Fáradt mókus a kerékben

Észrevétlenül lett az életem része, hogy mindig fáradtnak éreztem magam. Kezdetben azt hittem, hogy ez így természetes, hiszen sokat dolgozom, és érthető, hogy elfáradok. „Nincs semmi baj, egy jó kiadós pihenés majd rendbe hoz mindent!”- mondtam magamnak.

Aztán észrevettem, hogy a napok valahogy értelmetlenül, és élettelenül telnek el. Már csak felszínesen vettem részt a saját életemben, belül meg egy visszaszámláló ketyegett, és én mindig arra figyeltem.

„Most nagyon fáradt vagyok, ezt bírjam ki valahogy, aztán nemsokára majd pihenek, és jobb lesz!” Már reggel csak azzal a gondolattal sikerült kimásznom az ágyból, hogy este majd lefeküdhetek végre.

Sokat aludtam, ennek ellenére a fáradtságom nem múlt el, de mindig láttam magam előtt a vigasztaló lehetőséget, hogy egyszer majd eltűnik. Rendületlenül hittem, hogy csak annyi kell, hogy pihenhessek egy kicsit. Majd valamikor. Hétfőn már a szombatot vártam, szeptemberben már az őszi szünetet. Addig meg valahogy majd csak eltelnek a napok…

Így is volt. A napok elvánszorogtak, nem sok nyomot hagytak maguk után. Az életem nem volt más, mint két alvás közötti „valahogy kibírás”. És én még mindig nem vettem észre, hogy baj van.

Aztán egyszer csak rájöttem! Pontosan a Kossuth Lajos utca 36. számú ház előtt jöttem rá. Ott éreztem ugyanis nagyon erősen azt, hogy: „Ennyi volt. Én most ide lefekszem a járdára, és pihenek egyet.”

Máig sem tudom, hogy attól bizonytalanodtam-e el, hogy megbotránkoztatom az embereket, vagy attól, hogy nem törődnek velem, és rám lépnek, de végül is nem feküdtem le. Hazavánszorogtam, és segítséget kértem.

(Moody)