Csak azért is! - felépülök és újra zenélek

A négy fiatalembert ért (egykori) spanyolországi baleset egyik súlyos sérültje, Lakatos György fagottművész - 32 évvel a tragédia után - megemlékező sorokkal idézte vissza elhunyt barátját a Facebook nyilvánossága előtt (2019. febr. 27. 21:33).

Követőivel ezeket a gondolatokat osztotta meg:

 „Néha úgy megyünk az ütközés felé, hogy nem is tudunk róla... Néha véletlen, néha szándékos, de semmit sem tehetünk ellene...
87. február közepén ’Egy remek Banda’ kiásta magát a hóból és Spanyolország meghódítására készült. Béreltek egy fantasztikus autót, nekivágtak Európának. Lobogó hajjal, csillogó tekintettel, töméntelen hülyeséggel és néhány Glóbusz konzervvel. Mentek, mentek, és reggeltől estig nevettek. Kicsit zörgött az autó, de jött egy szerelő. Tovább zörgött az a kuplung, de telefon, és újabb szerelő. A sofőr fiú zseniális volt, kuplung nélkül is levitte a Bandát délre... Ott elfogyott az autó, és a türelem is. Késtek néhány órát... Béreltek egy autót, kicsi volt, lassan gurult, de megérkeztek és ketten másnap visszamentek elhozni a megszerelt autót. Nem lett kész időre, így megint késtek.

A déli melegbe megérkezve fürödni akartak, másik kettő lekísérte őket. Egyikőjük elvonult a mólóra, cigarettázott és megivott egy Cointreau-t, talán kettőt is. Lassan szedelődzködtek, bámulták egy ideig szemben Afrikát, aztán hazaindultak. A sarkon megláttak egy Bentleyt, alaposan megbámulták azt is, aztán felmentek a szállodával szembeni sarokra, de addigra pirosra váltott a lámpa. Így vártak.

Aznap délelőtt nem messze, egy spanyol fiú ünnepelt születésnapot, ivott néhányat és kocsiba szállt. Mikor ahhoz a nagy kanyarhoz ért, ahol a fiúk a járdán várakoztak, akkor kicsit gyorsan ment. Inkább nagyon gyorsan, s nem tudta bevenni a kanyart. Felszaladt a járdára és elgázolta azt a négy fiút.
Ha a fiúknak fantasztikus autója jó lett volna, vagy ha az a szerelő hamarabb végzett volna. Vagy ha nem lett volna olyan meleg és nem mennek le fürödni, vagy csak pár perccel kevesebbet nézik Afrikát. Vagy az a Bentley nem áll ott a sarkon, s nem bámulják annyit, és ha addigra nem vált pirosra a lámpa, vagy ha annak a spanyol fiúnak nem aznap van a születésnapja és nem vezet részegen arra, és beveszi azt a kanyart... Vagy ha Afrika nem ott van, hanem máshol, vagy ha az a négy fiú csak fél méterrel odébb áll, vagy ha az a remek fiú nem mellém áll, akkor ez a 32 év másként alakult volna... és Karó életben maradt volna...

Karmanóczky János barátom emlékére. 25 éves volt. Most 57 lenne.”

A megemlékezést jegyző Lakatos György arról nem tesz itt említést, hogy ő maga is csaknem áldozat lett azon a bizonyos sarkon. A helyi újság ezzel a címmel tudósított esetükről: „Muzsikusok tragédiája Marbella központjában. Egy halott, két súlyos sérült” (1987. márc. 1.)

A balesetet követő évek a fagottművész számára a lassú felépülésről, a zenéhez való visszatérésről szóltak. Amikor balesete után 8 évvel találkoztunk, éppen az újabb (a sokadik) műtétjére várt. Hosszú mélyinterjúban avatott be élete, sérülése, állapota, gyógyulása részleteibe, vallott a zenéhez fűződő érzelmeiről is, de leginkább a megelőző nyolc év orvosi eseményeit, az átélt testi-lelki kínokat, személyisége fejlődését idézte föl. A beszélgetés alapján készült írást közölte egy napilap (Magyar Hírlap, 1995), ezt átvette előbb a magyar, majd a spanyol, illetve az orosz nyelvű Reader’s Digest. (Az alábbiakban részleteket közlünk a dokumentumriportból, ami teljes terjedelmében a Kiterítenek úgyis! c. könyvben olvasható.)

