• Pánik indul...

        ajtatosmano. blogja

        Érdekes az orvostudomány vagy az állam? Már említettem, hogy van egy értelmi fogyatékos nevelt lányom. Születésétől fogva az, tehát nem fog meggyógyulni. Ennek ellenére 5 évente el kell vele menni az orvosszakértői intézetbe, hogy megnézzék "valóban" beteg-e. De minek? Nekem ez magas! Ha már itt tartunk azzal sem értek egyet, hogy ketten összesen (ő rokkant járadékot és családi pótlékot kap, én ápolási díjat)nem kapunk 80 ezer ft-ot. Ebből nem lehetne megélni, ha a férjem nem keresne. Azért szívesen meghallgatnám azt, aki ezt kitalálta, hogy milyen indokai vannak. Tegnap volt Muzsikának (én így hívom) a születésnapja, sütöttem neki tortát, tüzijáték is volt benne. Az volt a legérdekesebb, hogy már hónapok óta kérdezi, hogy mennyit kell még aludni a szülinapjáig, erre aznap, amikor van, elfelejtette. Teljesen meg volt lepődve, hogy tényleg, ma van? Tök cuki volt. Tegnap elolvastam egy halom cikket az altzheimer-kórról, de nem lettem okosabb. Nekem legalábbis nem egyértelmű, hogy mik a tünetei, a gyógyszerekhez meg rögtön odaírják, hogy milyen mellékhatásai vannak. Azért tájékozódtam, mert a Papa nem tetszik nekem az utóbbi időben. Sokmindent elfelejt, és élete során rengetegszer beütötte a fejét. Azt szokta mondani, hogy ha egyszer meghal, nézessük meg az agyát, mert az orvosok csodájára fognak járni.

        Halihó! A tegnapi napomért dícséretet érdemlek, úgyhogy képzeletben megveregettem a vállamat. Elmentem a kislányomhoz, utána felmentem Anyuékhoz (ugyanabban a bérházban laknak, csak másik lépcsőházban), és már alig vártam, hogy hazajöhessek. Nem azért, mert bármi bajom lett volna, csak úgy. Erre az Apukám (a továbbiakban Papa) kérdezte, hogy ráérek-e, mert el akar menni a Média Markt-ba tv-t venni a Nagyikámnak. Na, erre rögtön kezdtem rosszul érezni magam. Gondolom másnak is vannak "gondjai" az ilyen hatalmas áruházakkal (Tesco, Cora, stb.), nekem már csak a megemlítése is elég, hogy bepánikoljak. Ez azért érdekes, mert 5 hónapig dolgoztam a Tesco-ban , és még szerettem is. De azért bátran igent mondtam. Majdcsak túlélem valahogy. Na, el is mentünk, és JÓL BÍRTAM! Teljesen meg voltam elégedve magammal. Tegnap be is akartam írni ide a blogba, de olyan sz.. volt a netem, hogy nem próbálkoztam inkább. Ja, még az fontos, hogy Papa és Anyóca bármit kérhetnek tőlem, mert amikor nagyon a béka segge alatt voltam (értsd: nem mozdultam ki a lakásból, és úgy egyáltalán nem csináltam semmit, csak ültem egy helyben), na akkor Ők jöttek, elvittek sétálni, villamosozni, nálam aludtak, ha szükségem volt rá, a Papa elkísért az orvoshoz, a munkanélkülibe, stb. EZT soha nem tudom eléggé meghálálni NEKIK!

        Most jutott eszembe, hogy szinte mindenki azt írja, hogy titkolja a betegségét mások előtt. Én se mondom el fűnek-fának, de van, amikor kifejezetten hasznos megmondani az igazat. Pl. Én ugyebár óvónőként dolgoztam kb. 20 évig. Na, és az egyik munkahelyemre úgy jelentkeztem, hogy rögtön megmondtam, hogy én pánikbeteg vagyok, és ez mit jelent. És mégis felvettek! Sajnos csak 1 évig dolgoztam ott, de imádtam. A mai napig az volt a legkedvesebb munkahelyem. És nem azért, mert "betegen" alkalmaztak, hanem azért, mert elfogadtak olyannak, amilyen vagyok, és állítom, hogy a betegségtudatomnak is jót tett, nem kellett titkolóznom.


