Bárányhimlő

Ilyen az, amikor az embernek levegőt venni sincs ideje. Csapás csapás után.

Az, hogy a kocsiink össze-vissza törnek, és ott bírságolnak meg minket, ahol tudnak, és hogy szinte minden szabadidőnket ügyvédeknél töltjük (szerencsére nem családi ügyek miatt) csak apróság ahhoz képest, ami amúgy egymás után megtörténhet. És mikor szembesülünk vele, hogy gyermekünk pl. bárányhimlős, akkor nyernek csak igazán valódi értéket a dolgok és kerülnek a helyükre azok, amik addig nem voltak a helyükön.

Van, ami pótolható, és van, ami nem az. És van, ami az adott pillanatban csak lényegesnek tűnik, és van, ami valóban az. S hogy ha minden napra jut valami, akkor is tudnunk kell differenciálni a fontos, kevésbé fontos és igazából lényegtelen dolgok között.

Az első igazi gyermekbetegséget éljük. Csütörtökön azzal fogadtak, hogy Bobó bárányhimlős. Az említett két pötty a hátán, a meleg idő beköszöntével itthon fel sem tűnt, meg sem fordult a fejünkben, hogy jelentőséget tulajdonítsunk neki. Nem tudtuk, hogy bárányhimlős gyermekek vannak a csoportban. Azóta már tudjuk, főleg, hogy nagyfiunk is közéjük tartozik.

Így itthon lesznek, nem kis ideig, ahogy Bobó jelen állapotát elnézem. Egészen szerdától, az első kiütés megjelenése óta, máig nem vakarózott és nem viszketett a bőre. Ma estére már elkezdte kínozni a betegség, és egy szülőnek annál nincs rosszabb, ha a gyermeke kellemetlenségét, szenvedését látja még akkor is, ha bárányhimlőről van szó. Csak az lebeghet a szemünk előtt, hogy próbáljuk elterelni a figyelmét és minél könnyedébben túlesni a betegségen.

Nem kétlem, hogy ahogy meggyógyul, Zsifi következik. Mindketten itthon maradtak, mert a picur is úgyis el fogja kapni, csak idő kérdése. Egyébként is sokkal jobb nekik együtt, főleg, hogy sem én, sem a férjem nem tudunk itthon maradni hosszabb távon.

A pöttyök egyre csak sokasodnak. A bölcsiben mindenféle fajta előfordul, van aki már három hete nem jár, van, akin csak néhány kiütés jelent meg. Nagyfiamnak tegnap volt egy kis láza estére, ma nem volt. Igen vígan sétálgatott fel s alá, és figyelmesen érdeklődve nézegette a lovacskákat a nagyszülőknél.

Tegnap azt mondta a kishúgának: „Zsifi, nagyon szeretlek”. Aztán este elsorolta, hogy kiket szeret még nagyon. Családtagokat, az összeset, mindenkit fel is sorolt. Bölcsis néniket, bölcsis társakat. A dadus nénit. Hát igen, ilyenkor büszke ám az ember.

Zsifi egyre többet beszél. Már tudja a saját nevét, Bobót és a nagyszülőket is bőszen szólongatja. Mindenfajta állathangot ismer, még a hófajdét is. Illetve azt, amit mi annak gondoltunk, é úgy adtuk elő a gyermekeknek, hogy ez a hófajd hangja. Nem szoktuk becsapni a gyermekeinket, de a hófajd hangjáról valójában még csak elképzelésem sem volt, és Bobó annyira várta a választ a kérdésre, hogy „…És a hófajd mit mond?”, hogy ki kellett találni valamit. A hangot leírni nem tudom, de mindenki fantáziája szerint következtethet rá az apró, hegyes csőr alapján. Mi is ezt tettük. A hófajdok biztosan forgolódnak éjszakánként.

És még azt is mondja, hogy tea, kakaisz (irány a bili!), ga (jelentése: igen, vagy kutya, vagy tetszőlegesen bármi lehet, amire éppen kisasszonykánk gondol), neeeemmmm (jelentése: nem), jejtek (gyertek), éjísz (én is), és hasonlók. Ma reggeltől estig is nagyon sokat fejlődött, és mindent utánoz, főleg, amit Bobó csinál. Csodás időszak ez, a szülő csak ámul és bámul.

Mindig ugyanazzal szeretne játszani, mint Bobó. Erre azt szoktuk mondani az ordításban kitörő Bobónak, hogy ne izguljon, kishúga hamarosan megunja a játékot, és ő visszakapja. Erre ma mit mondott Zsifinek, miközben kislányunk épp a telefonnal játszott? „Zsifi, und meg!” Hát igen.

Szóval most folyamatos a pöttyfigyelés és árgus szemekkel nézzük, Zsifin mikor tör elő a kór. És reménykedünk, hogy mindezt gyorsan, viszonylag kevés viszketéssel, láz nélkül és minden kellemetlenséget a legjobban csökkentve fogjuk átvészelni.