• Pánik indul...

        ajtatosmano. blogja

        A legtöbb pánikbetegnek halálfélelme van. Nekem nincs, soha nem is volt. Viszont rettegek attól, hogy elájulok az utcán! Fogalmam sincs, milyen az, mert még életemben nem estem össze. Ha nem vagyok egyedül, akkor nincs probléma, de ha egyedül vagyok, akkor mindig bennem van a félsz, és mint minden pánikos tudja, ezzel már el is indul a "lavina". A félelemtől gyorsabban veszed a levegőt, ettől el kezdesz szédülni, és rögtön olyan érzésed lesz, hogy rögtön elájulsz. Én ilyenkor mélyeket lélegzek, hogy ellenőrizzem, nem fulladok-e, kapok-e rendesen levegőt. Ezután becsukom a szemem, hogy érezzem valóban szédülök-e, vagy csak a tudatom játszik velem. Ha nem "dőlök" el, akkor még az egyik lábam is felemelem, hogy úgy is megmarad-e az egyensúlyom. Persze, előtte szétnézek, hogy látja-e valaki, nehogy hülyének nézzenek. Ha az eredmény biztató, akkor elkönyvelem, hogy a pánik csinálja ezt és kivárom, amíg elmúlik. Persze olyan is van, amikor olyan pocsékul érzem magam, hogy mindent hátrahagyva hazajövök. Általában a postán vagy a boltban szokott rámjönni ez az érzés, ezért pl. nem megyek be a corába, vagy a tescoba, mert túl nagy a tér, hamarabb megtalál a pánikom. Pont ma fújtam le az összes programomat, mert úgy éreztem, nem vagyok képes elintézni. Helyette a jól bevált elterelő hadműveleteket alkalmaztam, úgymint fahordás, takarítás. Sőt, felfedeztem egy újabb jó kis elfoglaltságot: a favágást! De nem ám kis ágacskákat, hanem rendes farönköket aprítottam. Szuper volt! El is feledkeztem a pánikomról. Most viszont nem érzem a bal kezemet, alig tudok írni. Lehet, hogy egy kicsit túlzásba vittem, de megérte! A másik nagy félelmem, hogy megfulladok. Erről sem tudok semmit szerencsére, de félek tőle. Érdekes, hogy a kocsiban nem félek, meg a vezetéstől sem. Pontosabban akkor nem jön "pánik elvtárs", ha én vezetek vagy a férjem. Ha más, akkor rizikós a helyzet. Vagy jön, vagy nem. Pl. amikor a második unokám született és mentünk a kórházba látogatni, egy ismerős vezetett, ráadásul hátul ültem /utálok hátul ülni/, na akkor olyan rosszul lettem, mire odaértünk, hogy alig bírtam betámolyogni a kórházba. Nekem életbevágóan fontos, hogy minden helyzetben lássam az un. menekülési útvonalat. Ez lehet egy kijárat a friss levegőre, vagy a mellékhelység. Az említett helyzetben a wc volt a megmentőm! Ilyenkor bemegyek és fel-alá sétálok, amíg jobban leszek. Azért volt már rá eset, hogy a kocsiban is elkapott a rosszullét, ilyenkor lehúzom az ablakot - nem számít, hogy milyen hideg van - előveszem a táskámból a "hányós zacskót" /ez mindig nálam van/, és "utánam a vízözön" alapon folytatom az utam.


        Nagyon örülök, hogy már az első írásomat ilyen sokan elolvastátok! Akkor most már illik bemutatkoznom. 48 éves vagyok /10-et simán letagadhatok/, egyszer már elváltam, most házasságban élek nagyon boldogan! Két felnőtt gyermekem van, már mindketten önállóak. Nem dolgozom /hű, de jó nekem!/, nemrég költöztünk ki a városból /kutya, macska, kert,stb./. Imádok itt lakni! Hogy mióta vagyok pánikbeteg? Már az idejét sem tudom, olyan rég. Voltam már lent és fent, szedtem mindenféle gyógyszereket, jártam több orvosnál, vizsgálatokon, stb. Gondolom ezt a tortúrát mindenki ismeri. Azt, hogy viszonylag jól vagyok és normális életet tudok élni, tulajdonképpen az Anyukámnak köszönhetem. Ő hallott arról a dokiról a rádióban, akihez azóta is járok és aki szó szerint megmentette az életemet! Mert amilyen életem volt addig, az már nemigen nevezhető annak. Odáig jutottam, hogy a földszinti lakásból a szemetet nem mertem kivinni, mert féltem, hogy rosszul leszek. Buszra, villamosra nem tudtam felszállni, inkább gyalog mentem. A boltba úgy mentem, hogy ha sokan voltak, inkább be se léptem. Ha kevesen, akkor gyorsan összekapkodtam, ami kellett, és imádkoztam, hogy mielőbb kint legyek. Mára odáig jutottam, hogy el tudom intézni a dolgaimat, minimális gyógyszert szedek /napi 1/2 szemet/, busszal, villamossal most sem utazom, inkább autóval közlekedek. Nem mondom, hogy nincsenek rosszabb napjaim, olyankor nem megyek sehová, itthon meg elterelem a figyelmemet, és kivárom, amíg elmúlik. Bevált módszereim: takarítás, mosogatás, kerti, udvari munkák, játék az állatokkal, kötés, rejtvényfejtés, és újabban a sütés. Persze mondhatjátok, hogy könnyű nekem: se kisgyerek, se munkahely. Hát igen, hál'Istennek szerencsés vagyok! Áldom is a sorsomat, hogy egy ilyen férjet kaptam, igaz, megdolgoztam érte! Node erről majd máskor írok.

        Halihó! Kedvenc időtöltésem különféle oldalak nézegetése a neten. Így találtam erre az oldalra is, és nagy örömmel tölt el, hogy mennyi sorstársat találtam. Persze az öröm nem annak szól, hogy milyen jó ezzel a betegséggel élni, hanem annak, hogy lesz kivel beszélgetni erről a témáról. Végig olvastam a pánikról írt blogokat és meglepő, mennyi hasonlóságot fedeztem fel. Mindegyikben találtam olyat, ami rám is jellemző.

        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        A pánik hűséges társ. Velünk van jóban, rosszban.
        Látogatás: 23837 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés