Hát kitépem a hajamat!

Szerző: Anka

A BLOG LEÍRÁSA

Trichotillománia - 30 éve.

Látogatás: 115370 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

A nihil után

2009.05.11.

Elkezdtem a múltkori gödörből kimászni. Jó ugródeszkám volt hozzá: elfogyott a gyógyszerem, és ezt a nagy apátiában nem vettem észre. A beszerzése beletelt pár napba, ezalatt pedig jól kiborultam. Először jött az idegesség, a rosszullét, utána a hiszti, utána a sírdogálás. Okkal, ok nélkül. És ez mellett persze dolgoztam is. Próbáltam összekapni magam, de nem tudom, mennyit értem azokban a napokban. Szédelegtem, álmosodtam,  morogtam, a hátam közepére nem hiányzott az egész. Viszont senkire nem borítottam rá az íróasztalt. Erre büszke vagyok! :-) Az itthoni kitöréseimre nem. Bár ők hozták ki belőlem, olyan dolgokkal, amelyek nap mint nap frusztrálnak, tulajdonképpen piti dolgok, de ha évek óta minden nap szólsz érte, mégsincs foganatja... Először csak füstölögtem, azután robbantam.  De ezek után is csak pár napig lesz rend, biztos vagyok benne. Mindenesetre most érzek magamban annyi energiát, hogy legalább szinten tartsam a dolgaimat.

Leszálló ágban

2009.04.21.

Rég nem írtam már. Egyrészt az elfoglaltság miatt, meg sosem vagyok egyedül, másrészt időnként nagyon rossz passzban vagyok. Ilyenkor elhatalmasodik rajtam a nihil. Semmihez sincs kedvem, a lakás szalad, a kaja nem érdekel, és majd elalszom egész nap. És ilyenkor persze rendesen ritkítom a hajamat is, ha hozzájutok. Ha valahová menni kell, legszívesebben lemondanám, és rosszul vagyok a gondolattól, hogy hozzám állítson be valaki. Kiállhatatlan nőszemély vagyok.

Angyal szállt közénk

2009.03.28.

A második gyereket nem terveztük. A férjem meg pláne nem tervezte! Sőt, azzal gyanúsított, hogy szándékosan rendeztem így. A vészcsengő még mindig nem szólalt meg a fejemben. Szerencsére olyan későn derült ki a dolog, hogy nem kellett döntenem: a gyerek marad. Férjuram két hétig nem szólt hozzám. Teljesen összetörtem, rengeteget sírtam, mert még a gyerek nevét is egyedül választottam. Azt mondta, ezt én akartam, akkor döntsem el a többit is magam.


Amikor megszületett, két hét alatt kiderült, hogy angyal szállt közénk. Tüneményes kisfiú volt, háromhetes korától végigaludta az éjszakákat, reggelente vigyorogva ébredt, alig volt beteg. Ahogy nőtt, maga volt a mosolygós nyugalom, barátságos, nyílt, érdeklődő, szép, kedves, értelmes... alig vagyok elfogult, ugye?  :-)  Nem bántam már semmit, gondoltam, mindenki le van ejtve...


Szerencsére abban az évben édesanyám is elfoglalt volt, tehát a babával első naptól magamra voltam hagyva. Sajnos az apuka is többnyire magamra hagyott... Két gyerek mellett nem figyeltem eléggé. Viszont pár nap alatt világossá vált számomra, hogy nem is vagyok én olyan csapnivaló, kétbalkezes liba. A gyerekem szopott, egyszer sem ejtettem le, nem fulladt a fürdővízbe, nem ette meg a kosz. Remek, nem?  És főztem, mostam, takarítottam is. Nyár volt, a babakocsit tologatva még biciklizni is én tanítottam meg a nagyobbikat. Sok-sok kilót is sikerült leadnom, és igen, egy idő után nem téptem a hajamat sem!

Az én egészen másmilyen életem

2009.03.28.