A nagy visszatérés

Merev felsőtesttel ültem a járdán. Józsi hátulról feszült nekem, mintha rám dőlt volna egy fa. Hisztérikus állapotban volt. Sírt, jajveszékelt. Hol Karónak kiáltozott: „Ne halj meg, jaj, ne halj meg!”, hol meg nekem: „Gyuri, ne nézz le! Ne nézz le magadra!”

Lenéztem. Jobb térdem úgy nézett ki, mint egy meghámozott kókuszdió belseje. Sose hittem, hogy a csont ilyen fehér. Szinte világított a nyáriasan meleg este sötétjében. A térd fölött hosszú csíkban folytatódott a csont. Hiányzott róla a takaró: a combom belső fele. Aztán megláttam a talpam. Eddig csak akkor láttam, ha behajlítottam a térdem, s ölbe vettem a lábszáram, ám akkor is csak nehezen láttam egyben az egészet. Most a lábam teljesen visszahajlott. A jobb lábszárcsontom, félúton a térd és a boka között, annyira eltört, hogy az alsó rész az ütéstől visszaperdült, és most szembefordulva velem, a talpamat mutatta nekem.

Ültem a járdán, és nem éreztem semmi fájdalmat. A hangok zavartak. Emlékszem, odébb akartam emelni a jobb lábam. Mintha dörzspapírral akarták volna simára smirglizni a rücskös aszfaltot. Életem végéig meg fog borzongatni ez a hang. Smirglit nem tűrök meg a házamban... Józsi óbégatása is kezdett borzongatni: „Ne halj meg Karó!” Tudtam, fölöslegesen rimánkodik. Minek, kinek könyörög? Hiszen Karó halott! Minden érzékszervem működött. Mindent hallottam. Még azt a sivító hangot is, amivel a Seat Ibiza közeledett az éles kanyarban a járda felé. Láttam, felénk tart. Úgy emlékszem, mérlegelni kezdtem a menekülés útját. Lehet, csak a későbbi terepszemlén fedeztem föl a falat, azt, hogy alacsony kerítés húzódott mögöttünk. Igen, arra simán fel lehetett volna ugrani. Volna. Ha...

Valószínűbb, hogy akkor ott a járdán, fogalmam sem lehetett arról, a jajveszékelő Józsin kívül ki és mi van még mögöttem. Láttam viszont a kisodródott autót. És láttam Karót. Feküdt mellettem, mintha csak a strandolástól kimerülve, pihenne egyet az esti program előtt. Vendégségbe voltunk hivatalosak. Fürdőgatyában, mezítláb, tornacipővel a kézben mentünk haza átöltözni. A szállodánk a zebra túloldalán volt. Egyre messzebb.

A mentőautóban végig figyeltek a lábamra, mert folyton le akart fordulni. Állt mellettem a mentős és csak rakta vissza a lábam. Aztán már folyamatosan tartotta. Feküdtem a mentőben és lassacskán mindenem fájni kezdett. Megvolt a helyi kórházban az életmentő ellátás. A roncsolás fölött elkötötték a lábam, folyt belém az infúzió. Úton voltam a malagai traumatológiára. Nem tudom, a 30 kilométert milyen úton, milyen mentőn, milyen sebességgel tettük meg, de mintha göröngyös szántóföldön zötykölődtünk volna egy örökkévalóságig. Így érezték törött csigolyáim, törött medencém. Rövid szakaszokra magamnál voltam, aztán a fájdalom mindig letepert.

