Nehéz elmagyarázni másoknak, hogy mit érzek

Amikor a szakdolgozatomat írtam poszt-posztmodern amerikai irodalom témában, rengeteg tanulmányt olvastam traumairodalom, kollektív, illetve egyéni trauma témában.

Kertész Imrén keresztül Heller Ágnesen át a legtöbb (magyar és külföldi) szakértő álláspontja ugyanaz: a trauma feldolgozásának egyetlen módja, ha kibeszéljük magunkból, viszont a ma ismert nyelv(ek) egyike sem alkalmas arra, hogy eszköze legyen egy ilyen elbeszélésnek, ehhez létre kell hozni a traumanyelvet, ami képes arra, hogy leírja azt a fragmentumokból vagy fragmentumokra építkező, traumatizált állapotunkat.

A depressziós állapot leírásának is megvan a saját nyelve

Egy olyan nyelv, ami kellőképpen árnyalt ahhoz, hogy a legalapvetőbb, legapróbb részleteket is érzékeltesse anélkül, hogy a dolgok szó szerinti kimondására kényszerítene bennünket (nekem pl. ez megy az egyik legnehezebben). Úgy elmondani mindent, hogy közben nem mondok semmit – talán ez a legmeghatározóbb eleme a depresszió kommunikálásának. Félni a társak reakciójától, a meg nem értettségtől, de közben minden porcikánkkal arra vágyni, vagy valaki végre megértsen bennünket.

Olyan reakciókat váltani ki másokból, amitől érezzük a segítő szándékot, de nem érezzük, hogy kioktatnának, vagy jobban akarnák tudni nálunk.

Egy blog írása pl. kitűnő eszköz erre (tapasztalom! :)), ha akarom, elmondom (vagyis, posztolom), ha nem, akkor úgy nem történt meg, hogy közben mégis megtörtént, hiszen kiírtam magamból, csak nem tettem mások számára elérhetővé.

Tényleg segít, egy próbát megér!

(Moody)