Hát kitépem a hajamat!

Szerző: Anka

A BLOG LEÍRÁSA

Trichotillománia - 30 éve.

Látogatás: 115494 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Az orvosnál

2009.03.11.

Hány orvosnál is jártam ezügyben? Nem tudom. 14 éves koromban anyám elvitt a bőrgyógyászatra. Aranyos, fiatal doktor néni rendelt, akinek fogalma sem volt, mit kezdjen velem. Kinevezett kísérleti nyuszinak. Azon kívül, hogy a Flóra szappanos hajmosást ajánlotta (komolyan!), rendesen elküldött mindenféle kivizsgálásra. Fél kiló papíom volt a fogorvostól, reumatológustól, mindenhonnan, arról, hogy egészséges vagyok. Az összes, boltban és gyógyszertárban kapható löttyöt a fejemre kenték. Dióolajat, Bánfi hajszeszt, mindent. Na meg kivették a mandulámat, szintén a hajhullás miatt. Nem volt kár érte. Közben anyám megbeszélte a fél várossal a problémát, ez most is szokása különben. Kaptunk is mindenkitől mindenféle tanácsot. Így jutottunk el Budapestre, maszek alapon egy nagyon helyes, idősebb hölgyhöz, aki bőrgyógyász-kozmetológus volt, nem is akármilyen szinten. Kedves volt, gondos, és nagy tudású. Megtett értem minden tőle telhetőt. győgyszereket, hajszeszeket javasolt. Kezelte a fejbőrömet, a hajhagymákat. Tudjátok, milyen az, amikor hetente egy-egy három ujjnyi széles sávon beinjekciózzák a hajhagymái mellett az ember fejbőrét?


Ma már nem értem, hogy voltam képes ezt végig sumákolni. Mit tettek velem a szüleim, hogy egy ilyen kussoló, képmutató kis birkát neveltek belőlem?


És hogyhogy akkoriban az orvostudomány előtt ismeretlenek voltak a trichotrillomániás tünetek?

Ez is paróka?

2009.03.10.

Kizökkentem egy kicsit a tempóból, a napokban nagyon elfoglalt voltam, ha meg géphez jutottam, nem voltam egyedül, és hát nem kötök mindent mindenkinek az orrára. Még a családomnak sem. 


Köszönöm a hozzászólásokat és a biztatásokat, nagyon jól esnek, és gondolkozom rajtuk.


Az utolsó bejegyzésemben elérkeztem életem egyok legpocsékabb mélypontjához, amit a harmadik paróka megvásárlása követett.  A helyet, ahol vettem, a bőrgyógyászaton (fal betegség, fal doki, fal kezelés, tudjátok) ajánlotta egy kedves asszisztensnő. Két helyen is szerencsétlenkedtem, de az ő javaslata győzött. A szépségszalonban valami banya helyett egy bájos, segítőkész fiatal hölgy fogadott, tapintatos volt, baráti, rugalmas, türelmes. Erősítésnek vittem magammal a barátnőmet (mint minden ruhavásárláshoz), mert az ő véleményében abszolút megbízom. Jött velünk a férje is, aki a gorombaságig őszinte szokott lenni mindenkivel, tehát bíztam benne, hogy jól fogok választani. Mert igen, itt már volt miből választani! katalógusból, de akkor is. Amit meg fel lehetett próbálni... az első példánnyal a fejemen kisétáltam az ajtó mögül, Zsu finoman, alig észrevehetően megrázta a fejét, a férje pedig azt mondta, nem túl halkan: bammeg, ezt  azonnal vedd le, ronda. A másodiknak nagyobb sikere volt. Még nálam is. Olyannak láttam benne magamat, amilyen mindig szerettem volna lenni. Sima volt, fényes, sötétbarna és klasszikus bubi. Imádtam és jól is állt. MINDENKI szerint! A munkatársaim rám csodálkoztak, még a fiúk is körbenézték előlről - hátulról az új frizurámat, hogyhogy változtattam és ez a fazon kinek az ötlete volt? Zavarban is voltam, magamban röhögtem is, de azért jól is esett. A más tollával ékeskedni tipikus esete. Ebből a típusból aztán több darabot is elhasználtam. Azt hiszem, négyet vagy ötöt. Amikor az első már kezdett elhasználódni, elmentem a bőrgyógyra másikat íratni, a doktornő megkérdezte, hogy minek az nekem. (Na majd a vizsgálatok is megérnek ám egy misét!) Amikor megmondtam neki a - hamis - okot, és hogy jelenleg is paróka van rajta, rám bámult, és azt mondta: "Ez is paróka?! Nem is gondoltam volna!" Az egyik kolléganőm megkérdezte, mennyit fizettem a fodrásznál. Mondtam: húszezret. Kirakta a szemét: hát hova jársz te fodrászhoz?! Aztán neki is megmondtam, hogy parókát hordok, hát nem tudtad? Úgy látszik, a dolgaimban járatosak ezek szerint nem is voltak annyira pletykásak, mint gondoltam. Mert ha valaki rákérdezett, nem tagadtam le. Minek is?

