Hát kitépem a hajamat!

Éppen két éve, hogy elkaptam egy jó pillanatomat és bejelentkeztem az orvoshoz. Hosszas válogatás előzte meg az elhatározást a neten, a doktornő válaszolt az emailre, aztán összesöpörtem a forgószék köré leszórt hajszálakat, kibőgtem magam, és felhívtam. Úgy gondoltam, ha hosszú évek alatt ezt nem tettem meg, most meg kell ragadnom ezt a pillanatot, vagy különben már soha nem teszem meg. Még aznapra oda rendelt. Nagyon izgultam, a frász kerülgetett, hogy mi lesz.  Mentem az addiktológiára, a drogosok, alkoholisták, ki tudja milyen bajjal küszködők  közé. A doktornő személyében egy nagyon kedves, megértő, szimpatikus embert ismertem meg. Nagyon szégyelltem magam, alig néztem a szemébe, inkább az ablakot bámultam mögötte, és persze el is bőgtem magam a nagy önsajnálatban. Én még soha, senkinek nem mondtam ki az igazságot: én magam tépkedem ki a hajam.
Hosszasan beszélgettünk, kérdezz-felelek formájában, írt fel gyógyszert, felvázolta a lehetőségeket - hát nincs túl sok alternatíva! Aztán egy hónap múlva visszakocogtam hozzá, majd négy hét múlva megint. Szedtem a gyógyszert, meg a homeopátiás szert, de persze semmilyen változás nem történt. Így aztán javasolt egy pszichológust is. Újabb próbatétel az életemben! Még egy ember, akivel meg kell osztanom a szégyenemet. nem nagyon örültem. De úgy gondoltam, ha már itt vagyok, és amíg nem kell beavatnom senki mást ( persze a családra és a munkahelyre gondolok, hiszen pl. egy kórházban töltött pár napra már valamiféle magyarázatot kell adnom, vagy hazudni valamit, ami elég kínos ), akkor már igyekszem végig csinálni a dolgot.

A pszichológusnál rémesen éreztem magam. Pedig nem a Csernus dokihoz járok!  :-) Sőt, a legkevésbé sem emlékeztet rá... Barátságos, nyugodt hölgy, de semmi tutujgatás. Komoly nézés, komoly kérdések, komoly hallgatás. Igaza van, hiszen véresen komoly a téma. Nem faggatott, nem sürgetett, hosszasan végigvárta az én csöndjeimet. Furcsa volt, hogy meg tudtam nyílni, és olyan dolgokat meséltem el, amit soha senkinek.

Többszöri nekirugaszkodásra sikerült végül is tényleges segítséget kérnem. Előtte érdeklődés szinten próbálkoztam, de mikor személyes találkozásra került volna sor, mindig elpárolgott a bátorságom. És közben kutyául szenvedtem. A felismeréstől számítva is évekig húztam az időt, közben egyre rosszabb és rosszabb állapotba kerültem. Mind fizikailag, mind mentálisan.  Töltögettem a depresszióval foglalkozó teszteket magamnak, teljesen világos volt a képlet, csak azt nem tudtam eldönteni, a hajtépés miatt van a depi, vagy fordítva. És a már becsapott orvoshoz sem mehetek vissza, hogy mégis bevalljam, hogy az orránál fogva vezettem, ugye? Böngésztem az orvosok, rendelők listáját, olvastam a szakirodalmat, és itthon bőgtem magamnak, mikor egyedül voltam. Azt hiszem, ismeritek néhányan azt az állapotot, amikor délután négykor kezdünk kapkodva öltözni, beágyazni, étkezés nyomait eltakarítani. Amikor reggel csak annyi időre vagyunk képesek összeszedni magunkat, hogy telefonáljunk, mert nem vagyunk képesek bemenni dolgozni. Amikor mindent késve, vagy az utolsó pillanatban intézünk, adunk be, fizetünk ki, holott már négy héttel a határidő lejárta előtt minden nap elhatározzuk, hogy holnap aztán tényleg rendbe teszek mindent. Mert rendet akartam mindig: a szekrényemben, a fejemben, az életemben. A környezetem - pl. a szüleim - ebből annyit szűrtek le: feledékeny vagyok, lusta és rendetlen. Nehéz is felfogni azt, hogy egy óriási halom vasalatlan ruha közepén, pólóban és bugyiban ülve a vetetlen ágyon, hogyan tudtam a konzervkukorica után gyümölcsjoghurtot enni, majd utána küldeni még egy-két banánt is, miközben az MTV-t bámultam. Nincs mentségem arra, hogy a sok fontos tennivaló helyett két év alatt elolvastam a világirodalom remekeit, meg még ami a kezembe akadt. Olvasás közben vagy a hajamat húzgáltam, vagy ettem. Ez volt a szomorú valóság. Ha valaki bejelentés nélkül jött, soha nem nyitottam ajtót. Nem tudtam volna egy perc alatt rendbehozni magamat és a lakást.

Elvesztegetett idő volt, eltékozolt évek. Azt nem értem, hogy a munkám hogyan nem látta kárát ennek, és a gyerekeimmel hogyan voltam képes foglalkozni. Nem voltam valami mintaanya, de mindig nagyon szerettem őket és próbáltam igyekezni, hogy nekik meglegyen mindenük. Nem csak az ennivaló és a tiszta ruha, hanem egy anya, aki sétál  és játszik velük, énekel, beszélget, szeretgeti őket. Nem mindig sikerült mindent jól csinálnom.

Nem tudom, hogy erős vagyok-e. Az uróbbi két évben egyre tudatosabb, az biztos. Rengeteget rágódom, tépelődöm mindenen. Nehezen döntök. Lassú vagyok, rengeteg időre van szükségem egy elhatározáshoz, és annak véghez viteléhez. Viszont akkor már általában végigcsinálom. Az önismeret rögös útján szerencsére volt, aki megfogta a kezem, és valósággal rátuszkolt arra az útra, amelynek még most sem látom a végét.  Az Isten áldja meg a segítő kezeket!

Nézem a feltett képeket, nem tudom, hagyjam-e vagy töröljem. Nagyon ronda.

Ma megyek az orvoshoz, gyógyszert kell íratnom, elfogyott a "Lesarom" tablettám. Két éve szedem, a hajtépési szokásaimon ugyan nem változtatott semmit, de a depressziómnak nagyon sokat használt. Közben változatlanul kopasztom magam. :-(