Pánikcsata

A hétvégére mindenki úgy ahogy rendbejött Köhécseltek még a lányok, de a nehezén már túl voltak. Szerencsére, hisz tartottunk egy kis bulit Kata tiszteletére. A szülinapjára hívtunk meg néhány osztálytársát.

Csúnya ilyet mondani, de én nem igazán élveztem a dolgot, valójában alig vártam, hogy elmenjenek. Hatalmas zsivajjal voltak és óriási rumlit csináltak. Szépen megterítettem nekik az asztalt, ami különösebben nem hatott rájuk. A méregdrága Eszterházi tortát szétgányolták, dobhattam a szemétbe a megkezdett és hanyagul otthagyott darabokat. A pogácsát szétszórták a lakásban, néhányat beletapostak a nagy szoba frissen takarított szőnyegébe. Jól mutatott a kicseppentett kóla mellett. Rohangáltak a lakás helyiségeiben, fel s alá.

A kisebbik tűrhető állapotban van, köhécsel, ettől elfárad, de nincs láza, úgyhogy ment suliba. A nagyobbik viszont otthon maradt. Sokkal jobban megviselik a betegségek, gyengébb az immunrendszere.Talán attól, hogy kiskorában nagy adagokban kapta az antibiotikumokat. Állandóan veszekedtünk e miatt (is) a férjemmel, ne adjon neki orrba-szájba gyógyszereket,de nem hallgatott rám, csak nyomta szegénybe, ha már köhintett egyet.

Nagyon rossz így, megesz a fene, hogy nem lehetek mellette. Annyit tehettem, hogy elkéredzkedtem, a kislányom betegségére hivatkozva,egy órával hamarabb mehetek haza. Ez is valami, örülhetnék neki. Persze, hogy nem örülök. Egész nap csak ő volt a fejemben, eltörtem egy fiolát,kétszer jól megszédültem és iszonyúan fájt a fejem.

Most egy kicsit össszetorlódtak a dolgok. Mindkettő kislányom megbetegedett. Egyelőre még nem annyira vészes, de mindegyik fájlalja a torkát, gyenge. Latolgattuk, hogy menjenek-e iskolába vagy sem, ami már maga egy krízis közeli helyzet. Mi lesz a munkahellyel? Hogyan fogom megoldani, ha itthon kell maradniuk?

Az egyik legutálatosabb konfliktusok egyike ez: amikor a munkahely és a gyerekek között kell lavíroznom úgy, hogy a lehető legjobban jöjjön ki belőle mindenki. Természetesen a gyerekek mellett szeretnék lenni, teljes erőbedobással, de ott a kötelesség, és a munkaféltés.Voltam már egy párszor ebben a satuban, utálom. Minden porcikámmal a gyerekek után vágyom ilyenkor.

Rájöttem valamire. Bármilyen félelemérzet képes felnagyítani és megerősíteni az alapjáraton folyamatosan meglevő szorongást. Ha bármi történik velem, amitől hirtelen megijedek, vagy tartósan félni kezdek, akkor az a pánikbetegségre még csak rárak egy jókora lapáttal.

Így volt ez akkor is, amikor a sarkon, a munkahelyemtől pár lépésnyire baleset történt. Annyira kilendített az elviselhető szintre feltornázott állapotomból, hogy alig tudtam hazamenni. Pedig nem volt annyira szörnyűséges látvány, két autó koccant, és valaki beütötte a fejét.De a körülötte zajló felhajtás, a mentőautó, a felfordulás, a suzukis nő zokogása teljesen kikészített.

Vannak teljesen váratlan, robbanásszerű rosszullétek is. Amire tulajdonképpen nem számít az ember és a meglepetés erejével hatnak. A kezdeti csodálkozást nyomban követi egy nyomasztó félelemérzet.

Tegnap kávészünetben ültünk a kolléganőmmel a társalgóban,s meglepő: társalogtunk. Beszélgettünk erről-arról. Én teljesen gyanútlanul kortyolgattam a kis capuccinómat, amikor hirtelen olyan zúgás keletkezett a fejemben, olyan nagy fokú nyomással, hogy azt hittem, most (már megint!) itt a vég. Összesek, agyvérszést kapok, elvesztem az eszméletem. Szerencsére ültem, és persze próbáltam uralkodni kitörni készülő pánikomon.

Ma kifejezetten rossz napom volt. Olyan szédüléssel keltem, hogy alig tudtam elindulni. Arra koncentráltam, hogy viszonylag egyenesben maradjak. Mércének a szembejövő embereket használtam, arra gondoltam, hogy ha túl gáz a menésem, úgyis rögtön tükröződni fog a szemükben.

Aztán felhívtam a volt férjemet, és amikor harmadszorra sem vette fel, el kezdtem pánikolni. Kb. 10 éve öngyilkossággal fenyegetőzik, és ugyan sokszor elengedem a fülem mellett, de tegnap olyan furcsa volt a hangja, annyira normális,nem monologizált,nemn hangoskodott, csak röviden elmondta, amit akart és ennyi. Nem ehhez vagyok szokva. Lelkizéshez, önmarcangoláshoz, hosszú, véget nem érő sirámokhoz.Két éve váltunk el, de még mindig telefonálgat. Akkor mindig, ha nagyon maqa alatt van.Na, szóval féltem, hogy most tényleg megtette. De hál'isten nem.

Na, hát azt nem lehet mondani, hogy egyhangú lenne ez a nyavalya. Különféle formákban jelenik meg, mindig társul hozzá egy  újdonság.

Ami állandó,az a félelem. De hogy milyen formákban mutatkozik meg, az igazán  áltozatos. A múltkor még attól szenvedtem, hogy beteges álmosság tört rám. Mostanában viszont egy sokkal rosszabb kísérő szegődött a pánikságom mellé. Ha valami szorongatott helyzetben kerülök,azonnal a gyomromra megy, görcsölni kezdek, és ha nem találok a közelben WC-t, akkor nekem annyi. Olyan fokú hasmenés jön rám, ami egyszerűen szabályozhatatlan, visszatarthatatlan , vulkanikus.

Az utóbbi időben egy nagyon furcsa jelenség társult az eddigiekhez. Bizonyos napokon olyan fokú álmosság vesz erőt rajtam, amit eddig még nem tapAsztaltam, és ami lassan a mindennApi tevékenységeimet veszélyezteti.

Persze, eddig is voltak fáradt, álmos időszakaim, de nem ilyen mértékben. Mindig megvolt a maguk jó oka,főképp estére korlátozódott vagy valami lelki sokkal voltak összefüggésben,szóval természetesek voltak.

Ahogy a múltkor írtam arról, hogy szégyenkeztem gyerekkoromban, eszembe jutott, hogy tulajdonképpen ez egész életemre igaz. Valamiért mindig szégyenkeztem.

A suliban szégyelltem vézna kis testem, meg azt, hogy buta vagyok. Csillagnyi távolságokra éreztem magam a többiektől. Mindenki szebb, okosabb, gazdagabb volt nálam. Ha visszaemlékszek gyűrt harisnyás, ócska ruhás énemre, ahogy állok az osztályteremben vagy lézengek magányosan a folyosón, tényleg elfog a szánalom az iránt a kis szerencsétlenság iránt, aki én voltam valamikor.

Amikor kicsi voltam, és hallottam, hogy a szüleim balhéznak,mindig bezárkóztam a szobámba. Szerintem ők nem is tudták, hogy van hozzá kulcsom, és nem csak egyszerűen behúzom az ajtót, hanem szabályosan ráfordítom a kulcsot is, kétszer, ahogy kell. Azt meg már végképp nem sejthették, hogy odatoltam az olvasó fotelt is az ajtó elé, biztos, ami biztos.

A nagyon necces helyzetekben a kicsi szoba legtávolabbi zugába húzódtam, teletömtem a fülem vizes vattával, mert valahol azt olvastam, hogy az tuti tipp, ha nem akarjuk a külvilág zajait beengedni. Hát vagy félrevezettek vagy csak én csináltam valamit rosszul, de az biztos, hogy mindent hallottam tisztán így is, sőt, nekem az volt az érzésem, mintha direkt felhangosítva, sztereóba jönnének el hozzám a hangok.