        A helyzet a következő: kinéztem egy jónak ígérkező állást (szociális segítő), ami anyagilag jól jönne, és valószínűleg tetszene is. Az egyik probléma az, hogy 50 km-re van, (nem tudom, a benzinköltséget térítenék-e), a másik probléma, hogy a férjem ellenzi. Viszont nagy előnye, hogy elég hozzá az érettségim, és a próbaidő után biztos állásom lenne. Nem tudom, megéri e a "családi perpatvart"? A férjemnek az a heppje, hogy én csak maradjak itthon, mert akkor nem kell azon aggódni, hogy el tudjuk-e hozni a suliból Muzsikát (így hívom a nevelt lányomat). Meg tudom érteni, mert ehhez szokott hozzá, mindig ő volt a kenyérkereső. De már olyan régóta itthon vagyok, hogy hiányzik valami másfajta tevékenység, amitől hasznosnak érzem magam, és nem utolsósorban anyagilag sem lenne rossz. Ráadásul, kinek kell egy 48 éves munkaerő a mai világban? Azt hiszem csak megírom a pályázatot, aztán majd meglátjuk.

        Olyan dühös vagyok, hogy mindjárt felrobbanok!!! Szerelmetes páromról sokadszorra is megállapítottam, hogy csapnivaló apa! Nem tudom miért, de a kisebbik fiával annyira elnéző és következetlen, hogy az már égbekiáltó! Nem dolgozik, nem csinál semmit, enyhén szólva kétes ügyletei vannak, mindenkit maximálisan kihasznál, és ezt apuci nem veszi észre, mindent elnéz neki, és TÖMI pénzzel! Kocsit vett neki, amit persze apuci fizet, befizette "C" kategóriás jogsira, amit persze elbukott, most befizeti mégegyszer! Mellesleg a sima jogsit is MÁSFÉL év alatt sikerült letennie! Megbeszéltük, hogy a telek árából kifizetjük az adósságainkat, meg befizeti az újabb vizsgára, meg kifizeti az autója műszaki vizsgáját. Erre mit csinál? Kifizeti az összes tartozását (autórészlet, biztosítás, bírósági büntetés, mobil-internet)! Ettől meg kell őrülni! És ha szólok érte, akkor le vagyok hurrogva! Azért holnap elmondom a véleményem, mert különben megpukkadok (most alszik)! Egyébként ma magamra is dühös voltam, mert nem bírtam a postán kivárni, hogy befizessem a csekket. Beismerem, megfutamodtam. Jött a pánik, én meg beijedtem. Azért később mégis befizettem, úgyhogy azért kicsit büszke is vagyok magamra. A lányomnak persze hogy nem mertem elmondani a telek-ügyet, mert olyan jó kedve volt, hogy nem akartam elrontani (bekötötték nála az internetet, meg a vonalas telefont). Összegezve: ma megint pocsék napom volt!

        Ma voltunk az ügyvédnél, aláírtuk a papírokat. Szerencsére jól el voltam, pedig az úton odafelé elég pocsékul éreztem magam. Holnap indul a nagy pakolás, 3 nap múlva kell átadni a telket, addig ki kell rámolnunk. Holnap megyek a lányomhoz, de még nem tudom, elmondom-e neki a dolgot. "apucipicifia" hozza a formáját, a pár napja sütött süteményből már alig van, lopja a cigimet, viszont élmény beszámolót tartott a bátyjánál töltött két hónapról. Hát nem semmi! Volt ott minden! Játékgépezés több 10 ezer forinttal , ivás, lopás, stb. Mondtam, hogy nem akármilyen család! Még jó, hogy nekem a legjobb jutott!

        Ma nagyon hálátlan feladatom volt. Már tegnap írtam, hogy a lányom egy emlékhelyet csinált az elvesztett kisfiának azon a telken, amit most eladtunk. Ma át kellett mennem, hogy átköltöztessem máshová, mert a vevő megijedt, amikor meglátta. Nem volt valami szívderítő! Nagyon felzaklatott. 6 éve történt. A kislányom terhes lett. Nagy öröm volt, nem volt semmi probléma. Aztán a szülés előtt két héttel a szokásos uh-vizsgálaton így közölték a hírt: "Hát ez a baba meggondolta magát." Ez reggel 9-kor volt, utána nem foglalkoztak vele, csak váratták. Este 6-kor szülte meg a babát, bent voltam vele, láttam. Olyan volt, mintha csak aludna. Amikor megkérdeztem, mitől halt meg, nem tudták, csak annyit mondtak, hogy nagyon hosszú volt a köldökzsinór. Ezzel szemben a boncolási jegyzőkönyvben zavaros magzatvíz, foszló test szerepel(?!) Ha ma történne biztos, hogy perelnék. A lányom nem is láthatta, mert azt mondták neki, hogy nagyon csúnya látvány lesz. Talán ezért is nem tud tovább lépni. Aztán tavaly úgy gondolta, ha van hová kijárni emlékezni, akkor könnyebb lesz. Ezért csinálta ezt az emlékhelyet. Megpróbálom majd vele finoman közölni, de félek, meg fogja viselni. Szóval, ma elég pocsék napom volt.

