Hát kitépem a hajamat!

Szerző: Anka

A BLOG LEÍRÁSA

Trichotillománia - 30 éve.

Látogatás: 109547 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Az orvosnál

2009.03.11.

Hány orvosnál is jártam ezügyben? Nem tudom. 14 éves koromban anyám elvitt a bőrgyógyászatra. Aranyos, fiatal doktor néni rendelt, akinek fogalma sem volt, mit kezdjen velem. Kinevezett kísérleti nyuszinak. Azon kívül, hogy a Flóra szappanos hajmosást ajánlotta (komolyan!), rendesen elküldött mindenféle kivizsgálásra. Fél kiló papíom volt a fogorvostól, reumatológustól, mindenhonnan, arról, hogy egészséges vagyok. Az összes, boltban és gyógyszertárban kapható löttyöt a fejemre kenték. Dióolajat, Bánfi hajszeszt, mindent. Na meg kivették a mandulámat, szintén a hajhullás miatt. Nem volt kár érte. Közben anyám megbeszélte a fél várossal a problémát, ez most is szokása különben. Kaptunk is mindenkitől mindenféle tanácsot. Így jutottunk el Budapestre, maszek alapon egy nagyon helyes, idősebb hölgyhöz, aki bőrgyógyász-kozmetológus volt, nem is akármilyen szinten. Kedves volt, gondos, és nagy tudású. Megtett értem minden tőle telhetőt. győgyszereket, hajszeszeket javasolt. Kezelte a fejbőrömet, a hajhagymákat. Tudjátok, milyen az, amikor hetente egy-egy három ujjnyi széles sávon beinjekciózzák a hajhagymái mellett az ember fejbőrét?

Ma már nem értem, hogy voltam képes ezt végig sumákolni. Mit tettek velem a szüleim, hogy egy ilyen kussoló, képmutató kis birkát neveltek belőlem?

És hogyhogy akkoriban az orvostudomány előtt ismeretlenek voltak a trichotrillomániás tünetek?

Aztán kb. két év múlva hallgatólagosan abbamaradt a Pestre járás. Soha nem beszéltük meg egy szóval sem. Senki nem mondta, hogy édes lányom, úgy nézem, ez csak fölösleges tortúra. És én is hallgattam, nem is kérdeztem semmit.

Legközelebb 6 év múlva mentem ezügyben orvoshoz. Parókát felíratni. Egy idős, kedves úr rendelt, megsimogatta a buksimat, vigasztalt, biztatott, minden további nélkül adt a receptet. Erre a receptre kaptam azt az első szörnyszülöttet. Nagyjából újabb öt év után mentem megint. Ekkor dőlt romokba a magánéletem, és még a munkahelyemről is kirúgtak. Először még nem ítéltem olyan súlyosnak a helyzetet, még tudtam leplezni. Háziorvosunknak panaszkodtam a hajhullásra. Jött az ilyen-olyan gyógyszer, kence, és a küldözgetés. Persze teljesen fölöslegesen. Nehogy az legyen, hogy semmit nem teszek magamért, még privát dokihoz is elmentem. Aki komoly tudományos fokozatokkal bír. Khmmmmmm...  Megnézte, azt mondta, nem vészes, és nehogy most kezdjek bele valami őrült fogyókúrába. Továbbá van háromféle hajszesz, az egyik kétezer, a másik ötezer, a harmadik tízezer forint egy üveggel, melyiket kérem? Továbbá beszéljem meg a háziorvosommal, hogy utaljon be endokrinológiára. Háziorvosunk tőlem kérdezte meg: az X. doktor úr ezt mire alapozta, hogy magát oda kell beutalni? Hát mit tudom én, hívja fel és kérdezze meg tőle.

