Hát kitépem a hajamat!

Szerző: Anka

A BLOG LEÍRÁSA

Trichotillománia - 30 éve.

Látogatás: 110377 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

A nihil után

2009.05.11.

Elkezdtem a múltkori gödörből kimászni. Jó ugródeszkám volt hozzá: elfogyott a gyógyszerem, és ezt a nagy apátiában nem vettem észre. A beszerzése beletelt pár napba, ezalatt pedig jól kiborultam. Először jött az idegesség, a rosszullét, utána a hiszti, utána a sírdogálás. Okkal, ok nélkül. És ez mellett persze dolgoztam is. Próbáltam összekapni magam, de nem tudom, mennyit értem azokban a napokban. Szédelegtem, álmosodtam,  morogtam, a hátam közepére nem hiányzott az egész. Viszont senkire nem borítottam rá az íróasztalt. Erre büszke vagyok! :-) Az itthoni kitöréseimre nem. Bár ők hozták ki belőlem, olyan dolgokkal, amelyek nap mint nap frusztrálnak, tulajdonképpen piti dolgok, de ha évek óta minden nap szólsz érte, mégsincs foganatja... Először csak füstölögtem, azután robbantam.  De ezek után is csak pár napig lesz rend, biztos vagyok benne. Mindenesetre most érzek magamban annyi energiát, hogy legalább szinten tartsam a dolgaimat.

Leszálló ágban

2009.04.21.

Rég nem írtam már. Egyrészt az elfoglaltság miatt, meg sosem vagyok egyedül, másrészt időnként nagyon rossz passzban vagyok. Ilyenkor elhatalmasodik rajtam a nihil. Semmihez sincs kedvem, a lakás szalad, a kaja nem érdekel, és majd elalszom egész nap. És ilyenkor persze rendesen ritkítom a hajamat is, ha hozzájutok. Ha valahová menni kell, legszívesebben lemondanám, és rosszul vagyok a gondolattól, hogy hozzám állítson be valaki. Kiállhatatlan nőszemély vagyok.

Angyal szállt közénk

2009.03.28.

A második gyereket nem terveztük. A férjem meg pláne nem tervezte! Sőt, azzal gyanúsított, hogy szándékosan rendeztem így. A vészcsengő még mindig nem szólalt meg a fejemben. Szerencsére olyan későn derült ki a dolog, hogy nem kellett döntenem: a gyerek marad. Férjuram két hétig nem szólt hozzám. Teljesen összetörtem, rengeteget sírtam, mert még a gyerek nevét is egyedül választottam. Azt mondta, ezt én akartam, akkor döntsem el a többit is magam.

Amikor megszületett, két hét alatt kiderült, hogy angyal szállt közénk. Tüneményes kisfiú volt, háromhetes korától végigaludta az éjszakákat, reggelente vigyorogva ébredt, alig volt beteg. Ahogy nőtt, maga volt a mosolygós nyugalom, barátságos, nyílt, érdeklődő, szép, kedves, értelmes... alig vagyok elfogult, ugye?  :-)  Nem bántam már semmit, gondoltam, mindenki le van ejtve...

Szerencsére abban az évben édesanyám is elfoglalt volt, tehát a babával első naptól magamra voltam hagyva. Sajnos az apuka is többnyire magamra hagyott... Két gyerek mellett nem figyeltem eléggé. Viszont pár nap alatt világossá vált számomra, hogy nem is vagyok én olyan csapnivaló, kétbalkezes liba. A gyerekem szopott, egyszer sem ejtettem le, nem fulladt a fürdővízbe, nem ette meg a kosz. Remek, nem?  És főztem, mostam, takarítottam is. Nyár volt, a babakocsit tologatva még biciklizni is én tanítottam meg a nagyobbikat. Sok-sok kilót is sikerült leadnom, és igen, egy idő után nem téptem a hajamat sem!

Ez volt az a bizonyos másfél év...

Az én egészen másmilyen életem

2009.03.28.