        Hurrá!!! Elszállt az előbb szépen megírt bejegyzésem! Akkor most nekifutok mégegyszer. Tehát: oda a nyugalmam! Hazajött a párom kisebbik fia /júniusban lesz 20 éves/. Eddig a bátyjánál lakott a városban már több mint két hónapja. Most a bátyja kirúgta, így haza kellett jönnie. /Mellesleg, azért rúgta ki állítólag, mert nem volt hajlandó elmenni vele a munkahelyére lopni!/ Az a bajom a kisebbik fiúval, hogy nem csinál semmit, kiszolgáltatja magát a barátnőjével, nem dolgozik, és ráadásul fordított életet él. Nappal alszik, éjjel eszik, mászkál. Újra megjelentek a nem éppen feddhetetlen barátok is , akik úgy járkálnak ki-be, mintha otthon lennének. Azt már meg sem érdemes említeni, hogy nem a legszebben beszél, a nővérére sincs tekintettel. A másik bejegyzésben leírtam, hogy ez a család nem akármilyen, de most már nem írom le mégegyszer, csak annyit, hogy eléggé érdekes. Pl. az anyjuk jelenleg börtönben ül gyilkosságért. Ha valakit érdekel a családunk, szívesen írok róla. Én úgy szoktam fogalmazni, hogy ebben a családban Muzsikával /így hívom a nevelt lányomat/ van a legkevesebb baj. Azonkívül, hogy középsúlyos értelmi fogyatékossága miatt a szellemi képessége egy 3 éves gyerekének felel meg, semmi gond nincs vele. Szóval ez az egyik gondom a nyugalmas élet megszűnése. A másik bosszúságot a kertvégi szomszéd okozta, aki szóvá tette, hogy UGAT a kutyám, és ez őt zavarja! Hát mit kéne csinálnia egy kutyának? Nyávogjon? Azt mondta, neveljem meg. Úgy felbosszantott, hogy magam is meglepődtem! Nem is mentem ki az udvarra, nehogy meglássam. Azért az én Drágám jól odamondogatott neki, remélem mostmár békén hagy. Amúgy az Anyuékon kívül MINDENKIVEL haragban van, mert mindenbe beleszól. Ideg-levezetésként sütöttem pogácsát, meg csokis muffint. A harmadik problémám az, hogyan mondjam el a lányomnak, hogy eladtuk a telket, ami egykor az övé volt, tőle vettük meg. Nem az a gond, hogy eladtuk, mert tudja, hogy anyagi gondjaink vannak, hanem az, hogy éppen tavaly állított egy kis síremléket az elvesztett kisfiának ott a telken, és most azt át kell telepíteni máshová. Ez pedig ki fogja borítani! Ettől tartok. Ez is egy külön történet. 6 éve történt, hogy a szülés előtt két héttel meghalt a babája, szerintem orvosi hibából! Ha valakit érdekel, majd leírom. Hát most ennyi. A másik bejegyzés hosszabb és részletesebb volt, kár, hogy elszállt.