Egy paróka általános használati ideje egy év. Akinél szükségesnek találtatik a viselése, évente egyszer jogosult arra, hogy tb. támogatással, receptre beszerezhesse azt. A lehetőségek persze korlátozottak, csak néhány fajtára ad a tb támogatást. Mivel soha nem voltunk valami gazdagok, így én ezt a lehetőséget igénybe vettem. Amikor már veszélyes látványnak ítéltem a saját tükörképemet, akkor szereztem be a csokoládébarna, fényes csodát.

Úgy szeretném ide tenni a képet, de nem sikerül, nem értem, miért, az első bejegyzésnél még ment a dolog. No, majd később.

A második és a harmadik fényes csodát a nagyon helyes, fiatal doktornő írta fel. A negyediknél sajnos ő már nem dolgozott itt. Szűkebb hazánk nagy tekintélyű, kicsit sem kedves főorvosa kezébe kerültem. Akivel egyszer régebben már találkoztam. Akkor panaszaimra az asztalnál ülve, tőlem úgy legalább két méterről vetett rám egy pillantást, és azt mondta: nagyon szép haja van magának, mi ez a nőcis nyavalygás, nem kell pár szál hajtól a fésünkben ennyire megijedni. Mondtam, hogy a frizurám úgy alá van dúcolva, mint egy nyolcadik kerületi körfolyosós épület gangja, és egy fél doboz lakkot fújtam rá. Erre elmosolyodott, és közölte: jó, ha annyira akarom, felírja. Én meg örültem, hogy minél hamarabb eltűnhetek.

Egyébként ez általános volt. Legtöbbször meg sem néztek, annyit sem kértek, hogy legalább vegyem már le a sapkámat, kendőmet, parókámat. Felírták a parókát, a kanalas cinket, az A vitamint, javasolták  a sárgarépát, élesztőt, Revalidot, Nizoral sampont és ennyi. Közben óhatatlanul más orvosoknál is jártam, hiszen az ember megbetegszik, gyereket szül, üzemorvoshoz megy, miegymás. Sehol nem feszegették a problémát. Talán tapintatból, nem tudom. Én meg örültem, hogy békén hagytak.  És vártam a csodát. Még agykontroll tanfolyamra is beiratkoztam.

A főorvos úr kezébe akkor kerültem legközelebb, amikor usmét új parókára volt szükségem. Eszméletlen volt, ahogy viselkedett. Jó, biztos lesírt rólam, hogy mekkora kis hülye lúzer vagyok, de akkor is. Előadtam a mondanivalómat, mire dühbe gurult, letolt, majd felugrott és átrohant a másik szobába. Én meg elbőgtem magam. Az asszisztensnő (suttogva!) közölte, hogy menjek utána, és mutassam meg neki a fejemet, hiszen meg sem vizsgált. Átmentem a másik szobába, levettem a parókámat, hogy megtekinthesse a fejemet. Megtekintette, majd irtó dühösen rám förmedt: nem maga tépi ki a haját? Mi?! Én meg ijedtemben letagadtam. Így aztán szó nélkül odacsapta elém a receptet, és elviharzott. Az asszisztens nagyon kedvesen próbált vigasztalni, zsebkendőt adott, tükrött hozott, magyarázott. Ne haragudjak, a főorvos úr nagyon ideges, mert mostanában sok a csaló, és a tb is ellenőrzi őket, hogy mindent jogosan írnak-e fel, és most nagyon rámentek például pont a gyógyászati segédeszközökre.

Többé nem mentem oda. Azóta saját pénzemből veszem a parókákat, teljes áron.

Tudom ám én,hogy mekkora szamár vagyok. Amikor nekem rontott a kérdéssel, rá kellett volna vágnom: DE ! És nem tudna nekem segíteni, főorvos úr?

De hát én egy gyáva kukac vagyok. Pedig lehet, hogy mennyivel előrébb lettem volna, ha őszinte merek lenni? Vagy ha kedvesebben szól hozzám. Lehet, hogy hülyeség, de én mindig, mindenhol igényeltem a lágyabb, megértő, kedves hangnemet, én is így beszélek mindenkivel. A gorombaságtól egyszerűen lefagyok. És akkoriban még edzetlenebb volt a lelkem. Azóta némileg változott a helyzet. Idősebb, tapasztaltabb is lettem, egy-két pofon az élettől keményebbé is tett, és szakember segítségével kiszabadultam valamennyire a szüleim engedelmes kislányának a szerepköréből. Na ja, az én koromban!

