• Myalgiás ölelés
        csocsoszan blogja

        A csontkovács dícsérete

          Még nem is szóltam nektek arról, hogy miként történt a csontkovácsnál tett látogatásom, anno. Mert talán csak nem feltételezitek rólam, becsületes betegről, hogy ott nem jártam?! Hát bizony jártam. Ez még megboldogult fiatalkoromban történt, amikor az emberiségnek ez a különös ,mutáns fajtája még nem volt így elterjedve, mint manapság, és amikor ezek még alig kezdtek feltünedezni a különféle tévécsatornák műsoraiban, ellentétben napjainkkal. Ha van valami, amit jónak tartok a kommunizmus éveiben, úgy az nem más, mint hogy ilyesmire sor nem kerülhetett volna akkoriban,  mert  ezeket egyenesen vadászta és bűntette a hatóság. Bárcsak ezt az egyetlen jót át lehetett volna menteni   napjainkra , hogy legább mások ne a saját bőrükön tapsztalják meg az igazságot! Mert akár hiszitek, akár sem, az én bőröm alig bírkózott meg vele. Történt ugyanis, hogy egy nagyon komoly tévécsatorna műsorában bemutattak egy  olyan csontkovácsot, aki éppen egy hozzám közeli városban lakott, s  a riport annyira szavahihetőnek  látszott az illető szakszerűségét illetően , hogy én még másnap felkerekedtem és elutaztam hozzá. Az időpont azért fontos, mert gondolom, hogy amennyiben kettőnél többet aludtam volna az ötletre, bizonyára eszembe jutott volna Mikszáth  hályogkovácsának története, ami  némi komolyabb megfontoltságra sarkallt volna, ám nagy hirtelenségemben ,erre akkor mit sem gondoltam, hanem belevágtam a dolgok közepébe.  S mit gondoltok, hogy vajon ha nekem sietős volt a dolog, az illető " szakembernek" nem volt az? De bizony az volt, olyannyira, hogy ahogyan beléptem az ajtón, ahelyett, hogy a leleteimről érdeklődött volna,  rögtön az árjegyzéket tárta elém, amely annak függvényében változott, hogy az embernek melyik tájékon fájt a gerince. Az esetemben, egész gerincoszlopomon való  fájdalmaim felsorolása annyira felturbózta a honoráriumot, hogy először be kelett mutatnom, miszerint a táskámban egy egész fizetésemet hordozom, s ez után rögtön kezelésbe vétettem. Nem részletezem a  gyógyításom recsegő hangjait, amelyet a csigolyáim produkáltak, hanem elmondom, hogy amikor a  vonatállomáson megláttam a férjem főnökét, soha úgy meg nem örültem neki, mint akkor, s  még arra is rávetemedtem, hogy  vele kocsival hazavitessem magam. Estére már a földön fetrengtem a fájdalomtól,  éjfélre félre beszéltem a láztól.  Hetekig feküdtem tehetetlenül ,s hónapokba telt a részleges felépülésem, amíg  keservesen ismét munkába tudtam állni. A gerincem örökre sérült maradt. Persze, sohasem meséltem ezt el egyik orvosomnak sem, mert nem akartam, hogy olyan szamárnak tűnjek, mint amilyen vagyok, ám betegtársaimat azóta is óvva intem a hasonló kísérletektől.  Nyilvánvaló, hogy van, akinek ez is bejön és segít, de azt gondolom, hogy az autoimmun betegek többségének óvakodni kell az ilyesmitől, vagy legalábbis ki kell kérnie orvosa tanácsát.  Azon is lehet tűnődni, hogy vajon, végeredményben ki is a hibás az ilyen esetekért, de mivel én becsületes vagyok- akárcsak Bendegúz az Indul a bakterházban- bevallom, hogy  az én esetemben leginkább én voltam a hibás." Lássatok hát  csodát, kicsik és nagyok-  sok esetben, a szamár csakis én vagyok!" IÁ-tok!