságot, kiadványt, kuponokat, közölte, hogy 6-8 kilót, na, jó, max. tizenkettőt hízhatok. (Itt jegyzem meg, hogy 19-es testtömegindexxel kezdtem el a terhességet, vagyis még egy 15 kilós hízás is simán beleférhet.) Ezen kívül papírkitöltés volt, van-e választott orvosa? Nincs! Hogyhogy? Elmondtam, hogy mi bajom ezzel és egyet is értett. Majd megkérdeztem, hogy akkor életmód, mit lehet enni, mit nem, mégis milyen vitamint szedjek? Mire Ő: Hát ezt mind a kezelőorvossal kell megbeszélni! De hát az előbb mondtam, hogy az nincs és legközelebb 5 hét múlva lát majd egy orvos a 12. heti ultrahangon, addig mégiscsak jó lenne tudni, mit lehet, mit nem.  Hát, egyen, amit akar, de azért vigyázzon a kilókkal. „Egy hónap múlva találkozzunk, addig is vigyázzon magára, ne felejtse el, hogy ez már másállapot és nem szeretném ha bármi baj lenne, mert nálam már nagyon régen volt vetélés.” Tehát szakorvos, háziorvos, védőnő, mindenki kedves és gratulál, de a papírozáson és a kötelező szövegen kívül nincs információ. Na, már most, mivel ezzel foglalkozom, elég jól tájékozott vagyok, nagyjából tudom, hogy mik a tiltott ételek, hogy elsősorban a fertőzésveszélyre kell vigyázni. De amikor már konkrétan rólam és a gyerekemről van szó, akkor nem csak a nagyjára, hanem a kicsijére is kíváncsi az ember. Hogy akkor itt a nyár mehetek-e strandra, hideg vízbe, meleg vízbe, Balatonba, tengerbe, fürdőkádba? Kell-e többet innom vagy nem? És akkor tényleg mi alapján válasszak terhesvitamint? És ezen kívül kell-e mást szednem – folsavat, magnéziumot? Mit csináljak, ha kijön a migrénem –amihez igen közel vagyok – simán csak szenvedjek, vagy bevehetek valamilyen gyógyszert? És a szex? stb. stb. Ezernyi kérdés bennem és legalább ennyi a büszke apában is, aki nyilván jobban aggódik, mint én. Mit csinál ilyenkor az ember, hát autentikus forrásokhoz nyúl: internet és ismerősök.  A neten persze van minden, például orvos-válaszol rovat is. Ahol viszonylag kevés a konkrétum és sok a „beszélje meg az orvosával” válasz. A józan gondolkodású ismerősök is óvatosan válaszolnak, hiszen ők is csak azt tudják elmondani – mivel egyikük sem orvos –, hogy velük hogyan volt. Na, szóval hogy is van ez? Az orvos nem ad információt csak úgy, de persze meredeken utálja, ha a paciens az interneten meg az ismerőseitől tájékozódik. Nem szeretik a hálapénzes, magán-állami mixes rendszert, ahol elvileg akkor is ott kell lennie a szülésnél, ha előtte 36 órát ügyelt, mert a kismama vett 100 ezerért egy adag figyelmet. Ez a rendszer nem jó senkinek, de ha nem vagy benne, akkor egyenként kell minden infó morzsáért megküzdeni. És persze hol a felelősség? Kihez fordulhatok, ha baj van? Honnan tudhatom, hogy baj van? Én vigyázok magamra és a gyerekre a saját tudásom szerint, van fogalmam az egészséges életmódról és a saját testem működéséről is, de akkor is: ki vigyázz ránk? Ki vigyázz arra, aki nem tudja mi az a helyes táplálkozás, aki nem tudja megvenni a vitaminokat, akinek nincs internete, telefonja, könyvei és főleg pénze? Ki vigyázz arra, aki ezért vagy azért, kilóg a sorból?