Sokat olvastam, böngésztem a neten a hajtépést illatően. Sorstársakat kerestem, meg szakembereket. Az előbbieket nem nagyon találtam, az utóbbiak elől rendre megfutamodtam. Pedig néha nagyon elkeseredtem. Ebből az egészből az embernek csakis hátránya származik. A külsőd eleve meg van bélyegezve. Nem teheted azt, amit akarsz. Vigyáznod kell az esővel, a széllel. Nem lubickolhatsz a Balatonban. Nem ajánlatos füst és tűz és gőz közelében tarózkodnod. Óvakodj a cigaretta- és ételszagtól. Legyen a táskádban tartalék haj és kendő, hátha baj történik! A markolászó kisgyerek kezeivel légy óvatos. És a simogató, ölelő kezekkel is.

Az agykontrollon kívül eljutottam egy stresszkezelő tanfolyamra is. Ott is elhatároztam, hogy kérdezősködni fogok, de nem tettem meg. Nagyon érdekesek voltak az előadások, és ez még több olvasásra, kutakodásra inspirált. Néha a kétségbeesés sötét bugyraiban, könnyek között átkoztam saját gyávaságomat. Aztán egy hirtelen pillanatban megkerestem egy addiktológus orvost, először telefonon, majd email-ben, majd megint telefonon. Aki valószínűleg pontosan tudja, hogy addig kell ütni a vasat, amíg meleg, és hamarosan a rendelőjében találtam magam. Örökké hálás leszek neki, hogy nem engedte, hogy lekopjak. Bár a hajam nem jött rendbe, sok minden másban sokkal jobb lettem. Sokat megtudtam a depresszióról és saját magamról. Végtelen megkönnyebbülést jelentett, hogy végre valahol, valakinek őszintén be mertem arról számolni, hogy mit művelek. És ő pontosan megértette, és elfogadta. Majd egy idő után javasolt egy jó pszichológust is, aki bizonyára sokat tud segíteni, többet, mint a gyógyszer, és máshogyan, mint egy pszichiáter szakorvos.

Ez is paróka?

2009.03.10.

Kizökkentem egy kicsit a tempóból, a napokban nagyon elfoglalt voltam, ha meg géphez jutottam, nem voltam egyedül, és hát nem kötök mindent mindenkinek az orrára. Még a családomnak sem. 

Köszönöm a hozzászólásokat és a biztatásokat, nagyon jól esnek, és gondolkozom rajtuk.

