• Lélekhangok
        gvali blogja

        Csak úgy írok ...


         
        Sem író, sem költő nem vagyok...

        ... csak úgy írok...

         Talán, mert írásaimon át kitárhattam lelkemet, ami nem ?kiművelt" írásokon keresztül, csak ösztönösen történt. Valamiféle lélekhangok ezek... Nekem gyógyír, ha elmondhatom gondolataimat, bár gyakran érzem önzőnek is az efféle kitárulkozást, hiszen - gyötrődtem magamban néha - ha kiterítem a lelkemben dúló fájdalmat, akkor szétosztom bánatomat, átvesznek abból az (együtt)érző emberek akarva-akaratlanul is, viselvén valamennyit az én terheimből ... s vajon van-e ehhez jogom...?

        (már nem gondolkozom ezen - Zoli fiam így élhet tovább... emlékét így őrizhetem, és hálás vagyok, hogy van erőm ehhez)

        S mivel már első próbálkozásaimkor annyi kedves bíztatást, simogató szót kaptam, hitem egyre erősödött, hogy talán igen, talán mégsem baj, ha megosztom másokkal gyötrődéseimet, és - a szerencsére kicsi unokám érkezésével végre újra visszatérő - semmihez sem hasonlítható nagymami-boldogságomat is.

        Hát így történt, hogy írni kezdtem. És itt volt az Internet is...

        Bevallom, már megfordult a fejemben, hogy kiadjak egy kötetet, előbb a - talán feldolgozhatatlan - tragédia, Zoli fiam elvesztése után született gondolatokból, versekből, majd  folytatásként egy másikat, a gyász időszakában született versekkel, később a nemrégiben született csoda-élmény, a ?nagymamaság" kapcsán született írásokból, gyermekversekből, - megmutatva, hogy igen, el lehet jutni így, ilyen kínok után is az élet értelmének felismeréséhez, a túlélés helyetti igazi létélményhez. Talán megmutathatnám a magam szerény módján az én utamat idáig ... Talán vannak, akik kíváncsiak rá...
        És itt jött a ?de": bár hiszem, hogy eddigi, - több, mint fél évszázados - életem során sikerült némi önismeretre (is) szert tennem, és nagyjából tisztában vagyok irodalmi ambícióimmal,  képességeimmel, - és talán éppen e tisztánlátás birtokában - azt gondolom, hogy egyelőre még kizárólag az irodalom mélységes szeretete, és a megélt létélmények azok, amelyek előcsalogatják belőlem a gondolatokat, és ez még túl kevés ahhoz, hogy írásaim igazi alkotásokká váljanak. Azt gondolom, ha az ember - akár szép, hibátlan stílusban is - pusztán leírja gondolatait, attól még messze nem irodalmi alkotás a "mű." Bizony, sokat kell még tanulnunk, csiszolgatni írásainkat ahhoz, hogy ezek a lélekhangok - bármily tiszták is - alkotásokká váljanak. Ehhez adnunk kell pluszként valami olyasmit, amit csakis mi tudunk úgy átadni, senki más. Nem tudom mi ez, csak azt tudom, valami, belőlünk... ami csak és kizárólag nekünk adatott meg úgy, olyan formában... S ha erre ráérez, akinek szántuk, az olvasó, akkor egyszer igazi alkotás lehet a mű. De ehhez szükséges még valami: kapcsolat, visszajelzés...

        Talán ezt kerestem, amióta - legyűrve szorongásomat, - már nem bánom, sőt, hálás vagyok, hogy képes voltam előbújni fájdalmam páncéljából, és elhozni az olvasóknak gondolataimat, pőrén, tisztán, kendőzetlenül, vállalva önmagamat. Nem bánom, mert létrejöhetett ez a számomra nagyon fontos kapcsolat, amelyből megtudhatom a legfontosabb véleményt, az OLVASÓ véleményét, amelyre őszintén kíváncsi vagyok, hiszen számomra ? a legfontosabb! Én NEKI írok! Aztán, ha a tarsolyomban már jó sok lesz ezekből a véleményekből, akkor egyszer talán elkezdem csiszolgatni megfogalmazott gondolataimat, hogy elérjék végleges formájukat...