Ez biztos paróka!

2009.03.05.

Előre bocsátom, nem biztos, hogy jól tettem, mikor a kendőt parókára cseréltem. Eltakarja a kopaszságot, és önbizalmat adhat - vagy éppen ellenkezőleg -, de az is előfordulhat, hogy az ember még könnyelműbben huzigálja a hajszálait, hiszen majd utána felveszem a "hajamat", és kész.


Az első parókám maga a borzalom volt. A recepttel Pestre kellett mennem egy bizonyos fodrászatba, mert ott készítették a parókákat. Akkoriban még nem volt más lehetősége Magyarországon, aki ilyesmit akart venni. Volt a falon egy plakát, rajta női portrékkal. A nők mindegyikének 1950-ből való frizurája volt ( az időt csak saccolom). Rémes volt. Ezekből lehetett választani. Ez áprilisban történt, és novemberre vállalták az elkészítést. Nem vicc! Érdeklődtem, mi van, ha mondjuk egy kemoterápia miatt valakinek két hét alatt kihullik a haja, és nem ér rá novemberig. A cseppet sem kedves banya megvonta a vállát: ez van. De van egy készen, igaz, hogy nem az én hajszínem, de azt egyből vihetem. Buta fejjel elvittem. Hordtam is. Utáltam. Meleg volt, merev, nehéz, kényelmetlen, nem illett a koromhoz, és valószínűleg messziről ordított róla, hogy paróka. Itt-ott furcsán néztek rám, vagy egyenesen rám bámultak, vagy  hallottam a félhangon tett megjegyzést: ez paróka, biztos, hogy az! Összesen két esetre emlékszem, amikor reagáltam. Egyszer megfordultam és kinyújtottam a nyelvem. :-D Egyszer pedig egy csapat kamaszfiút piszkosul és igen hangosan kiosztottam.


A második parókát meg sem akartam venni. Anyám kozmetikus barátnője sózta rám. Valakinek hozták Bécsből, aki mégsem vette meg. Nagyon húzódoztam tőle, tök idétlennek találtam. Aztán elmentem benne dolgozni, és osztatlan sikert arattam. Tökéletesnek minősítették a csajok. Egyszer egy hölgy rákérdezett, hogy ugye ez paróka? És hol lehet ilyet kapni, mert ő is nagyon szeretne, neki is problémái vannak, és ha néha színházba, ide-oda elmenne, milyen jó is lenne... A második gyerekemet ebben a parókában szültem meg. Aztán elkövetkezett az az idő, amikor másfél évre abba tudtam hagyni a hajtépkedést. A paróka alatt suttyomban megnövesztettem a hajam. Egész rendes lett a fejem, még fodrászhoz is el mertem menni!  Este felmentem az egyik barátnőmhöz, és kávézás közben egyszer csak levettem a parókámat . Sírva-nevetve kiabált a férjének, hogy jöjjön gyorsan és ezt nézze meg, milyen csinos vagyok! Soha sem fogom elfelejteni. A munkahelyen is nagyon aranyosak voltak. Itthon és a szüleimnél valahogy nem mutatták, hogy mennyire örülnek, de hát mindegy.

Nem vagyok őrült, beteg vagyok!

2009.03.04.