Az utolsó bejegyzésemben elérkeztem életem egyok legpocsékabb mélypontjához, amit a harmadik paróka megvásárlása követett.  A helyet, ahol vettem, a bőrgyógyászaton (fal betegség, fal doki, fal kezelés, tudjátok) ajánlotta egy kedves asszisztensnő. Két helyen is szerencsétlenkedtem, de az ő javaslata győzött. A szépségszalonban valami banya helyett egy bájos, segítőkész fiatal hölgy fogadott, tapintatos volt, baráti, rugalmas, türelmes. Erősítésnek vittem magammal a barátnőmet (mint minden ruhavásárláshoz), mert az ő véleményében abszolút megbízom. Jött velünk a férje is, aki a gorombaságig őszinte szokott lenni mindenkivel, tehát bíztam benne, hogy jól fogok választani. Mert igen, itt már volt miből választani! katalógusból, de akkor is. Amit meg fel lehetett próbálni... az első példánnyal a fejemen kisétáltam az ajtó mögül, Zsu finoman, alig észrevehetően megrázta a fejét, a férje pedig azt mondta, nem túl halkan: bammeg, ezt  azonnal vedd le, ronda. A másodiknak nagyobb sikere volt. Még nálam is. Olyannak láttam benne magamat, amilyen mindig szerettem volna lenni. Sima volt, fényes, sötétbarna és klasszikus bubi. Imádtam és jól is állt. MINDENKI szerint! A munkatársaim rám csodálkoztak, még a fiúk is körbenézték előlről - hátulról az új frizurámat, hogyhogy változtattam és ez a fazon kinek az ötlete volt? Zavarban is voltam, magamban röhögtem is, de azért jól is esett. A más tollával ékeskedni tipikus esete. Ebből a típusból aztán több darabot is elhasználtam. Azt hiszem, négyet vagy ötöt. Amikor az első már kezdett elhasználódni, elmentem a bőrgyógyra másikat íratni, a doktornő megkérdezte, hogy minek az nekem. (Na majd a vizsgálatok is megérnek ám egy misét!) Amikor megmondtam neki a - hamis - okot, és hogy jelenleg is paróka van rajta, rám bámult, és azt mondta: "Ez is paróka?! Nem is gondoltam volna!" Az egyik kolléganőm megkérdezte, mennyit fizettem a fodrásznál. Mondtam: húszezret. Kirakta a szemét: hát hova jársz te fodrászhoz?! Aztán neki is megmondtam, hogy parókát hordok, hát nem tudtad? Úgy látszik, a dolgaimban járatosak ezek szerint nem is voltak annyira pletykásak, mint gondoltam. Mert ha valaki rákérdezett, nem tagadtam le. Minek is?

Azaz: egyszer letagadtam. Az orvosnál.  Mekkora marha voltam!

Ez biztos paróka!

2009.03.05.

Előre bocsátom, nem biztos, hogy jól tettem, mikor a kendőt parókára cseréltem. Eltakarja a kopaszságot, és önbizalmat adhat - vagy éppen ellenkezőleg -, de az is előfordulhat, hogy az ember még könnyelműbben huzigálja a hajszálait, hiszen majd utána felveszem a "hajamat", és kész.

Az első parókám maga a borzalom volt. A recepttel Pestre kellett mennem egy bizonyos fodrászatba, mert ott készítették a parókákat. Akkoriban még nem volt más lehetősége Magyarországon, aki ilyesmit akart venni. Volt a falon egy plakát, rajta női portrékkal. A nők mindegyikének 1950-ből való frizurája volt ( az időt csak saccolom). Rémes volt. Ezekből lehetett választani. Ez áprilisban történt, és novemberre vállalták az elkészítést. Nem vicc! Érdeklődtem, mi van, ha mondjuk egy kemoterápia miatt valakinek két hét alatt kihullik a haja, és nem ér rá novemberig. A cseppet sem kedves banya megvonta a vállát: ez van. De van egy készen, igaz, hogy nem az én hajszínem, de azt egyből vihetem. Buta fejjel elvittem. Hordtam is. Utáltam. Meleg volt, merev, nehéz, kényelmetlen, nem illett a koromhoz, és valószínűleg messziről ordított róla, hogy paróka. Itt-ott furcsán néztek rám, vagy egyenesen rám bámultak, vagy  hallottam a félhangon tett megjegyzést: ez paróka, biztos, hogy az! Összesen két esetre emlékszem, amikor reagáltam. Egyszer megfordultam és kinyújtottam a nyelvem. :-D Egyszer pedig egy csapat kamaszfiút piszkosul és igen hangosan kiosztottam.