        Nem mondhatnám, hogy derült égből a villámcsapásként ért a pozitív teszt. Hiszen pontosan emlékeztem arra a két hónappal korábbi döntésünkre, hogy hadd jöjjön az a gyerek. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy mi azon szerencsések közé tartozunk, akiknek nem kell megküzdeniük a gyerekért, pontosabban a teherbe eséséért.  Természetesen jött, pedig 35 múltam. A statisztikák és a közvetlen környezetemből érkező történetek azt mondták, hogy nem mindig megy ilyen egyszerűen. Számos olyan párt ismerek, akik éveken keresztül próbálkoztak a természetes módszerektől kezdve a lombikig mindennel és bármivel, pénzt, időt nem sajnáltak, de a siker az esetek egy részében elmaradt.  És hogy min múlik a siker? Ezt úgy tűnik, senki sem tudja megmondani biztosan. Mindez csak azért írom le, mert az első dolog, amit megtanultam, hogy a terhesség idején bizony nagy szerepet kap a remény, az esély. Persze tudom, hogy ez alapvetően az élet velejárója, de ilyen egyértelműen, ezt még sosem éltem át. Hiszen itt Európában azt tanuljuk, hogy egy nagy feladatunk van, kontrol alatt tartani életünket, minden sikerünk és kudarcunk csak rajtunk múlik, sorsunk a kezünkben van.  És akkor, egyszer csak jön a gyerek, vagy éppen nem jön, és azzal kell szembesülnünk, hogy az életünk egyik legnagyobb döntése nem csak a mi akaratunkon múlik. Nagyon kevés dolog az, ami biztos – mondjuk maga a terhesség az ugye vagy igen, vagy nem – mindent megtehetünk, és a legtöbben meg is teszünk az egészséges babáért, de garancia nincs. Esélyek, lehetőségek vannak és a remény, mindenre van példa, és annak ellenkezőjére is. Nevezhetjük ezt orvosi csodának, karmának, sorsnak, gondviselésnek.  Nekem ez a legnagyobb lecke az egész gyerekvárással kapcsolatban: megtanulni elfogadni azt, ami jön és úgy ahogy jön. Így pendlizek a cukormázas rózsaszín felhők és a rögvalóság között. Kezdődött mindez egy nőgyógyászati konferencián. Akkor már sejtettem, hogy terhes vagyok, de nem akartam elkapkodni a tesztet. De amikor a harmadik előadás szólt a terhességről, „beszaladt a madzag”, elrohantam az első hipermarketig, megvettem a tesztet, berohantam a wc-be és öt perc múlva átszellemült mosollyal mentem vissza a konferenciára. Kicsit csodálkoztam ugyan, hogy az ott megjelent szülész-nőgyógyászok miért nem veszik észre rajtam, hogy gyereket várok végül is nekik ez a szakmájuk. Négy nap múlva már ott is ültem a rendelőintézetben és itt ért az első hidegzuhany. Az orvos közölte – egyébként kedvesen – hogy ha csak egy hete késik a menstruációm, pozitív teszt ide vagy oda korán jöttem. Azért megnézett ultrahanggal látott egy 6 mm-es petezsákot, de ennél többet nem, így – mondta – nincs más teendőm, mint várni két hetet, de azért kezdjek el szedni terhes vitamint.  Várni? Két hetet? Nekem? És mit csináljak addig? Mit tegyek, hogy két hét múlva gratulálni lehessen és ne sajnálkozni? Hogy még ne éljem bele magam? Azt hogyan kell?  Józanésszel persze tudtam, hogy, amit látott az a pozitív teszt megerősítése és ez jó, de akkor is. Nekem az kell, hogy biztos legyen, száz százalék és az is maradjon. De hát éppen itt kezdődik a terhesség: pozitív teszt, 6 mm-es petezsák és az érzelmek diadala, a józanész felett. Azért nagy volt az öröm, de hazaérve az orvostól elkövettem az első hibát: internet, fórumok és esélylatolgatás. Mert a fórumokon aztán van minden, de leginkább szomorúság, tragédia és persze szakértés. Na persze nem az orvos-, szülésznő válaszol rovatról van szó, hanem nők, kismamamák, anyák vagy leendő, akár sosem volt anyák mondják egymásnak a tutit a fogantatástól kezdve a név választásig a mindenről és a bármiről: „ Ma voltam az orvosnál és látta a petezsákot, olyan boldog vagyok.” „Nálam is így volt, de két hét múlva már semmi sem volt ott. Nem mondom, hogy ez mindig így van, de még ne nagyon éld magad bele.”  És ez megy pro és kontra, felhők között járó nők, vetélések, elhalt magzatok, csalódások és könnyek, mindez rengeteg mosolygó és szomorú jel közé rakva.  Írhatnám, hogy fél óra böngészés után bezártam a laptopom, elmentem sétálni és kiszellőztetett fejjel nyugodtan vártam a következő vizsgálatot, de azért ez nem ilyen egyszerű.  A fórumok olvasást nem hagytam abba – de legalább nem írtam sehova –, próbáltam csak a pozitív történeteket kiszűrni – nem sikerült –, elmentem a gyógyszertárba és vettem vitamint meg folsavat – a dohányzással már a teszt napján szakítottam – és persze bele éltem magam. Aztán viszonylag hamar eltelt az a két hét, ismét rendelőintézet, ezúttal egy másik orvos, és igen: 14 mm-es petezsák és szívhang, és persze rózsaszín felhő rengeteg smile-val.