Mint említettem, van pszichológusom. Jobban mondva, nem az enyém, de én is járok hozzá. Nagyon nehezen jutottam el ideáig. Lehet, hogy nagyon buta és elmaradott voltam, de kb. 10 éve kerültem egy olyan munkahelyre, ahol volt internet is. Addigra már ismertem a trichotillománia szót. A könyvtárban a legnagyobb titokban keresgéltem az orvosi lexikonban. A munkahelyen egy eseménytelen ügyeletes délután pedig rákerestem a neten, és így találkoztam dr. Németh Attila egy írásával. Többször elolvastam. Hát mégsem vagyok hülye, gondoltam magamban. Elábrándoztam arról, hogy írok neki. De nem tettem meg sohasem. Áltattam magam, hogy majd abba fogom én hagyni, abba tudom hagyni. határidőket tűztem ki magamnak, hogy majd ettől vagy attól a dátumtól kezdve nem fogom csinálni. Ideig-óráig sikerült is megállnom. Néha. De legtöbbször nem. A leghosszabb idő másfél év volt. Akkor született a második gyerekem (ekkor már parókában mentem szülni is), és valahogy ez inspirált. Akkor ez mellé nagyon szépen sikerült lefogynom, a hajam is egész rendes lett, végre imádtam öltözni, visszamentem dolgozni. Úgy éreztem, siker siker hátán az életem. Boldognak éreztem magam. Aztán hirtelen összedőlt a világ. Kiderült, hogy az én drága, alamuszi nyuszi kis jaj de példás kis férjem rendszeresen megcsal és hazudozik. Amikor terhes voltam, akkor is volt barátnője. Meg utána is. És pénzzel is átvert. Én pedig mindig mindem hazugságát elhittem. Simán! És amikor kiborult a szennyes, egyre több és több dolog derült ki. Az egyik legfájdalmasabb dolog az volt, hogy nagyon sokan tudták. Még a legjobb barátaink közül is nem egy. És volt, aki falazzon neki, azok, akikkel a legközelebbi kapcsolatban voltunk, részt vettünk egymás életében, vigyáztunk egymás gyerekére, eljártunk egymáshoz vacsorázni... A férjemben és a barátaimban csalódni, a legnagyobb pofon ez volt az életemben. teljesen kész voltam. Úgy leeresztettem, mint egy lufi. Utána nemsokkal pedig kirúgtak a munkahelyemről. Így aztán visszamenekültem a nassolás és a hajtépkedés mentsvárába.

Körülbelül két évbe telt, mire úgy-ahogy rendeződtek a dolgaim. Közben megint parókát kellett vásárolnom. Nem okolom miatta a férjem, hiszen már őelőtte is voltak problémáim, és azóta is akadtak, nem ő tehet róla.

Az interneten folyamatosan kutakodtam a hajtépés témájában. Nem nagyon találtam sorstársakat. Végül is ez egy olyan téma, amit az ember lánya nem ver nagydobra. Pedig nagyon érdekelne, hogy meggyógyult-e már ebből valaha valaki? A magas vérnyomásáról meg a diabéteszéről mindenki gátlás nélkül beszélget, de erről...

Átvertem mindenkit!

2009.03.03.

És mindenki bevette. Szülők, rokonok, kollégák, barátok, barátnők. Sőt...


Szóval, igen szégyelltem a dolgot különben, de fogalmam sem volt a dolgok miértjéről. Imádtam a sapkákat, volt piros kendőm, világoskék, sötétkék. Volt szalmakalapom, hajráfom. És utáltam a szelet, mert szétfújta a nagy gonddal összetákolt hajamat. A mai napig utálom az erős szelet.


Igen jó lánya voltam szüleimnek, erősen tekintélyelvű nevelést kaptam, és pofonokat, még 20 évesen is, amikor már dolgozó nőnek számítottam. mert például későn mentem haza. Az időpontot persze anyám határozta meg, és akkor is nyolcra kellett hazaérnem, ha hattól kilencig tartott a tánciskola. Arról, hogy ne otthon szilveszterezzek, szó sem lehetett. Arról sem, hogy hétvégén külön programot csináljak. A leveleimet felbontotta. Állandóan állt a bál valamiért. Nem csoda, hogy nem akartam - mekkora hülye voltam! - tovább tanulni, hanem önállóságra törekedve, két héttel az érettségi után elmentem dolgozni, és 20 éves koromban férjhez mentem.

Jól indul!

2009.03.02.

Jól indul! mindjárt négyszer is létrehoztam ugyanazt a blogot. Jellemző... Most már csak azt kellene kisilabizálnom, a fölösleget hogyan töröljem.


:-(


Ma két éve mertem orvoshoz fordulni a problémámmal.