A második parókát meg sem akartam venni. Anyám kozmetikus barátnője sózta rám. Valakinek hozták Bécsből, aki mégsem vette meg. Nagyon húzódoztam tőle, tök idétlennek találtam. Aztán elmentem benne dolgozni, és osztatlan sikert arattam. Tökéletesnek minősítették a csajok. Egyszer egy hölgy rákérdezett, hogy ugye ez paróka? És hol lehet ilyet kapni, mert ő is nagyon szeretne, neki is problémái vannak, és ha néha színházba, ide-oda elmenne, milyen jó is lenne... A második gyerekemet ebben a parókában szültem meg. Aztán elkövetkezett az az idő, amikor másfél évre abba tudtam hagyni a hajtépkedést. A paróka alatt suttyomban megnövesztettem a hajam. Egész rendes lett a fejem, még fodrászhoz is el mertem menni!  Este felmentem az egyik barátnőmhöz, és kávézás közben egyszer csak levettem a parókámat . Sírva-nevetve kiabált a férjének, hogy jöjjön gyorsan és ezt nézze meg, milyen csinos vagyok! Soha sem fogom elfelejteni. A munkahelyen is nagyon aranyosak voltak. Itthon és a szüleimnél valahogy nem mutatták, hogy mennyire örülnek, de hát mindegy.

Aztán itthon és a munkahelyemen is kiborult a bili, arról már írtam. Hamarosan visszatértem régi "jó" szokásomhoz. A negatív változást egy darabig lehetett leplezni: hajlakkal, tupírral, zselével, egyéb fodrászati trükkökkel. De hamarosan eljött az ideje, hogy újabb parókát kelljen vásárolnom.

Nem vagyok őrült, beteg vagyok!

2009.03.04.

Mint említettem, van pszichológusom. Jobban mondva, nem az enyém, de én is járok hozzá. Nagyon nehezen jutottam el ideáig. Lehet, hogy nagyon buta és elmaradott voltam, de kb. 10 éve kerültem egy olyan munkahelyre, ahol volt internet is. Addigra már ismertem a trichotillománia szót. A könyvtárban a legnagyobb titokban keresgéltem az orvosi lexikonban. A munkahelyen egy eseménytelen ügyeletes délután pedig rákerestem a neten, és így találkoztam dr. Németh Attila egy írásával. Többször elolvastam. Hát mégsem vagyok hülye, gondoltam magamban. Elábrándoztam arról, hogy írok neki. De nem tettem meg sohasem. Áltattam magam, hogy majd abba fogom én hagyni, abba tudom hagyni. határidőket tűztem ki magamnak, hogy majd ettől vagy attól a dátumtól kezdve nem fogom csinálni. Ideig-óráig sikerült is megállnom. Néha. De legtöbbször nem. A leghosszabb idő másfél év volt. Akkor született a második gyerekem (ekkor már parókában mentem szülni is), és valahogy ez inspirált. Akkor ez mellé nagyon szépen sikerült lefogynom, a hajam is egész rendes lett, végre imádtam öltözni, visszamentem dolgozni. Úgy éreztem, siker siker hátán az életem. Boldognak éreztem magam. Aztán hirtelen összedőlt a világ. Kiderült, hogy az én drága, alamuszi nyuszi kis jaj de példás kis férjem rendszeresen megcsal és hazudozik. Amikor terhes voltam, akkor is volt barátnője. Meg utána is. És pénzzel is átvert. Én pedig mindig mindem hazugságát elhittem. Simán! És amikor kiborult a szennyes, egyre több és több dolog derült ki. Az egyik legfájdalmasabb dolog az volt, hogy nagyon sokan tudták. Még a legjobb barátaink közül is nem egy. És volt, aki falazzon neki, azok, akikkel a legközelebbi kapcsolatban voltunk, részt vettünk egymás életében, vigyáztunk egymás gyerekére, eljártunk egymáshoz vacsorázni... A férjemben és a barátaimban csalódni, a legnagyobb pofon ez volt az életemben. teljesen kész voltam. Úgy leeresztettem, mint egy lufi. Utána nemsokkal pedig kirúgtak a munkahelyemről. Így aztán visszamenekültem a nassolás és a hajtépkedés mentsvárába.

