Szülők és gyerekek

Halihó! A tegnapi napomért dícséretet érdemlek, úgyhogy képzeletben megveregettem a vállamat. Elmentem a kislányomhoz, utána felmentem Anyuékhoz (ugyanabban a bérházban laknak, csak másik lépcsőházban), és már alig vártam, hogy hazajöhessek. Nem azért, mert bármi bajom lett volna, csak úgy. Erre az Apukám (a továbbiakban Papa) kérdezte, hogy ráérek-e, mert el akar menni a Média Markt-ba tv-t venni a Nagyikámnak. Na, erre rögtön kezdtem rosszul érezni magam. Gondolom másnak is vannak "gondjai" az ilyen hatalmas áruházakkal (Tesco, Cora, stb.), nekem már csak a megemlítése is elég, hogy bepánikoljak. Ez azért érdekes, mert 5 hónapig dolgoztam a Tesco-ban , és még szerettem is. De azért bátran igent mondtam. Majdcsak túlélem valahogy. Na, el is mentünk, és JÓL BÍRTAM! Teljesen meg voltam elégedve magammal. Tegnap be is akartam írni ide a blogba, de olyan sz.. volt a netem, hogy nem próbálkoztam inkább. Ja, még az fontos, hogy Papa és Anyóca bármit kérhetnek tőlem, mert amikor nagyon a béka segge alatt voltam (értsd: nem mozdultam ki a lakásból, és úgy egyáltalán nem csináltam semmit, csak ültem egy helyben), na akkor Ők jöttek, elvittek sétálni, villamosozni, nálam aludtak, ha szükségem volt rá, a Papa elkísért az orvoshoz, a munkanélkülibe, stb. EZT soha nem tudom eléggé meghálálni NEKIK!

Most jutott eszembe, hogy szinte mindenki azt írja, hogy titkolja a betegségét mások előtt. Én se mondom el fűnek-fának, de van, amikor kifejezetten hasznos megmondani az igazat. Pl. Én ugyebár óvónőként dolgoztam kb. 20 évig. Na, és az egyik munkahelyemre úgy jelentkeztem, hogy rögtön megmondtam, hogy én pánikbeteg vagyok, és ez mit jelent. És mégis felvettek! Sajnos csak 1 évig dolgoztam ott, de imádtam. A mai napig az volt a legkedvesebb munkahelyem. És nem azért, mert "betegen" alkalmaztak, hanem azért, mert elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és állítom, hogy a betegségtudatomnak is jót tett, nem kellett titkolóznom.