        És még valami, ami nagyon fontos:

        Amilyen csodálatos adomány az írás, legalább olyan hatalmas felelősség is. Azt vallom, aki nyilvánosság elé tárja gondolatait, - különösen, ha könyvet ír, amely már egyfajta végleges lenyomata az embernek - és főleg, ha gyermekeknek is szól a mű - nem szabad hibáznia, legfeljebb apró hibákat véthet, hiszen írásainkból akaratlanul is tanul az olvasó, és anyanyelvünk tisztaságának megóvása mindannyiunk,- az alkotónak meg különösen nagy - felelőssége.
        Manapság, hogy az Internet-adta lehetőséggel élve egyre többen teszik közzé gondolataikat a legkülönfélébb műfajokban, - ami üdvözlendő - nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk el e fontos felelősségünkről, és éljünk, - ne visszaéljünk! - ezzel a különleges adománnyal, - amely kizárólag az ember számára adatott meg - az írással. Fogadjuk alázattal az építő bírálatot, és figyeljünk legfontosabb, értő kritikusunk, az OLVASÓ véleményére. A magam részéről hálás vagyok ezért az on-line kapcsolatért, amely lehetővé teszi, hogy az olvasó az írás megjelenésének pillanatától velem lehet, véleményével formálhatja még a - gyakran nyers - alkotást, de módjában áll élményeit is akár azonnal megosztani az alkotóval. Fantasztikusan jó lehet ez a kapcsolat, de ápolni kell. Gondoljunk csak egy igazi, élő író-olvasó találkozóra: milyen ritkán adatik meg, pedig mennyire vágyunk egy-egy ilyen találkozásra a kedvenc alkotóval, aki legyen bár  nagyon népszerű, adjon el bármennyit megjelent könyvéből, a legfontosabb visszajelzések szinte sohasem, vagy legfeljebb utólag, közvetve jutnak el hozzá - mondjuk az eladási statisztikákból.

        Az Interneten való publikálás mindenki számára elérhető, értékes lehetőség, a visszásságok ellenére is, még akkor is, ha már-már általánossá vált, hogy néhány irodalmi és művészeti portálon szinte kizárólag egymásnak írnak az alkotók, egy szűk körben olvassák rendszeresen egymás ?fennkölt" írásait, amelyeknek szinte minden sorában hemzsegnek az idegen - még az irodalmat egészen magas szinten ismerő és értő olvasók számára is magyarázatot követelő - kifejezések. Gyakran marad el az építő bírálat, s marad a tömjénezés, - bár a dicséret mindenki számára kedves, - számomra is - viszont tanulni az építő kritikából lehet igazán, és hangsúlyozom: az OLVASÓ véleményéből, hiszen az alkotást neki szánjuk... Számomra tehát ez az első, és a legfontosabb: ? mit gondol, mit érez, megérintette-e az írás, vagy nem, és ha igen (vagy nem) vajon miért? S ha nem - és mégis megtisztelt olvasásával - akkor is hálásan, alázattal fogadom véleményét.

        Talán így tudunk meríteni megszerzett tudásunkhoz egyre újabb tudást, és erőt, hitet adó alázatot az igazi NAGY MŰVEK megszületéséhez. Bevallom, én a számomra legnagyobb élményt adó irodalmi és más művészeti alkotások mögött mindig felfedezem a szerző mérhetetlen alázatát nem csak műve, de a közönség iránt is.

        Valami ilyesmit gondolok a manapság oly divatos amatőr írásról, meg az Internet-adta publikálás  lehetőségeiről.

        S hogy születik-e egyszer az írásaimból könyv? Fogalmam sincs. Hiszem, hogy belülről jön majd az üzenet: most! Egyelőre azt súgja nekem: nincs még itt az idő...

        Addig is: hálás vagyok, hogy itt lehetek - emberként élhetek - olvashatok, s néha írhatok.

        Köszöntelek, Kedves Olvasó!

        "Az igazi remekmű néha nem is olyan tökéletes. Csak sugárzik, a "csak álom" is benne van, a csillagok fénye, a tündéri. S a feladatnak ez a része, amikor a művész már nem tud művén segíteni: az utolsó ecsetvonást, a tündérit az Isten végzi el."

        (Márai Sándor)

         

        Szilánkok

         

        árván

        (apámhoz)

         

        álomba bújva
        könnyű ütemű dalra
        szállok a fénybe
        égi világod járom
        halk mosolyodra vágyom

         

        vágyódó

        (fiamhoz -  a hóvirág elé)

         

        H allgatom a csendet

        Ó rák napok telnek

        V ágyódó

        I mámmal

        R eszkető könnyű némaságban

        Á tvirrasztott éjek

        G ond-szőtte magánya suttogja emléked

         

        mosolyod

        (Mirának)

         

        létedért sírok

        fagyott lelket lehelő

        fényvillanásként

        dermesztő lázálmomból

        mosolyod élni ébreszt

         

        a nő, ha anya

        (Orsinak)

         

        a nő, ki anya
        csak lét-dallamot dúdol
        bársonyos ajkán,
        és altatódalára
        gyermek s apa álmodik.

         

        hol jársz, Anyám??

        (Mamához)

         

        lépteim fáradt

        üteme halkul

        indulok némán

        nélküled járok

        féltelek

        félek

        hol jársz

        Anyám?