Körülbelül két évbe telt, mire úgy-ahogy rendeződtek a dolgaim. Közben megint parókát kellett vásárolnom. Nem okolom miatta a férjem, hiszen már őelőtte is voltak problémáim, és azóta is akadtak, nem ő tehet róla.

Az interneten folyamatosan kutakodtam a hajtépés témájában. Nem nagyon találtam sorstársakat. Végül is ez egy olyan téma, amit az ember lánya nem ver nagydobra. Pedig nagyon érdekelne, hogy meggyógyult-e már ebből valaha valaki? A magas vérnyomásáról meg a diabéteszéről mindenki gátlás nélkül beszélget, de erről...

Ezt szégyellni kell. Bujkálni a világ elől, sapka alá, kapucni alá, paróka alá, napszemüveg mögé. Ezt nem lehet megbeszélni senkivel. Kerülni kell a kutakodó pillantásokat, úgy tenni, mintha nem hallanám a sajnálkozó vagy éppenséggel bunkó megjegyzéseket. Hazudni valamit a kíváncsiskodó vagy éppen jó szándékú kérdésekre. Nagyon megalázó az egész, mert nem lakatlan szigeten élek, járok vásárolni, gyereket sétáltatni, óvodában, iskolában más szülőkkel találkozni, a gyerekek barátai és azoknak a szülei, rokonság, satöbbi. Azt érezni, hogy a legutolsó koszos, kukatúró, iskolázatlan cigánycsaj is különb nálam, mert annak annyi haja van, hogy szinte el sem fér a fején. És akár ő is nyugodtan beszólhat nekem az utcán. Én pedig fapofával tűröm.

Próbáltam szakembert keresni, de sosem jutottam el a személyes kapcsolat felvételéig. Gyávaság, bizalmatlanság miatt. Egyébként is orvosfóbiás vagyok. Néha kitöltöttem egy-egy depresszió tesztet. Vastagon depressziós vagyok. Nem lusta és rendetlen, ahogy anyám állította, hanem depressziós. Nem áll tőlem távol a szorongás, a halogatás, a döntésképtelenség. Már megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor az ember egész nap nem csinál semmit, pedig itt tornyosul a házimunka. Megtapasztaltam, amint fél nap alatt nem tudom eldönteni, hogy tanuljak, vasaljak, vagy elmenjek tornázni. Egyiket sem teszem meg, helyette kapcsolgatom a tv-t, vagy pasziánszozom. Megtapasztaltam, milyen az, amikor nem akarok felszállni egy buszra, inkább 5 kilométert gyalogolok, és nem akarok emberekkel beszélni.  És ebben benne van az is, hogy a családban az a felfogás dívik, hogy "oda csak a bolondok járnak".

Most már tudom, hogy butaság volt évekig ebben élnem, de nem tudtam kitörni belőle, és ezt akaratbeli, sőt jellembeli gyöngeségnek tudtam be. Rengeteg időt vesztegettem el, és még most sem tudom, meggyógyulok-e valaha. És nagy hibát követtem el, hogy a tanult családi mintát követtem: amiről nem beszélünk, az nincs is. Szépen besöpörni a szemetet a szőnyeg alá, úgy tenni, mintha teljesen rendben lennék, nem megyek úszni, inkább sapkát, kendőt  hordok, vagy parókát vásárolok...

Átvertem mindenkit!

2009.03.03.

És mindenki bevette. Szülők, rokonok, kollégák, barátok, barátnők. Sőt...

Szóval, igen szégyelltem a dolgot különben, de fogalmam sem volt a dolgok miértjéről. Imádtam a sapkákat, volt piros kendőm, világoskék, sötétkék. Volt szalmakalapom, hajráfom. És utáltam a szelet, mert szétfújta a nagy gonddal összetákolt hajamat. A mai napig utálom az erős szelet.