Visszanézve azt mondom: milyen kis hülye voltam! Sodortak a dolgok magukkal, én közben csak azt tudtam: máshogyan akarok élni, mint amit otthon láttam. Az alapvető értékek maradtak, hiszen azok mélyen bennem gyökereztek: a család mindenek előtt, a gyerekeim a legfontosabbak a világon, hűség, munka... de már másképp. Nem volt tudatos, hiszen csak azt tudtam biztosan, mit nem akarok. Nem akartam otthon maradni. Nem akartam, hogy az én gyerekemnek félnie kelljen a szüleitől. Semmire nem akartam kényszeríteni őket.

Közben beleléptünk az összes csapdába, ami akkoriban a fiatal családokra leselkedett. A férjem nagyon sokat dolgozott, nekem pedig kezdett agyamra menni az otthonlét. És egyre kevésbé voltunk lelkesek. A csemetét imádtuk mind a ketten, egymást sem kergettük késsel a disznóól körül, de egyre fáradtabbak voltunk és én egyre csalódottabb és ingerültebb lettem. De azért nagyon példás kis feleség voltam.

Természetesen anyai felügyelettel. Mert természetesen semmit nem csináltam jól. Édesanyám pedig nagyon ráért, a gyerkőcöt meg ki ne imádta volna? Így aztán, mikor hazamentünk a kórházból, anyám már az utcán várt és azonnal kikapta a gyereket a kezemből. Minden nap nálunk volt, reggeltől estig. Nem azért mondom, főzött és mosott is, hogy segítsen, de a gyereket csak szoptatni kaptam meg. Fürdette, öltöztette, tisztába tette, ringatta, dajkálta egész nap. Nem nagyon tetszett, de mint említettem, kis hülye voltam. Ha mi mentünk át hozzájuk, a gyerekem SOSEM volt rendesen felöltöztetve. Vagy biztos melege volt, vagy biztosan meg fog fázni. Kis körme, füle, popsija ellenőrizve, ki tudja, az a hülye anyja gondozza-e rendesen. Ha jött a gyerekorvos, vagy a védőnő, akkor jött anyám is. A gyerek, ahogy nőtt, úgy ment utánuk, mint a pulikutya. Ezt én nagyon eltoltam...  A férjem békésen tűrt, ő úgysem volt otthon egész nap, néha még este sem. Egyetlen egyszer mertem ellentmondani: amikor elkezdte szervezni a lakáscserét, hogy egymás mellett lakhassunk. Amúgy 20 perc sétaút van köztünk.

Esténként, mikor végre egyedül voltam, olvastam, és ettem. Vagy olvastam, miközben csavargattam, huzigáltam a hajamat. Mindez hamarosan el is kezdett rajtam látszani.

Két év után visszamentem dolgozni, a család teljes felháborodására. Azt a szegény kisgyereket bölcsődébe adta az a szívtelen anyja. Mellesleg az a szegény gyerek élvezte, imádta a bölcsi minden percét.

Munka után összeszedtem a gyereket és természetesen az anyámékhoz mentem először. Este aztán oda jött értünk a férjem. Amelyik nap nem mentünk, akkor sértődés volt, hiszen ők direkt úgy főztek, meg minden. Hétvégén dettó. Férjuram dolgozni, mi meg a mamához.

Nem lett volna szabad engedni.

Nekem nem parancsol senki!

2009.03.27.

De hát amíg otthon laktam, bizony parancsoltak. Hiába voltam dolgozó nő, otthon csak a kis hülye maradtam, akit megpofoztak, ha 10 perccel később ment haza az előírtnál. Kész csoda, hogy egyszer aztán került mellém is egy fiú, akiért képes voltam bevállalni az otthoni botrányokat. Mert azok aztán voltak. Voltam én szerelmes addig is, de eszembe sem jutott volna a szüleim elé állítani bármelyik fiút. Egyik sem felelt volna meg úgysem. Igazából talán én sem feleltem meg.  De ezért az egyért kibírtam a cirkuszokat, a piszkálódást, mindent. Apám vehemensen utálta, de bármelyiket utálta volna. Tudatosan választottam olyant, aki mindenben szöges ellentéte az én édes jó apámnak. Tudatosan akartam magamnak jót, és tudat alatt talán a szüleimnek szerettem volna egy jó nagyot beinteni. Mert ők már ott tartottak, hogy dolgozom egy-két évet, aztán apám néz nekem egy rendes szakit, férjhez megyek, és otthon maradok, mint az anyám.

Így aztán a robosztus, mindent erőből megoldó, alkoholista, nagyhangú, parancsolgató, parasztgyerekből bányásszá lett apám teljes kiborulására hozzámentem egy vékonyka, halk szavú, antialkoholista, kicsit tétova disc jockay-hoz. Aki mellett kibekkeltem a katonaságot, a főiskolát, egy-két nőügyet is, majd juszt is hozzámentem. Aki nem emelt kifogást, ha nem főztem, aki hagyta, hogy miniszoknyát hordjak combközépig érő csizmával.

Aki nem emelt kezet a gyerekre, legfeljebb szidásként azt mondta neki: kisfiam, a jó istenke áldjon meg... Aki hagyta, hogy férjes asszony létemre megmaradjanak a barátnőim!!!  És aki nem volt hajlandó a gyerek születése után egész éjjel az apámmal inni, mint más rendes vő. És aki nem hajlandó pusztán az elvárás kedvéért apukának és anyukának szólítani őket. Aki a sör meg a pálinka helyett a cukrászsüteményt szerette, akinek a gyerek egy-egy szólásától könnybe lábadt a szeme, és nem akadt ki, hogy vasárnap a húsleves- pörkölt-nokedli szentháromsága helyett párolt zöldborsót tálaltam sült virslivel. Úgyhogy az én férjem az apám számára egy férfiatlan jelenség volt, majd megpukkadt miatta.

Én meg úgy, ahogy volt, imádtam. És imádtam azt is, hogy nem kell hazudni, nem kérdezik, hol voltál, mikor jössz haza, hiszen együtt ?csavarogtunk? és együtt mentünk éjjel kettőkor, és reggel hétkor együtt rohantunk dolgozni. Senki nem nyaggatott, mért nem alszol már, miért keltél fel, hová mész, mért ez a ruha van rajtad,ki telefonált, mit írt az Ildikó?

Elkezdtem berendezni az én egészen másmilyen életem.

Mi van a szőnyeg alatt?

2009.03.25.

Mintha csak magamat látnám!



Kezdjük az elején.



Fiatal szüleim vannak, anyám mindössze 17 évesen szült engem, apám 20 éves volt akkor. Apám 14 évesen elkerült otthonról csaknem 400 kilométer messze, sokgyerekes, szegény családból, kollégiumba. Anyámat egyedül nevelte a nagyanyám, akkor, amikor még nagy szégyen volt, hogy valakinek „nincs apja”.  Ők aztán 16 és 19 évesen elkezdték a FELNŐTT életüket. Anyám otthagyta az iskolát, és neki volt férje, mit férje, URA, ami a nagyanyámnak nem adatott meg. Az URA pedig ragaszkodott hozzá, hogy az ő feleségének semmi dolga ne legyen a háztartásán és a családján kívül, hiszen ő eltartja, és kész. Nem kell dolgoznia, cserében viszont kuss van. A gyerekeknek is hallgass a neve, természetesen. A következő negyvenhat év erről szólt, és ami még hátra van az is erről fog szólni, kivéve, hogy szegény apám már nem győzi az anyagiakat. Kiskamasz koromban a barátnőim nagyon irigyeltek a fiatal szüleimért, hogy ők milyen megértőek lehetnek. Természetesen nem mondhattam meg nekik, hogy ne akarjanak cserélni. Én őket irigyeltem a kiegyensúlyozott, idősebb, kedves, „nénis” anyjukért. Ösztönösen. Az apjukat semmibe vettem, tisztes távolból néztem rájuk, hiszen a FÉRFI nálunk valami egészen különleges kategória volt.

Ösztönösen, majd később tudatosan egészen másként neveltem a gyerekeimet. Míg én 6 hónaposan szobatiszta voltam (!), az én gyerekem 2 éves korában nyugodtan riszálhatta a pelenkás fenekét. Míg a szüleimnél nem volt válogatás, és addig nem állhattam fel az asztaltól, amíg meg nem ettem mindent, az enyémek azt és annyit –nem– ettek, amit és amennyit –nem– akartak. Hozzátenném, még emlékszem azokra az időkre, amikor az ebédem fölött akár délután négyig is elméláztam, miközben ők falra másztak az idegességtől, a híres szobatisztaságomra pedig felnőtt koromban rákérdeztem, elvégre egy 6 hónapos gyerek jó, ha egyáltalán ülni tud. Hát ráültettek és fogtak, és addig nem vettek le róla, amíg nem volt valami eredmény.

Azt hiszem, hogy egy mai, gyerekekkel foglalkozó szakember ettől padlót fogna.

A többit nem részletezném. Szigorúak voltak, na. Én imádtam iskolába járni, bár a testi dolgokban lassú voltam és ügyetlen, mert mindentől nagyon féltettek. Voltak barátaim. Nem túlzottan engedtek sehová, így aztán a kora serdülőkorra megtanultam, hogy nem kell mindig igazat mondani, ha nyugtot akarok magamnak. Ha lebuktam, elvertek, meg legközelebb mégúgy sem engedtek. Sokra nem mentek vele. Még 20 éves koromban is megmondták, hányra kell hazaérnem, és ha nem úgy volt, csattogtak a pofonok és zengett a ház. Rólam mindez akkor már lepergett.

Kisebb koromban természetesen imádtam őket. Nagyok voltak, szépek, tökéletesek. Ám egy gyerek 10 éves kora körül már mindenképpen elkezdi látni, hogy meztelen a király.  Mivel velük nem lehetett beszélgetni, maradtak a barátnők. Egy kamaszodó gyerek előbb-utóbb elkezd kritikusan figyelni. Iszonyú lelkifurdalásom, bűntudatom volt, hogy már nem szeretem őket úgy, ahogy kellene. Ahogy illene?! Mert a látszatra iszonyúan adnak. 14 éves koromra már teljesen tisztában voltam velük. 18 éves koromra már halálra idegesítettek. Egy időben arról ábrándoztam, hogy talán nem is ők a szüleim. Azt is szerettem volna titkon, hogy váljanak el, mert anyámmal még csak ki tudtam jönni, de apámtól falra tudtam volna mászni. És anyám az apu bólogatójánosa volt, elvtelenül. Soha nem állt mellém nyíltan, sőt, a nevelés egyik alappillére volt: majd kapsz apádtól, ha megtudja! Egyébként nem voltam rossz gyerek, tanultam is, ha megkértek segítettem is, nem feleseltem – nem is lehetett! Nem fiúztam, nem jártam nagyon sehová, nem is engedtek. Egyetlen bűnöm volt: hogy nagyon szerettem csavarogni. Fordítom magyarról magyarra: csavarogni = nem otthon lenni. Azt hiszem, ezért is imádtam az iskolát. Mivel anyám nem dolgozott sosem, ő mindig otthon volt, és mindig szemmel tartott, sosem voltam egyedül egy percre sem. Ha valahová mentek, olyan nem volt, hogy addig én otthon maradhatok. Még a leveleimet is elolvasták. És kommentálták. Anyám 18 éves koromban már terhességgel gyanúsított. Szűz voltam még, de hiába is mondtam volna.

Csak azt a megoldást láttam magam előtt: elhúzni a fenébe. Próbálkoztam albérletbe költözni, óriási patália lett belőle. Azt a szégyent ők nem érik meg, és különben is csak elzüllenék! Még mit nem! Utóbb azt találtam ki, hogy más városba megyek dolgozni és nővérszálláson fogok lakni.

Persze ha lett volna eszem, érettségi után tovább tanulok, és akkor mehettem volna koleszbe, de hát kis hülye voltam. Annyira független és önálló akartam lenni, hogy érettségi után két héttel már dolgoztam. Gondoltam, akkor nekem nem parancsol senki!

 

Meg akarok gyógyulni!

2009.03.23.

Éppen két éve, hogy elkaptam egy jó pillanatomat és bejelentkeztem az orvoshoz. Hosszas válogatás előzte meg az elhatározást a neten, a doktornő válaszolt az emailre, aztán összesöpörtem a forgószék köré leszórt hajszálakat, kibőgtem magam, és felhívtam. Úgy gondoltam, ha hosszú évek alatt ezt nem tettem meg, most meg kell ragadnom ezt a pillanatot, vagy különben már soha nem teszem meg. Még aznapra oda rendelt. Nagyon izgultam, a frász kerülgetett, hogy mi lesz.  Mentem az addiktológiára, a drogosok, alkoholisták, ki tudja milyen bajjal küszködők  közé. A doktornő személyében egy nagyon kedves, megértő, szimpatikus embert ismertem meg. Nagyon szégyelltem magam, alig néztem a szemébe, inkább az ablakot bámultam mögötte, és persze el is bőgtem magam a nagy önsajnálatban. Én még soha, senkinek nem mondtam ki az igazságot: én magam tépkedem ki a hajam.
Hosszasan beszélgettünk, kérdezz-felelek formájában, írt fel gyógyszert, felvázolta a lehetőségeket - hát nincs túl sok alternatíva! Aztán egy hónap múlva visszakocogtam hozzá, majd négy hét múlva megint. Szedtem a gyógyszert, meg a homeopátiás szert, de persze semmilyen változás nem történt. Így aztán javasolt egy pszichológust is. Újabb próbatétel az életemben! Még egy ember, akivel meg kell osztanom a szégyenemet. nem nagyon örültem. De úgy gondoltam, ha már itt vagyok, és amíg nem kell beavatnom senki mást ( persze a családra és a munkahelyre gondolok, hiszen pl. egy kórházban töltött pár napra már valamiféle magyarázatot kell adnom, vagy hazudni valamit, ami elég kínos ), akkor már igyekszem végig csinálni a dolgot.

A pszichológusnál rémesen éreztem magam. Pedig nem a Csernus dokihoz járok!  :-) Sőt, a legkevésbé sem emlékeztet rá... Barátságos, nyugodt hölgy, de semmi tutujgatás. Komoly nézés, komoly kérdések, komoly hallgatás. Igaza van, hiszen véresen komoly a téma. Nem faggatott, nem sürgetett, hosszasan végigvárta az én csöndjeimet. Furcsa volt, hogy meg tudtam nyílni, és olyan dolgokat meséltem el, amit soha senkinek.
Gyermekkori, mélyen eltemetett élményeket, félelmeket, az igazi gondolataimat, az igazi véleményemet a szüleimről, a testvéremről. Furcsa volt kimondani azokat a dolgokat, amelyeket még magamnak sem fogalmaztam meg soha. Furcsa volt a nyugodt, várakozó csöndben befelé figyelni, felidézni dolgokat, más megvilágításban szemlélni azt a szemetet, amiről  tudtam, hogy ott van, de nem vettem róla tudomást. Óvatosan átléptem felette, vagy gondosan oda sem nézve, besöpörtem a szőnyeg alá. És most fölemeltük a szőnyeg sarkát, hogy alánézhessek.

Segítségre várva

2009.03.18.

Többszöri nekirugaszkodásra sikerült végül is tényleges segítséget kérnem. Előtte érdeklődés szinten próbálkoztam, de mikor személyes találkozásra került volna sor, mindig elpárolgott a bátorságom. És közben kutyául szenvedtem. A felismeréstől számítva is évekig húztam az időt, közben egyre rosszabb és rosszabb állapotba kerültem. Mind fizikailag, mind mentálisan.  Töltögettem a depresszióval foglalkozó teszteket magamnak, teljesen világos volt a képlet, csak azt nem tudtam eldönteni, a hajtépés miatt van a depi, vagy fordítva. És a már becsapott orvoshoz sem mehetek vissza, hogy mégis bevalljam, hogy az orránál fogva vezettem, ugye? Böngésztem az orvosok, rendelők listáját, olvastam a szakirodalmat, és itthon bőgtem magamnak, mikor egyedül voltam. Azt hiszem, ismeritek néhányan azt az állapotot, amikor délután négykor kezdünk kapkodva öltözni, beágyazni, étkezés nyomait eltakarítani. Amikor reggel csak annyi időre vagyunk képesek összeszedni magunkat, hogy telefonáljunk, mert nem vagyunk képesek bemenni dolgozni. Amikor mindent késve, vagy az utolsó pillanatban intézünk, adunk be, fizetünk ki, holott már négy héttel a határidő lejárta előtt minden nap elhatározzuk, hogy holnap aztán tényleg rendbe teszek mindent. Mert rendet akartam mindig: a szekrényemben, a fejemben, az életemben. A környezetem - pl. a szüleim - ebből annyit szűrtek le: feledékeny vagyok, lusta és rendetlen. Nehéz is felfogni azt, hogy egy óriási halom vasalatlan ruha közepén, pólóban és bugyiban ülve a vetetlen ágyon, hogyan tudtam a konzervkukorica után gyümölcsjoghurtot enni, majd utána küldeni még egy-két banánt is, miközben az MTV-t bámultam. Nincs mentségem arra, hogy a sok fontos tennivaló helyett két év alatt elolvastam a világirodalom remekeit, meg még ami a kezembe akadt. Olvasás közben vagy a hajamat húzgáltam, vagy ettem. Ez volt a szomorú valóság. Ha valaki bejelentés nélkül jött, soha nem nyitottam ajtót. Nem tudtam volna egy perc alatt rendbehozni magamat és a lakást.

Elvesztegetett idő volt, eltékozolt évek. Azt nem értem, hogy a munkám hogyan nem látta kárát ennek, és a gyerekeimmel hogyan voltam képes foglalkozni. Nem voltam valami mintaanya, de mindig nagyon szerettem őket és próbáltam igyekezni, hogy nekik meglegyen mindenük. Nem csak az ennivaló és a tiszta ruha, hanem egy anya, aki sétál  és játszik velük, énekel, beszélget, szeretgeti őket. Nem mindig sikerült mindent jól csinálnom.

De igazából senki nem vett észre semmit.

Az önismeret rögös útja

2009.03.17.

Nem tudom, hogy erős vagyok-e. Az uróbbi két évben egyre tudatosabb, az biztos. Rengeteget rágódom, tépelődöm mindenen. Nehezen döntök. Lassú vagyok, rengeteg időre van szükségem egy elhatározáshoz, és annak véghez viteléhez. Viszont akkor már általában végigcsinálom. Az önismeret rögös útján szerencsére volt, aki megfogta a kezem, és valósággal rátuszkolt arra az útra, amelynek még most sem látom a végét.  Az Isten áldja meg a segítő kezeket!

Most nem tudok belemenni a témába, nagyon nyüzsög körülöttem a családom. Talán holnap. Jó éjt!

Nyűglődöm

2009.03.16.

Nézem a feltett képeket, nem tudom, hagyjam-e vagy töröljem. Nagyon ronda.

Ma megyek az orvoshoz, gyógyszert kell íratnom, elfogyott a "Lesarom" tablettám. Két éve szedem, a hajtépési szokásaimon ugyan nem változtatott semmit, de a depressziómnak nagyon sokat használt. Közben változatlanul kopasztom magam. :-(

Istenem, miért nem inkább arra szoktam volna rá, hogy a lábamon gyomláljam a szőrt!