Egy visszeres nő története

Szerettem sétálgatni a városban a fiammal akkoriban (amikor olyan 2 év körül volt).Egyrészt mert együtt lehettünk,- elég hamar visszamentem dolgozni - másrészt csak a hosszú séták alkalmával volt esélyem arra, hogy elalszik, és így az én örökmozgó kisfiam pihen és így kisebb lesz az esélye a túlpörgésnak, amire annyira jellemző volt (mostmár nem annyira). Már olyan fiatalon is egy-egy ilyen hosszú séta után olyan fájdalmasnak, nehéznek, zsibbadónak éreztem a lábaimat. De milyen voltam én akkor? Még télen csak-csak felvettem a gumiharisnyát, ha tudtam , hogy a lábaimat jobban igénybevevő túra elé nézek. Na, de nyáron? Ahhoz túl hiú voltam. Így aztán az idő előrehaladtával mitől is várhattam, hogy csökkenni fognak a panaszaim, így szép lassan fokozódtak.

Azon a spanyolországi utazáson ismerkedtünk meg egy házaspárral, akikkel azóta is tartjuk a kapcsolatot. Azóta van már 3 felnőtt gyerekük. Klárikámék az évek alatt a világban mindefelé jártak már. Pénzük is volt rá, idejük is, és valahogy kellően lazák az élethez. Nahát ő az, akinek olyan szépek voltak mindig is lábai, amit annyira irigyeltem. Fiatal korában sem kellett soha takargatnia. Most sincs rajta mit, csak hát ennyi idősen egyikünk sem jár már miniszoknyában. Amíg én már gyógyszert szedek, mert olyan gyakran fáj a lábam, és úszni járok, addig egy olyan ember, mint ő ezt nem tudja átérezni. A legtöbben azt hiszik, hogy csak hisztizek, amikor a visszereimről írok, pedig évek óta ez komoly problémát okoz, és a mindennapjaimat megnehezíti.

Gyönyörű volt Spanyolországban. Olyan óriási, erős hullámokat vetett a tenger, szinte felborított a parton is. Pihenés ezerrel. És Barcelona! Nekem legjobban a Güell-park tetszett. Azok az érdekes Gaudi- formák, a kilátás, a hangulat, az emberek. Egy teljes napot töltöttünk a városban. Egész nap sétáltunk. Minden fő nevezetességet látni akartunk. Csak az volt kicsit csalódás, hogy a Sagrada Familia fel volt állványozva, és annyira körbe volt építve, hogy nagyon keresni kellett azt a helyet, ahol egészben le tudtuk fotózni.  Hú!,  estére úgy bedagadtak, és úgy fájtak  a lábaim! Hazafelé menet a vonattól az apartmanig csak vonszoltam őket. Otthon jól felpolcoltam őket vagy 5 párnával és így már könnyen elteltem az aznapi élményekkel. Mai napig olyan szívesen emlékszem arra a minden pillanatában újat tartogató, különleges, és fárasztó napra!

Ahogy a fiunk cseperedett, egy kis édes kettesre vágyva, befizettünk a férjemmel egy autóbuszos spanyolországi útra. Az utazás izgalmas perceit várva nem is sejtettem, milyen fárasztó és megterhelő utam lesz. A buszon töltött első néhány órában olyan felhőtlen volt az út, azután egyre nyilvánvalóbbá vált a számomra, hogy ezeket a hosszú buszos utakat nem a visszeres nőknek találták ki. De a legnehezebb része az  éjszaka volt. A lábam már nemcsak a folyamatosan hajlított pozíciótól fájt, de ahogy haladtunk az út vége felé, furcsa égő érzést éreztem belül, és a bokám környéke kétszer akkora volt, mint egyébként. Persze üres hely sehol, így aztán némi enyhülést csak az hozott, ha a busz megállt, és leszálltunk, vagy a férjem ölébe pakoltam a lábaimat, vagy kis változatosságként magam alá húztam. A végén  a kilométerek egyre nehezebben fogytak, és még a hajnal és a várakozás izgalma sem hozott számomra új energiát. A nagyon hosszúnak tűnő, lábfájdalmas út után végre elértük a Costa Bravat -t, és a nagy hullámokat vető Földközi–tenger elfeledtette velem az út nehézségeit.

Mivel a futás azóta is az életem fontos részét képezi, így gondolható, hogy a lábaim izmosságán kívül más gyönyörűséget nem okozott alszáramon. A biciklizés és az úszás a legjobb tudtommal a visszereknek. Bár biciklizni tudok, de napi szinten nem élek vele. A reggeli és délutáni csúcsforgalomban az autók között cikázni nem az én világom. Az úszás pedig akkor megy kifogástalanul, ha sima a víztükör, és még véletlenül sem ér hozzám senki a vízben, mert rögtön elkezdem nyelni a vizet, és vége az élvezetnek. Így aztán bármily nehéz is volt a döntés, a futás az maradt, és a visszerek is.

No, de bánja kánya! Mi az a kis hajszálértágulat ahhoz a nagyszerű érzéshez képest, hogy anya lettem. Akkor éreztem magam igazán nőnek. Emlékszem olyan szépnek éreztem magam, hogy nemcsak feleség, de anya is vagyok már. És szerencsésnek mondhattam magam, hiszen szülés után néhány hónappal már a súlyom a szülés előtti volt. Mihelyst befejeztem a szoptatást újra elkezdtem sportolni. Szeretek futni, még most is. Főleg este, mikor elcsendesedik minden, az utcák elnéptelenednek, és a virágok illata olyan erős. Elindulok, a lábam visz előre, és amikor könnyedén, fáradtság nélkül szinte suhanok az éjszakában, útközben elveszítem a frusztrációimat, a szomorúságom enyhül. Mint egy harc, amit újra megnyerek. Szóval a futás remek dolog, de nem a visszereimnek! Ez örök kérdés volt mindig. Fussak a fittségem és a lelki békém miatt, vagy ne, mert a futás nem tesz jót a visszereimnek?

Azért kezdem el írni ezt a blogot, mert remélem, hogy a tapasztalataimmal  és a hibáimmal  tudok segíteni nőtársaimnak.

Első gyermekem születése előtt formás, izmos lábaim voltak. Egy-két aprócska hajszáléren kívül nem zavarta semmi lábaim látványát. 25 évesen lettem terhes a fiammal. Már 5 hónapos terhesen annyira dagadtak a lábaim, hogy olyan magas szárú cipőt vettem magamnak, amelynek az orra lukas volt, és a takarításban dolgozók formaruházatához tartozott. Bár kicsit mókás volt, de roppant kényelmes, és elfért benne a lábam, és ez mindennél fontosabb volt. Ma már tudom, hogy akkor  rugalmas harisnyát is kellett volna viseljek, hogy megelőzzem a visszeresség fokozódását. De azt gondoltam, hogy örökké így marad, és gond nem lehet. Ahogy nőtt a pocak, még inkább elterelődött a figyelem lentről. Már az is óriási megkönnyebbülés volt, ha a magasba emeltem. Majd a fiam születése után szomorúan konstatáltam, hogy bár a forma az hál istennek maradt, de a felszín romlott.