Igen jó lánya voltam szüleimnek, erősen tekintélyelvű nevelést kaptam, és pofonokat, még 20 évesen is, amikor már dolgozó nőnek számítottam. mert például későn mentem haza. Az időpontot persze anyám határozta meg, és akkor is nyolcra kellett hazaérnem, ha hattól kilencig tartott a tánciskola. Arról, hogy ne otthon szilveszterezzek, szó sem lehetett. Arról sem, hogy hétvégén külön programot csináljak. A leveleimet felbontotta. Állandóan állt a bál valamiért. Nem csoda, hogy nem akartam - mekkora hülye voltam! - tovább tanulni, hanem önállóságra törekedve, két héttel az érettségi után elmentem dolgozni, és 20 éves koromban férjhez mentem.

Mert férjhez mentem. Nem rajongtak körbe a fiúk, de azért volt néhány kis diákszerelem. Meg a nagy, a viszonzatlan. Aztán úgy hozta az élet, hogy 18 évesen beleszerettem egy barátnőm bátyjába, akit már 13-14 éves korom óta ismertem. Furcsa az élet. Két év alatt teljesen egymásba bolondultunk, és összeházasodtunk. Imádtam, de az az igazság, hogy nagyon jókor is jött, mert otthon már tarthatatlan volt a helyzet. Apámnak a puszta jelenlététől is viszketett az orrom. A szó szoros értelmében! Anyám teljesen begőzölt, és állandóan azt leste, nem vagyok-e terhes. Apám utálta és leszólta a leendő vejét, és állandóan velem kötekedett miatta. Falusi lányos apa - ő így tanulta, hogy ezt így kell. És büszkék voltak magukra. Arról pedig szó sem lehetett, hogy elköltözzek otthonról, még mit nem. Tessék rendesen férjhez menni! Különben ha "az a csirkefogó" egy hónap együtt járás után hozta volna a gyűrűket, meg az esküvői meghívókat, azt teljesen normálisnak vették volna..

Hát rendesen férjhez mentem. Volt fehér ruha fátyollal, koszorúslány, esküvői torta, minden, ahogy dukál. És még aznap összepakoltam a cuccaimat és elköltöztem. Szerencsére volt hová költöznünk, ha nem is mindjárt önálló lakásba.

De azt, hogy tulajdonképpen mi van velem, azt a férjem sem tudta. Azt hiszem, a mai napig nem tudja.

Nem mindig gondoltam így, de a mai eszemmel úgy gondolom, és tudom, hogy óriási szerencsém volt és van ezzel az emberrel. Elfogadott olyannak, amilyen vagyok. Ez miatt közöttünk soha nem volt konfliktus. Hiszen hiába voltam én fiatal, egészséges, csinos, vidám, okos - hány férfinak kellene egy kopasz, vagy kopaszodó nő? Nagyon sokan azt kérdezték: a férjed mit szól hozzá? Vagyis, az lenne a természetes, ha vénlány lennék, vagy ha csalna olyan nőkkel, akiknek rendes haja van, vagy ha itthon rejtegetne. Vagy ha nekem valami "selejtesebb" férj jutott volna, akiért már nem nagyon tolonganak a nők.

Tulajdonképpen ég a pofám, hogy neki is hazudok ebben a dologban, mióta csak együtt vagyunk. De már nem merem elmondani. Pedig a pszichológusom szerint kellene...

Jól indul!

2009.03.02.

Jól indul! mindjárt négyszer is létrehoztam ugyanazt a blogot. Jellemző... Most már csak azt kellene kisilabizálnom, a fölösleget hogyan töröljem.


:-(


Ma két éve mertem orvoshoz fordulni a problémámmal.