        Helló újra itt! Bocsi, hogy ilyen sokáig nem írtam, de nem is olyan egyszerű dolog ez a blogolás. Amikor lenne mit írnom, akkor nincs rá időm, amikor meg időm van, akkor meg nem jut eszembe semmi. Akkor most leírom, mi volt azóta. Az utolsó bejegyzésemmel jól elkiabáltam a dolgot, mert pénteken Zsuzsanna-napi bál volt a suliban, és persze hogy rosszul lettem! Leginkább egy rapszódiához tudnám hasonlítani, hullámokban jött. De megoldottam! A műsort végignéztem, utána jött a kajálda és a tánc, majd a tombola. Na, a műsor után kimentem az udvarra, beültem a kocsiba, elolvastam a "sajtót" /menekülési pont/, majd visszamentem. Amikor megint jött a pánik, bementem a lányok öltözőjébe, és fel-alá járkáltam egy darabig, aztán megint visszamentem. Úgyhogy egész jól elvoltam. Más. A lányomnak kedden volt a 27. szülinapja, sütöttem neki fantás sütit /ez volt a kívánsága/, meg vittem neki pogácsát /sajna anyagilag erre futotta/. Örült neki, és kivételesen jókedve volt. Én meg ennek örültem! Megint más. Napok óta az a fixa ideám, hogy infarktusom lesz, vagy legalábbis daganat van a hónaljamban vagy a mellemben. Fucsa, olyan húzó vagy szorító érzésem van azon a tájékon. Már el is határoztam, hogy elmegyek, és megnézetem, erre ma rájöttem, mitől van. Sose találnátok ki! A fahordástól!!! Napjában többször /min.3-szor/ hozok be fát, és mindig a bal karomra pakolom. Én meg már halni készültem! Azért nem kicsit megkönnyebbültem.

        Szerintetek örökölhető ez a betegség? A mi családunkban valószínűleg. Négy nemzedékre visszatekintve kimutatható valamilyen formájában. A nagymamám /95 éves/, ha rosszul van, a szívét fájlalja és kapkodva veszi a levegőt. Az anyukámnál a gyomrára van kihatással, nekem orvosilag bizonyított pánikbetegségem van, agorafóbiával megspékelve, a lányom meg majdnem az összes tünetet produkálja, ami a pánikbetegségre és a depresszióra jellemző. Jó kis család, nem? Zanami! Nagyon hálás vagyok a részletes bemutatásért /mármint a depr.-ra vonatkozóan/, sokat segítettél vele. Valahogy így elolvasva jobban megértem a lányom kiborulásait. Szerencsére most, mintha kicsit ritkulnának. Egyébként a lányom 26 éves, és azért nem hajlandó orvoshoz menni /bár egy ideje jár pszichológushoz, de szerinte semmi értelme/, mert látta, hogy én mennyire rosszul voltam, amikor elkezdtem a gyógyszert szedni, és nem akar ő is úgy járni. Való igaz, az a 2-3 hét nem volt egy leányálom! Nem tudtam enni, aludni, állandóan hányingerem volt,állandó ideg volt bennem, nem mertem egyedül otthon maradni. A férjem furikázott minden reggel anyuékhoz, majd meló után jött értem. Pocsék egy időszak volt. De azt mondom, megérte! Persze, az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy igencsak kétségbeesnék, ha a dokinő azt mondaná, hogy álljak le a gyógyszerrel. Én ezt a gyógyszert /Apodepi a neve/ egy áldásnak tartom! Szerintem a napi fél tabletta nem egy nagy mennyiség, és legalább viszonylag normális életet élhetek. Egy példa: a lányom sokszor a fejemhez vágta, hogy EGYETLEN szülői értekezletre sem mentem el az iskolájába. Most pedig el tudok menni a nevelt lányom sulijába az ünnepségeket megnézni vagy a szülői értekezletre. /A férjemnek van egy 27 éves, értelmi fogyatékos lánya, aki napköziotthonba jár./ Persze azért a "nézőtér" közepére nem vagyok hajlandó beülni, csakis az ajtó közelébe.

        Hajdanán a pánikbetegséget amolyan női hisztinek tartották. Ma már többnyire elismert betegség, bár még mindig vannak, akik szerint ez nem betegség. Az orvosok között is! Éreznék csak azt, amit mi, rögtön megváltozna a véleményük! Észrevettétek, hogy egyre több sztár szenved pánikbetegségben? Molnár Anikó még könyvet is írt róla! Hogy ez nekem miért nem jutott eszembe? Valószínűleg több tapasztalatom van ezzel kapcsolatban, mint neki. És  most újabb sztárral bővült a csapatunk! Britney Spears is pánikbeteg lett! Szegény.


        A lista folytatódik a következő oldalon, kérjük lapozzon!

      • Blog leírása

        A pánik hűséges társ. Velünk van jóban, rosszban.
        Látogatás: 23835 alkalommal

        A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

      • Hirdetések
      • Saját oldal

      • Hirdetés