Föl se merült bennem, hogy meghalok. Ha nem is vagyok egyben, de itt van velem minden tagom. El se véreztem. Akkor még persze semmit nem tudtam az alattomos fertőzésekről, a szepszisről, ami a sikeres műtétek után is évekig lesben áll. Ahogy körülöttem is ott ólálkodott két és fél éven át. Általános csontfertőzésem volt, csontvelő- meg csonthártyagyulladás, ami agyhártyagyulladást okozott. Az se merült fel bennem, hogy nyomorék maradok. Hogy amputálják a lábam, hogy műlábbal kell majd élnem. A tolókocsi meg aztán végképp nem jutott az eszembe.

A következő hónapokat ágyban töltöttem. Az intenzív osztályon többet voltam kábulatban, mint ébren. Örültem, ha a morfium hatására nem éreztem fájdalmat.

Teljes magányban feküdtem az ágyamban. Csend volt körülöttem. Amióta az eszem tudom, sose fordult elő, hogy nem szólt a zene. Hangok alkották a kulisszát életem színpadán, sőt a hangok lettek a főszereplők is. Most csak mindenütt fehér leplek és bútorok. Az első hetekben még nem gondoltam a zenére. A fiúkkal se beszéltünk a zenélésről, amikor jöttek látogatni, majd elutazásuk előtt búcsúzni. Hogy mi lesz az elmaradt koncertekkel, hogy ki lép majd Karó helyére a fúvósötösben. Csak sírtunk, hogy nincs Karó.

A helyi újságok tudósításokat írtak rólunk. Fiatal zenészek, nemzetközi verseny díjnyertesei, spanyol körútjuk közepén tragédia éri őket. Jöttek részvétlátogatásra az olvasók. Az első kazettát egy angol nőtől kaptam. Szerette a zenét, jó érzékkel válogatott. A klasszikusok mellett jazzt és tartalmas könnyűzenét is hozott. Meg egy angol-spanyol szótárt. Belevetettem magam a nyelvtanulásba. Négy hónappal később már majdnem pontosan értettem a kórházvezető főorvost, amikor leült velem megtárgyalni, hogyan tovább. Azt ismételgette, az első szakasznak vége. Majd jön a csontplantáció, meg a húspótlás. Csakhogy a szepszis miatt néhány napon belül megint csontvelő-átültetésre van szükség. Ha azt megkezdik, minimum egy évig utána maradnom kell. Ha tehát haza akarok utazni, itt a pillanat, mondta. Elég erősnek gondolt arra, hogy kibírom az utazást. Adott két nap gondolkodási időt. Amint kimondtam az igent, már mehettem is. Minden elő volt készítve.

Egész Pestig vacogtam, hiába raktak rám tucatnyi takarót. A malagai 32 fok után rosszul esett a rendkívüli 5 Celsius júniusban. Ferihegyről a mentő egyenesen a Traumatológiára, a sterilszobába vitt. Minden lelet, az összes műtét minden dokumentációja ott várt. Késő este volt, mire – a hosszú időre otthonomat jelentő – ágyba kerültem. Az a Kalas doktor volt éppen ügyeletben, aki később operált. Már nagyon várt. Ott, az ágy szélén ülve, akkor este, áttanulmányozta a papírjaimat és mondott valamit. Örökre hálás leszek neki, hogy hosszasan tépelődve, hangosan latolgatva oly őszintén beszélt: „Van rá esély, hogy megmarad a lába!”

A szemembe nézve magyarázta: 40-50% annak valószínűsége, hogy saját – működő, használható – lábbal fogom leélni az életemet. Ezt mondta. Először szembesített valaki azzal, hogy elveszíthetem. Hogy alig 30 évesen nyomorék leszek. Műlábas. Vagy tolókocsis. Attól függően, hogy mennyi időn át és mekkora területet érint a szepszis. Hogy ki tud-e tisztulni, hogy megszűnik-e az állandó gyulladásos váladékozás. Feküdtem az ágyamban és nehéz éjszakám volt. Végig kellett gondolnom, akkor hogyan is tovább. Az nyilvánvaló volt, hogy nem adom fel. Nem szállok ki, akármi lesz is.