Mit mondjak, sokban változott az életem, de a fő baj megmaradt. 14 évesen kezdtem el tépkedni a hajam. nem tudom, miért. Kíváncsi voltam, hogy fáj-e? Kitéptem, nézegettem, nagyítóval is. Aztán hamarosan rászoktam a dologra. Titokban műveltem, de az eredménye hamarosan látszani kezdett. Az iskolában is észrevette az osztályfőnök, meg a gyerekek is. Ez nyolcadikban volt. Anyám hamarosan elkezdett orvoshoz hordani. Bőrgyógyászat, fogászat, labor, reumatológia, meg minden, ahová csak küldtek. Utóbb még maszek alapon Pestre is hordott egy nagyon nagy tudású, kedves bőrgyógyászhoz. Bajomat nem találtak, kísérletezgettek velem, és sehol nem jöttek rá, hogy át vannak verve. Senki nem vette észre, hogy mit művelek. Kaptam ilyen kencét, olyan krémet, ilyen szeszt, olyan sampont, amolyan vitamint az én titokzatos hajhullásomra. A hivatalos verzió az volt, hogy nem tudjuk, mi az oka.


Mai eszemmel úgy gondolom, anyám, jó szokásához híven a szőnyeg alá söpörte a problémát. Nem hiszem el, hogy otthon senki nem vette észre! Nem akarta észrevenni! Mint ahogy apám sem szokott berúgni, csak nagyon fáradt szegény. Meg beteg is szokott lenni, anyám nem is tudja, mitől. Meg a tesómékat sem tudta, miért válnak el, hiszen olyan szépen éltek. A tesóm mellesleg nem is titkolta a nőügyeit. De hát anyu egy profi hárító művész, mennyivel kényelmesebb NEM észrevenni dolgokat! Nem akarom az egész elcseszett életemért őt okolni, de annyi idős koromban talán felelősnek érezhette volna magát. Én olyan gyerek voltam még. És én is sumákoltam, mert azt tanultam otthon. Sajnos hosszú évekbe telt, mire erre rájöttem... meg más dolgokra is.


A következő lépés az volt, hogy vettünk kendőt és azt hordtam. Végig a középiskolai évek alatt. Külön a "hajhullásom" miatt kivették a mandulámat. Anyám rendületlenül hurcolt Pestre. Én meg másoltam a tanult mintát. Mindenhol előadtam, hogy fogalmam sincs, mitől van ez az egész, és szerettem a telet, mert akkor sapkát lehetett hordani. Egyébként is, a téma tabu volt. Utáltam róla beszélni, és a kopasz fejeket is utáltam látni, pl. az orvosnál. Pedig akkor még csak itt-ott volt gyér  a hajam. De nem tudtam leállni. Tépkedtem, ahol és amikor nem láttak.  Kicsit csodabogár voltam a suliban meg a szomszédságban meg a családban, de végül is nagyon ritkán bántottak érte. Mindenesetre akkor is rossz érzés volt. Valahol legbelül pedig attól tartottam, hogy valószínűleg nem vagyok normális. Soha nem hallottam ugyanis senkiről, aki ilyen hülyeséget művelt volna. Úgy látszik, akkoriban az orvosok sem. Ma ha rákeresek a tünetekre, állítólag elég egyértelmű, már ránézésre is.


Mindennek ellenére nagyon sok barátom és barátnőm volt, bár néha a fiúk egy kissé szemetek voltak. Mindig mentem velük mindenhová. Imádtam a középiskolát, mindig mindenben részt vettem. Építőtábor, tánciskola, nyári munka, kórus, szakkörök. A tanárokkal is jól kijöttem, tudom, hogy egyik-másik nagyon kedvelt, és én is őket. És nem került el a diákszerelem sem. Bár, aki engem szeretett, az nekem nem kellett, viszont három évig voltam reménytelenül szerelmes egy fiúba. Tehát ránézésre problémamentes gyerek voltam. Csak ne lett volna az a kis szépséghibám.


Ma már tudom, hogy az iskola imádatában és a rengeteg barátnőben benne volt az otthonról való menekülés is. Nem volt nekem jó otthon, indokolatlanul szigorúan fogtak, alaposan belém nevelték mindazt, amit apám a nyírségi kis falujából hozott magával, meg azt, amit anyám hozott magával. Anyám, aki 16 évesen férjhez menekült az otthoni szigor elől.


De erről majd legközelebb.