Pánik indul...

A legtöbb pánikbetegnek halálfélelme van. Nekem nincs, soha nem is volt. Viszont rettegek attól, hogy elájulok az utcán! Fogalmam sincs, milyen az, mert még életemben nem estem össze. Ha nem vagyok egyedül, akkor nincs probléma, de ha egyedül vagyok, akkor mindig bennem van a félsz, és mint minden pánikos tudja, ezzel már el is indul a "lavina". A félelemtől gyorsabban veszed a levegőt, ettől el kezdesz szédülni, és rögtön olyan érzésed lesz, hogy rögtön elájulsz. Én ilyenkor mélyeket lélegzek, hogy ellenőrizzem, nem fulladok-e, kapok-e rendesen levegőt. Ezután becsukom a szemem, hogy érezzem valóban szédülök-e, vagy csak a tudatom játszik velem. Ha nem "dőlök" el, akkor még az egyik lábam is felemelem, hogy úgy is megmarad-e az egyensúlyom. Persze, előtte szétnézek, hogy látja-e valaki, nehogy hülyének nézzenek. Ha az eredmény biztató, akkor elkönyvelem, hogy a pánik csinálja ezt és kivárom, amíg elmúlik. Persze olyan is van, amikor olyan pocsékul érzem magam, hogy mindent hátrahagyva hazajövök. Általában a postán vagy a boltban szokott rámjönni ez az érzés, ezért pl. nem megyek be a corába, vagy a tescoba, mert túl nagy a tér, hamarabb megtalál a pánikom. Pont ma fújtam le az összes programomat, mert úgy éreztem, nem vagyok képes elintézni. Helyette a jól bevált elterelő hadműveleteket alkalmaztam, úgymint fahordás, takarítás. Sőt, felfedeztem egy újabb jó kis elfoglaltságot: a favágást! De nem ám kis ágacskákat, hanem rendes farönköket aprítottam. Szuper volt! El is feledkeztem a pánikomról. Most viszont nem érzem a bal kezemet, alig tudok írni. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem, de megérte! A másik nagy félelmem, hogy megfulladok. Erről sem tudok semmit szerencsére, de félek tőle. Érdekes, hogy a kocsiban nem félek, meg a vezetéstől sem. Pontosabban akkor nem jön "pánik elvtárs", ha én vezetek vagy a férjem. Ha más, akkor rizikós a helyzet. Vagy jön, vagy nem. Pl. amikor a második unokám született és mentünk a kórházba látogatni, egy ismerős vezetett, ráadásul hátul ültem /utálok hátul ülni/, na akkor olyan rosszul lettem, mire odaértünk, hogy alig bírtam betámolyogni a kórházba. Nekem életbevágóan fontos, hogy minden helyzetben lássam az un. menekülési útvonalat. Ez lehet egy kijárat a friss levegőre, vagy a mellékhelység. Az említett helyzetben a wc volt a megmentőm! Ilyenkor bemegyek és fel-alá sétálok, amíg jobban leszek. Azért volt már rá eset, hogy a kocsiban is elkapott a rosszullét, ilyenkor lehúzom az ablakot - nem számít, hogy milyen hideg van - előveszem a táskámból a "hányós zacskót" /ez mindig nálam van/, és "utánam a vízözön" alapon folytatom az utam.