Sokan kérdezték az elmúlt 8 év alatt, vallásos vagyok-e, voltam-e korábban, hívő lettem-e a baleset után. Nincs kedvem a részletes magyarázatra, hogy racionális vagyok, de hívő. Nem járok templomba, nem hiszek a tételes vallásban, de úgy érzem, van egy felső erő, akivel állandó dialógust lehet folytatni. Belül. Csendben. Bennem nem úgy működik a hit, hogy isteni eleve elrendelésnek fogtam föl a balesetet, és nem is a vallás tiltása miatt döntöttem el, hogy nem leszek öngyilkos.

Meg akartam gyógyulni. Dolgom van az életben. Van valami, amit nagyon szeretek. Majd bolond leszek megfosztani magam a fagottozás és a zenehallgatás boldogságától. Magam elé képzeltem az Opera zenekari árkát. Elterveztem, rámpát rakunk oda, amin legurulok. Lesz élet, lesz muzsika tolószékből is! Lássunk hát neki a műtéteknek, az erősítő gyakorlatoknak.

Más talán azt mondaná, a baleset csak egy rossz álom. Nem, nem rossz álom, hanem valami nagyon valóságos, ami ugyanúgy megtörtént, mint az, hogy fagott diplomát kaptam. S legalább olyan meghatározó is. 8 év után is jelen van az életemben, és mindig jelen is marad. Fel kell készülnöm a soron következő műtétre, a huszadikra. Protézist kell beépíteni a térdkalács helyére. Ha majd rászánom magam. Ha majd ki tudom szakítani azt a 2-3 hónapnyi időt az életemből, akarom mondani, a munkámból.

Nem csak a tudatomban, az idegrendszeremben is folyton jelen van a baleset. Fáj a lábam. Szinte mindig. Ettől gyakran vagyok nyűgös, morcos. Ilyenkor magamra zárom az ajtót, ne kínozzak másokat is. De egyre kevesebb a nehéz napom. Használom a lábam. Járok rajta. Ha bicegve is. Ha biztonságból bottal is. Ha friss levegőre vágyom, a Zeneakadémiáról sétálva jövök haza, a vár aljába. Tavaly gyalog másztam föl az Eiffel toronyba. Hiszem, a virtuskodás segített a gyógyulásban is. Mindegyik orvos hihetetlennek tartja, hová jutottam. Felépülésem felülmúlja várakozásaikat, elképzeléseiket. Ahogy kijöttem a szepszisből, a tény, hogy minden sebem begyógyult, hogy a szövetpótlások után olyan a combom, senki meg nem mondaná, valójában mekkora darab repült ki belőle. Strandra járok és a lányok nem csak szánakozásból randevúznak velem. Van valaki, akit szeretek és a közös életet tervezgetjük. Teljes értékű életet élek. Lefoglal, betölt a hivatásom. Ezért nem számít igazából, hogy bottal bicegek, hogy olykor fáj a lábam. Hogy mindig fájni fog. A kínok el fognak kísérni életem végéig. Megtehetem, hogy ne gondoljak rá. Pedig nem volt könnyű, míg idáig jutottam.

Harminc éves koromra addigi életemből két év három hónapot ágyban, tolókocsiban töltöttem. Tudtam, hogy elengedhetetlen a jó erőnlét. Kilométereken hajtottam a tolókocsit, hogy izmosodjon a karom, levegőzzön, erősödjön a tüdőm. Nem volt ekkora élvezet az 1500 lábemelés, de azt is megcsináltam. Inkább többet, mint kevesebbet. Állapotom engem igazol. Makacsságom meghozta az eredményt. A zenei edzésprogramban is. Fél évig gyötörtem magam. Nem ment simán, elrontottam, voltak mélypontok. Egy évvel a Pestre érkezés után kerültem le Kalocsára, a szüleimhez. Műtétek közötti szakasz volt, olyan „lábadozás”, amikor épp a lábam nem lehetett terhelni. Friss beültetések voltak, talán az ötödik vagy hatodik csontpótlás, a saját készletből. A csípőmet szeletelték, hogy legyen mivel kitoldani a hiányzó darabokat a lábszárból. Ültem a tolókocsiban, fagottozni próbáltam. Nem ment. Úgy gyötrődtem a hangszerrel, mint egy gyenge kezdő. Világos, hiszen egy hét kihagyás is megérződik. Izomláz, fájdalom jelentkezik a szájban, a nyelvben. Hát még másfél év után. Az ajkakban, a mellkasban addig kidolgozott összes izom elsatnyul, elmegy. Fél évig tartott, míg fölhoztam magam a másfél év előtti szintre. El akartam indulni a Rádió fagottversenyén.

