• Blogtherapy
        ciryll blogja

        Első nap

         

        Ülök a héven reggel hatkor. Álmos vagyok, éhes vagyok, és egy jó óra mire odaérek. Szerencsére a kezemben szorongatok egy termosz tejeskávét, bele is kortyolhatok. A táskámban még könyv is van, de ahogy az angol mondaná, "who am I kidding", reggel hatkor most tényleg olvasni fogok? Anno az egyetemen az első héten azt gondoltam, új életet kezdek. Nem vacsorázok, és majd reggel hatkor kelek, hogy futni menjek. Egyszer sikerült. És tényleg sikerült, felkeltem, futottam, zuhanyoztam, reggeliztem, jó időben ott voltam az órán, aztán onnantól egész nap olyan rosszul voltam, hogy megfogadtam, hogy mégsem kezdek új életet. Azért mindig optimista maradtam, és most is hiszek magamban, és mindig adok annyi esélyt, hogy még könyvet is vigyek a reggeli hatos hévre. Legalább a vállam erősödik, ha az agyam már nem fog. Reggel hatkor biztos nem. Jó egy óra, hogy odaérjek, és a kórház előtt finom pékség  van, reggeliző helységgel, erre hamar rászoktam. Pár perces napnyitó meditáció csendes nyammogással összekötve.

        Örömmel értem oda, és azzal a büszkeséggel, hogy lám, mégis dolgozhatok, itt is. Nem egy naív kislány vagyok, hanem egy elkötelezett nővér. Nekem tényleg ez a hivatásom, szeretem. Ugyanott, az előző egyetemen, immár ötödéves koromban több olyan hatás ért, amelyből tudtam, hogy valahol mégis az egészségügy lesz majd az igazi. Egy Albert Schweizer életrajz, és egy Philipp Roth regény kombója aztán az egekbe repített. Onnantól kezdve a kórház egy különleges hely lett számomra, és éreztem, hogy valami közös dolgunk még lesz egymással. De félre az ezoterikus romantikával, hiszen ez az első napom egy magyar állami kórházban, és már mehetek is ágyneműket pakolgatni és hajtogatni. Majd reggelit osztani. Ez eddig epic, mert ilyet még nem csináltam. És nehogy azt higgye valaki, hogy ez olyan egyszerű, hiszen nem lehet ám akárhogy hajtogatni. Csakis egyféle módja van, a többi rossz. A reggelit sem lehet úgy, hogy beviszem a szobába, hanem akkurátusan szét kell választani a kenyereket, de gyorsan ám, mert rádszólnak, hogy lassú vagy, hogy még ennyit sem tudsz. Csak egy darab szalvéta hártyát adhatsz, mert nincs több, a kenyérből pedig maradjon nekünk is. És ne beszélgess közben a páciensekkel mert kinek van ilyesmire ideje. Nekem mondjuk lenne, de ez visszatérő napi motívum.

        Aztán ágyakat kell húzni, és meglepő módon ennek is csak egyféle létjogosultásga van. Hát legyen. A kollégák egyébként nagyon kedvesek, de a kérdéseimet nem nagyon értik. Talán azt sem, hogy miért vannak. De nem baj, végülis nekem kell beilleszkednem.

        Aztán végre kezdődik az igazi munka, megyünk gyógyszert osztani. Vagyis felmarkoljuk a szekrényből az adott vérnyomáscsökkentőt, algópirint, meg egyebeket, aztán akinek oda van írva a kórlapjára, annak a markába nyomunk belőle egyet. Ha meg injekció, azt még bent a nővérszobában felszívjuk, letört fejű üveg az asztalon hagy, majd később foglalkozunk vele, injekciók szintén felmarkol, kinek-kinek kioszt. Nah, ha ezt egy amerikai minőségbiztosító látná, azonnali végelgyengülésben a padlón találná magát. A kórházi dolgozók meg az utcán. Meg sem kérdezem, hogy vajon ennek miért nincs egy biztonságos rendszere.

        Aztán lehet a császárost kelteni, ahogy a kolleginák hívták az akciót. A császárosoknak amúgy van nevük is, de itt többnyire nem használják. A szobaszámot inkább, de ez is egy csak klisé a problémáim között. A császáros, vagy a négyes, na, így tudjuk kiről van szó, ha név után mennénk, még véletlenül eltévesztenénk az irányt meg a feladatot.

        Aki mellett dolgozom, megfog és azt mondja, gyere, nézd meg, _én_ hogyan csinálom. Ajjaj, ez megint gáz lesz, mert az egyik így csinálja, a másik úgy, akárcsak az ágyazást, és ebből mindig az a tipikus van sapkája - nincs sapkája zsákutca lesz, és sose lehet megfelelni. Egyébként személy szerint nem vagyok megelégedve az előadással, de lehet, hogy neki van igaza, nem kell elkényeztetni egy friss műtétest, oké, már félnapos is van, végülis, de nehogy már hozzászokjon, vagy azt érezze, hogy valami különlegeset hozott létre, és ezért jár a különleges bánásmód, de erről még sokat tudnék írni, fogok is. Egy szó mint száz, nem vádolhatom meg azzal, hogy kesztyűs kézzel bánna az új anyukával, már csak azért sem, mert nem használnak kesztyűt, ami nálam szintén red flag, és igen, ilyenből is sok sztorim van, és sokszor konfliktus helyzetet teremtett az, hogy én úgy dolgoztam, ahogy kint megszoktam, vagyis azoknak az emberi és professzionális normáknak megfelelően, ahogy azt tőlünk elvárták, és ahogy azt mi is magunktól szintén elvártuk. Kesztyű alap. Magam miatt is és a másik miatt is, akkor is, ha kezet mosok állandóan. Kopogás a szobaajtón, mielőtt belépek alap, s ha jobban belegondolunk, ennek nem is a kórházi protokollhoz, hanem alapvető emberi udvariassághoz van inkább köze. 

        -Te ne kopogj már! - szól rám ő is, meg aztán majd több másik is. A betegeket is meglepi, tény, mert ők megszokták már, hogy bárki bármikor rájuk nyithat, legyen az orvos, nővér, takarító, vagy látogató. Még akkor is, amikor éppen a "császáros" intim testrészeit mosom. És úgy tűnik, mintha ez tényleg csak egyedül engem zavarna. Igyekszem mindenben megfelelni az új helyemen, de ilyesmiből sajnos nem tudok engedni. Kopogok továbbra is. A kesztyűt pedig eleinte vittem, de aztán a rendes kis gazdaságis nővér rendelt nekem egy doboz latexmenteset, és minden héten a zsebembe dugott belőle néhányat, hogy legyen kesztyűm. Én pedig ezt nagyon is értékeltem. 

        És örültem, hogy megértem ezt a napot, hogy végre újra kórházban, újra nővérként (illetve majdnem), újra betegek között lehettem, és szívesen csináltam aznap is és a továbbiakban is bármit, amire szükség volt, meg amit tudtam. 

         

         

         


      • Blog leírása

        Medikália persze egy kitalált név, de nekem valóságos: a hivatásom helyszíne. A kórházak, ahol a nővér vagyok. A pszichiátria, a gerontológia, a terhespatológia, ahol eddig ápoltam, a kutatások, amiket olvastam, az iskolák, ahol tanultam, mind ennek a világnak részei. A megírt történetek és gondolatok pedig reflexiói annak, ahogyan ezt megélem.
        Látogatás: 132578 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

        Ajánlja az oldalt!

        Ajánlja ismerősének a WEBBeteg oldalát!

      • Archívum

      • Hirdetések