         

        gyönyörű terhünk

        (Neked - nekünk)

         

        ? e bús időtlenségben
        kétkedve kutatom
        megkövesült
        rejtett fájdalmadat
        ami - már tudom -
        örökre a kettőnk
        gyönyörű terhe
        bús titka
        marad

        elengedtük

        elment örökre

        a fiam

        a fiad?

         

        hajnali fénytánc

        (A tavasz elé - az árvalányhajért?)

         

        Á lmomban egy pirkadatkor

        R éten szaladgáltam,

        V advirágok hajladoztak

        A rany harmatárban.

        L ábam körül lágyan hajló

        Á rvalányhaj táncolt,

        Ny omában száz tüzes pipacs

        H amvas szirma lángolt.

        A merre a szem ellátott,

        J árták a fénytáncot.

         

        Tavaszébredés

        (Mirának)

         

        A ranyló ágak moccanása

        R igópár násza boldog tánca

        A ndalító lágy tavasz-szonáta

        Ny argaló víg szél dúdolása

        E reszen ácsingó fecskeraj

        S árgálló bokron kis csillagmécsek

        Ő rködnek szendergő ágakon

         

        Fagyöngy-legendák

        (fiamnak szóló)

         

        F aágon sarjadó sóhaj nyomán

        A ranyló fénykönny fák sudarán.

        Gy öngyfüzér-bánat lombkoronán -

        Ö rökzöld életet hazudó halál.

        N émán meghajló fatörzs oldalán

        Gy ászcsokor, büszke magány.

         

        Fagyöngy-magány

         

        F aágon sarjadó sóhaj nyomán
        A ranyló fénykönny fák sudarán.
        Gy öngyfüzér-bánat lombkoronán -
        Ö rökzöld életet rejtő talány.
        N émán meghajló fatörzs oldalán
        Gy engéd ölelést vágyó magány.

         

        *

        (Baldur, a béke istene állítólag egy fagyöngyből készített nyíl áldozata lett, de jóságos anyja, Frigg, a szeretet istennője nem akarta bántani ezért a fagyöngyöt, inkább a szeretet jelképévé tette, és azt kérte az emberektől, hogy akik megállnak egy fagyönggyel teli fa alatt, csókolják meg egymást a szeretet és megbocsátás jeléül.

        *
        A korai kereszténység idején a legenda szerint a fagyöngy egy sudár, magas fa volt. Krisztus keresztjét is törzséből ácsolták, ezért Isten megbüntette a fát, elvette törzsét, és élősködésre kárhoztatta.
        Azóta élősködik a fákon, vizet szív el tőlük, rendkívül gyorsan elszaporodik, majd elpusztítja áldozatát...)

         

        A NÁRCISZ BALLADÁJA

        N em láttad még soha önmagad,
        Á lmod, vágyad víztükör alatt.
        R iadt szempár tükörképeden,
        C élod: tudni, mi a szerelem?
        I gaz-e, hogy majdnem elepedsz,
        S  mégis önnönmagad szereted?
        Z avaros folyóban párod nem leled!

         

        (A mitológiai Nárcisz még sohasem látta önmagát, tehát még nem különült el lelkében az én és a más.

        Amint epekedve bámul a víztükörbe, és a tükörkép arckifejezésén azt veszi észre, hogy az is ugyanúgy szerelmes ?belé megriad:  mit jelent ez?

        Ebben a különös helyzetben bizonyára villámként csapott mitológiai alakunk agyába a gondolat: miért épp azt szeressem, akit szeretek; miért ne szerethetném ennek tökéletesen azonos mását? Minek alapján válasszak? Nárcisz nem tudott választani, így aztán nem is tehetett mást, mint amit tett: elepedt.)

         

        Orhidea-nász

         

        O lyanná nyílsz, mint első csók után

        R iadtan rebbenő szűzleány, ki

        H ófehér fátylát egy éjszakán

        I llatos, rezdülő vágy nyomán

        D ús selyem-ráncú baldachin

        E lé, szerelmét kínálva leteszi.

        A ranyló fény fakad: gyönyörű, új tavasz!

         

        Ezt a gyönyörű, különleges virágú növényt leggyakrabban a szépséghez, a nőiességhez kapcsolják.

        Kellemes, és édes illatuk miatt az "illatok királya" címet adományozták neki. A leggyönyörűbb, legkívánatosabb nők illatát "orchidea illatú"-nak nevezték. A régi forrásokban gyakorta az igazi barát, a tökéletes jellemmel rendelkezők jelképei voltak. Az évszakok közül a tavaszt szimbolizálja. Az "orchidea-szoba" a fiatal lányok lakrészének neve volt.

        A vázában ábrázolt orchidea az egyetértés, harmónia jelképe.