Két év telt el a baleset után, s ott ültem a versenyzők között. ’89 húsvétján voltak a meghallgatások. Akkor még nagyon rosszul mozogtam. Bevonuláskor, távozáskor öcsém hozta utánam a hangszerem. Minden erőmet lefoglalta, hogy én magam ki tudjak menni a teremből. Megnyertem a versenyt. A díjkiosztó gálán már olyan taps fogadott, hogy szinte azt gondoltam magamban – és közben iszonyúan szégyelltem, hogy ilyen gondolatra vetemedek –, hogy megérte. A lelkem mélyén ugyanis tudtam, hogy a meleg taps, a lelkes figyelem nemcsak a zenémnek, hanem annak is szól, milyen pokolból értem fel idáig. Ma már azt akarom, a zenére figyeljenek, ne is tudjanak a balesetemről. Persze világos, bele kell kalkulálnom, most már mindenhová elkísér majd a híre.

Tavasszal jártam a baleset óta hatodszor Spanyolországban. Hat év után játszottam a Don Pepe-ben, Marbella legelegánsabb szállodájában. Csupa burnuszos arab és gyémántot viselő nő előtt. Majd szétszedték a termet. Egy héttel később koncerthallgatóként tértem be, és a közönség fölismert. Nagy taps kísért, míg a helyemre értem. Akkor is eszembe jutott, hol lenne most a siker, ha nem ér a pályám elején baleset? Azóta magyarázom magamnak, a balesetem ellenére, és semmiképpen sem miatta jutottam idáig.

(A „vallomást” itt most megszakítjuk…)

Lakatos György (1960, Kalocsa) 1987-ben diplomázott a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán, s 1985 óta a Magyar Állami Operaház és a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának első fagottosa. 1987 óta a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen oktat, ahol ma docens. Európa szinte minden országában koncertezett, vagy tanított, de turnézott Amerikában, Kanadában, Izraelben is. Repertoárja a reneszánsztól a kortárs zenéig terjed. Számos ősbemutató fűződik nevéhez – írja a wikipédia. 1991-ben életre hívta a kalocsai Kék Madár Fesztivált, ezen minden évben az ország vezető művészei honoráriumukról lemondva lépnek fel valamilyen jótékony cél érdekében. Az 1991-ben létrehozott Artisjus Zenei Alapítvány kuratóriumi elnöke. Nevéhez fűződik a Fagott-kultúráért Alapítvány (1994). 2008-ban a budapesti Katona József Színházban Mese a Fabánról címmel indított sorozatot – a teljes magyar fagottirodalom bemutatása volt a cél, színházi, dramaturgiai környezetben. 2009-ben családoknak indított rejtvényes, játékos zenei sorozatot a Magyar Nemzeti Múzeumban Dzsopatán és Gásztonfild címmel. 1984-1987 között az Aquincum Fúvósötös tagja volt. 1997-től az újraindult UMZE kamaraegyüttesben zenél. 2011-ben megalapította a Corridor Quartettet. Díjai, kitüntetései közül önkényesen ezt a kettőt emeljük most ki: a Példakép Alapítvány kitüntetése a hátrányos helyzetű gyermekek és családjuk segítésére folytatott jótékonysági tevékenységéért (2005), Summa Artium: „Az Év Patrónusa Díj” (2009) – a modellt teremtő lokálpatrióta zenésznek.

A szerző dokumentum-kötete, a Kiterítenek úgyis (riportok életre-halálra – benne a Lakatos Györgyről szóló írással) 2018-ban jelent meg a Kossuth Kiadónál.

Forrás: WEBBeteg
Szerző: Fazekas Erzsébet, újságíró

Baleset || Zene || || ||
Vissza az eredeti oldalra