Tradíció

Egyetlen emlékem van az apai nagyapámról: nyár van, ebéd után lefekszik a fűbe a körtefa alatt, maga alá hajtja a fejőskötényt, és alszik. Apám szintén szunyókált délutánonként, és a nővérem is.

Én – természetesen? – ugyanilyen nagy rajongója vagyok a délutáni pihenésnek. Ha nincs lehetőségem rá, akkor már kora este nagyon fáradt vagyok és rosszkedvű. Egy barátnőm mondta rólam, hogy én olyan vagyok, mint akit este nyolckor kihúznak a konnektorból. Utána már semmi érdemlegesre nem vagyok képes, még a mosogatást is elteszem másnap reggelre. Tehát: ha csak tehetem, lefekszem délután.

Sokan mesélték nekem, hogy ők a nap közbeni alvástól csak nyomottabbak lesznek, és este pedig csak forgolódnak. Jó, hát akkor ők ne próbálkozzanak, nem nekik való. Nekik valószínűleg nem volt fejőskötényes nagypapájuk. Mi viszont, akiknek volt, már azt is kikísérleteztük, és meg is szoktuk beszélni, hogy kinek mennyi idő a tökéletes. Ki az, aki levetkőzik hozzá, és ki az, aki ruhástul fekszik le. Van, aki ébresztőt állít, mások maguktól ébrednek. Mindenki hite szerint.

Én a levetkőzős, ébresztős csapatba tartozom, a tökéletes időtartam pedig 30 perc. A 40 még belefér, az 50 viszont öngól. Akkor én is nyomott maradok. Fél óra után viszont pihenten kipattanok az ágyból, és este is aktív vagyok. Ahogy öregszem, egyre kevésbé titkolom ezt a szükségletemet. Voltam már olyan baráti összejövetelen, ahol a többiek társasoztak, én meg a másik szobában aludtam.

Mondtam nekik: nevessetek csak, de ez genetika, nem tehetek róla. Akinek nem köténye, ne vegye magára!

(Moody)