Naggyá téve

Újra beköszöntöttek a rázós éjszakák. Már több mint egy hete nem alszunk jól. Zsifi átlagosan óránként ébred, sírdogál álmában. Az okot még nem sikerült megfejtenünk, de éppen tegnap vettem észre, hogy két szemfoga bújt ki alul, így esetleg ezen a tájon kell keresgélnünk. De jó lenne már egy kis alvás. Visszagondolva Zsifi első évére, amikor minden éjjel ez ment, legtöbbször pepitában, komolyan mondom nem tudom, hogy bírtuk ki. Nyilván mindenen túl lehet lenni, és biztos az is számít, hogy azóta is csak öregszünk, de azért nagyon  örülök, hogy általában jók az éjszakáink. Most mondjuk bedagadt üveges szemekkel nézek magam elé és várom a kávé áldásos hatását.

Bobó változatlanul jól alszik, bár pont ma éjjel ébredt ő is, és kiabált, hogy „Anya! Anya! Megijedtem…”. Olyan nagy ijedtség nem lehetett, mert ahogy bementem hozzá és megsimogattam, már újra el is aludt. Aztán rákezdte Zsifi és őt is simogattam egy kicsit, ivott sok teát, betömte kicsi szájába a legközelebbi cumit, egy másikat a kezébe fogott, és aludt ő is szépen tovább, mintha mi sem történt volna.

Tegnap jelentőségteljesen besétáltam a postára, és ajánlva elsőbbségivel tértivevényesen feladtam a peresítés előtti egyetlen felszólításunkat. Már nem vagyok ideges, vagy még inkább egyre idegesebb vagyok, magam sem tudom eldönteni. Egyrészről a tehetetlenek nyugalmával dőlhetünk hátra, pontosabban azzal a tudattal, hogy az egyetlen megtehető lépést megtettük, nincs más dolgunk, mint várni. Közben pedig nézzük a lakásokat, házakat, és szintén a tehetetlenek leleményességével beletörődünk, hogy nagyobb összegű bankkölcsönt kell felvennünk, mint szerettük volna. S hogy ez a jelen helyzetben mennyire tanácsos, nem tudhatjuk, de abban bízunk, hogy az aki mer, az nyer elv érvényesül és egy nagy levegővétellel kint lehetünk a vízből. Ha ez a módja, megtesszük, elkerülve az elmerülést.

Hiába. Felnőttnek lenni nehéz dolog, felelősségteljes hivatás. Nincs más hátra, előre.