remény

Valahol el kell kezdeni.

Legjobb az elején. A végéről is lehet, csak akkor kevésbé érthető.

Annyira elfárad az ember, abban, hogy a saját elméjével vívjon harcot, mikor az elme, amit ismerek már 28 éve, egyszer csak gazdája ellen fordul.

Pedig nem bántottam, isten a tanúm. Legalábbis tudatosan nem.

Lassan 7 éve tart ez a "pokol". Mindnkinek megvan a maga keresztje, vagy legalábbis egy nagy T betűje az oltár felett....:) Sokat töprengek, az a bajom.

Szédülök? Biztos rohamom lesz.

Hevesen ver a szívem? Biztos mindjárt rohamom lesz.

Busz, metró, villamos? Hagyjuk Jóformán már gyalog járok mindenhova.

Kedves Páciens? Hogy van? Szarul? Nem baj szedje csak a gyógyszert tovább! MINEK? Ha így em tudok normálisan élni?? Ja igen kedves dr. úr mert nincs más megoldás, mi?

Ne ássunk a probléma gyökeréhez, mert akkor Önnek is sok munkája lesz, meg tudom, hogy kedve sincs az egészhez. Éljen a magyar eü!

Amikor a gödör legmélyén egy lerágott csontot majszolok, a gödör teteje nagyon messze van. Van egyáltalán teteje? Meddig kell még másznom, hogy elérjem a napfényt?

Az a legijesztőbb, hogy többet nem bízunk saját elménkben, saját magunkban sem. Ha egyszer az elme képes volt ellenünk fordulni, hogy bízzunk meg benne? Hisz önálló életet tart a drága, lassan bejelentem az önkormányzatnál egy külön lakcímre. Sőt TAJ kártyát is igénylek neki, mert csak neki lenne szüksége kezelésre.

Talán változtatni kell. Nyilván nem használ a pánikbetegségnek a kávé.

Sem a cigaretta.

És még sorolhatnám a kiegyensúlyozatlan párkapcsolattól a streszes munkahelyen át... az incifinci önbecsülésig akár.