        „Vannak dolgok amit nem lehet kicsit csinálni – mondta egyszer Popper Péter. – Nem lehet kicsit szerelmesnek vagy kicsit terhesnek lenni.” Egyetértek. Éppen ezért nincs átmenet, elég egy pozitív teszt egy hipermarket wc-jében és minden megváltozik. Sosem voltam szentimentális típus és általában vert a víz a nagyon terhes, nagyon anya ismerőseimtől. Igyekszem a környezetemet nem csak és kizárólag a terhességemmel és az ezzel járó dolgokkal traktálni, de be kell vallanom ez nem egyszerű. Mert tényleg minden megváltozott. Ez napi 24 órás projekt és elviszi a fontossági sorrend első három helyét. Persze nem minden pillanata egy méznyalás, de egy biztos, eddig én voltam az életem közepe, most pedig az én-t valami egészen furcsa valami váltotta fel: van ebben fizikai állapot, mindent elsöprő érzelmek, egy csomó „aha” élmény, én, mi és persze Ő. A pozitív teszt előtti Én pedig kaján vigyorral hátrább lépett és görbe tükröt mutat és az a gyanúm, hogy ez már így is marad. A 37. évemet taposom, ez lesz az első gyerekem, tíz éve az egészségügy környékén sertepertélek, nem vagyok orvos, de az átlaghoz képest jobban ismerem ezt a rendszert és eddig egész jól kiismertem magam benne. Tudtam, hogy melyek a reális és irreális elvárások, tudtam, mikor melyik szinten érdemes próbálkozni. Kellő kritikával ugyan, de hiszek a nyugati orvoslásban, igaz az egyszerű betegségeknél inkább a természetes megoldásokra szavazok. Igyekszem józanul közelíteni a dolgokhoz nem várok csodát az orvostól, de elvárom, hogy partnerként kezeljen. Eddig szerencsés voltam, nem volt igazán rossz élményem a magyar egészségügyről. Azt láttam, hogy rendszer szinten nem működik, de az egyén szintjén – orvos, szakszemélyzet – alapvetően jó tapasztalataim voltak. Röviden, illúziók és előítéletek nélkül, az egészségügyi rendszert jól ismerő, tudatos, felkészült versenyzőnek tartottam magam aki, jól eligazodik az egészség, egészségügy világában. Aztán pozitív lett a terhes tesztem és rájöttem, semmi sem úgy van, ahogy elképzeljük és öt percen belül elvesztem a rengetegben.



      • Blog leírása

        Egészségügyben jártas Nő, Kismama lesz és elvész a várandóság, az egészségügy, az információk rengetegében és beszippantja őt a konzum spirál. Mi kötelező, ajánlott vagy tiltott? Mindent jól kéne csinálni, ráadásul elsőre, az érzelmek hadakoznak a józanésszel. Saját tapasztalataim és botlásaim alapján készül valós időben a blog, hátha más is okul b
        Látogatás: 42383 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések