Ne hajtsátok le fejeteket
Furcsa nap volt, minden elúszott előle, lustán-lomhán, elmosódottan.Szinte semmire nem emlékezett belőle. A lelkiismeretfurdalása folyamatosan kikandikált, mint ködmön alól a csizma, de a Lány nem volt hajlandó észrevenni.
Szavak nem jutottak el álmos lelkéig, csak érzések-érintések, bűntudat marta keserűn a gyomrát, érezte a sötétséget, halványan lebbenő hajának síkos illatát, gyöngyösen-gyémántosan gördültek le nyakán az izzadságcseppek...Az utca sötét volt, néhány kóbor kutya ugatta a kifliholdat, a Lány gyomra marokbaszorult, keserű-töppedten, mint a sütőben sült alma, valami kis édes felhanggal keveredve...az izgalom, a fájdalom, elvágyódás? Nem tudta.Csak azt, hogy ő nem Ő, hanem másvalaki Ő-je...Gyűlölte magát. Hol van a határ, nem tudta. Gyönyör kúszott-indázott fel szorongó szívébe.Aztán csak egy ölelés,kósza járókelők.Százhuszas pulzussal ocsúdott fel, majdnem kiugorva kígyóbőréből-igen, annak érezte magát.Ez nem játék-gondolta lélekben zokogva.
Menjünk,mondta kiáltva, élénken, mintha ezzel meg tudná semmisíteni az iménti pillanatot. Ki vagy? -gondolta gyötrődve. És Te, édes-kedves, hol vagy? Ugye mellettem, ugye fogod a kezem, szorítsd erősen, el ne sodorjon a világ!Kérlek!
Hazaindult, rohanva, cipősarka meg-megkoppant a girbe-gurba macskaköveken.Én szerelmes vagyok, dideregte magában, suttogta, motyogta, életem, édesem, kicsim,drágám, mindenem, hisz a kezedbe tettem le az életed, abba a gyönyörű kezedbe-Neked van hetedik szobád?Nekem csak ez, kérlek, ne less be a kulcslyukon, minden rendbe jön majd-zörrent a kulcs a zárban-megint,megint egyedül. Egyszer vége a nyárnak, egyszer vége, és a hétköznapok jönnek, és Ő lesz melletted...és jönnek az édes délutánok, az összebújós esték, leckeírás, nyugalom szigete, jaj Istenem, mielőbb...Leült, a szíve rohant, az agya nem tudta utolérni, félájultan.
Sms-t kapott."Ahol nincs Te, ott nem vagyok én sem.Szeretlek"
Akkor a mobilra borult, és végre hangosan zokogni kezdett.