Visszanézve azt mondom: milyen kis hülye voltam! Sodortak a dolgok magukkal, én közben csak azt tudtam: máshogyan akarok élni, mint amit otthon láttam. Az alapvető értékek maradtak, hiszen azok mélyen bennem gyökereztek: a család mindenek előtt, a gyerekeim a legfontosabbak a világon, hűség, munka... de már másképp. Nem volt tudatos, hiszen csak azt tudtam biztosan, mit nem akarok. Nem akartam otthon maradni. Nem akartam, hogy az én gyerekemnek félnie kelljen a szüleitől. Semmire nem akartam kényszeríteni őket.


Közben beleléptünk az összes csapdába, ami akkoriban a fiatal családokra leselkedett. A férjem nagyon sokat dolgozott, nekem pedig kezdett agyamra menni az otthonlét. És egyre kevésbé voltunk lelkesek. A csemetét imádtuk mind a ketten, egymást sem kergettük késsel a disznóól körül, de egyre fáradtabbak voltunk és én egyre csalódottabb és ingerültebb lettem. De azért nagyon példás kis feleség voltam.


Természetesen anyai felügyelettel. Mert természetesen semmit nem csináltam jól. Édesanyám pedig nagyon ráért, a gyerkőcöt meg ki ne imádta volna? Így aztán, mikor hazamentünk a kórházból, anyám már az utcán várt és azonnal kikapta a gyereket a kezemből. Minden nap nálunk volt, reggeltől estig. Nem azért mondom, főzött és mosott is, hogy segítsen, de a gyereket csak szoptatni kaptam meg. Fürdette, öltöztette, tisztába tette, ringatta, dajkálta egész nap. Nem nagyon tetszett, de mint említettem, kis hülye voltam. Ha mi mentünk át hozzájuk, a gyerekem SOSEM volt rendesen felöltöztetve. Vagy biztos melege volt, vagy biztosan meg fog fázni. Kis körme, füle, popsija ellenőrizve, ki tudja, az a hülye anyja gondozza-e rendesen. Ha jött a gyerekorvos, vagy a védőnő, akkor jött anyám is. A gyerek, ahogy nőtt, úgy ment utánuk, mint a pulikutya. Ezt én nagyon eltoltam...  A férjem békésen tűrt, ő úgysem volt otthon egész nap, néha még este sem. Egyetlen egyszer mertem ellentmondani: amikor elkezdte szervezni a lakáscserét, hogy egymás mellett lakhassunk. Amúgy 20 perc sétaút van köztünk.

Nekem nem parancsol senki!

2009.03.27.

De hát amíg otthon laktam, bizony parancsoltak. Hiába voltam dolgozó nő, otthon csak a kis hülye maradtam, akit megpofoztak, ha 10 perccel később ment haza az előírtnál. Kész csoda, hogy egyszer aztán került mellém is egy fiú, akiért képes voltam bevállalni az otthoni botrányokat. Mert azok aztán voltak. Voltam én szerelmes addig is, de eszembe sem jutott volna a szüleim elé állítani bármelyik fiút. Egyik sem felelt volna meg úgysem. Igazából talán én sem feleltem meg.  De ezért az egyért kibírtam a cirkuszokat, a piszkálódást, mindent. Apám vehemensen utálta, de bármelyiket utálta volna. Tudatosan választottam olyant, aki mindenben szöges ellentéte az én édes jó apámnak. Tudatosan akartam magamnak jót, és tudat alatt talán a szüleimnek szerettem volna egy jó nagyot beinteni. Mert ők már ott tartottak, hogy dolgozom egy-két évet, aztán apám néz nekem egy rendes szakit, férjhez megyek, és otthon maradok, mint az anyám.


Így aztán a robosztus, mindent erőből megoldó, alkoholista, nagyhangú, parancsolgató, parasztgyerekből bányásszá lett apám teljes kiborulására hozzámentem egy vékonyka, halk szavú, antialkoholista, kicsit tétova disc jockay-hoz. Aki mellett kibekkeltem a katonaságot, a főiskolát, egy-két nőügyet is, majd juszt is hozzámentem. Aki nem emelt kifogást, ha nem főztem, aki hagyta, hogy miniszoknyát hordjak combközépig érő csizmával.


Aki nem emelt kezet a gyerekre, legfeljebb szidásként azt mondta neki: kisfiam, a jó istenke áldjon meg... Aki hagyta, hogy férjes asszony létemre megmaradjanak a barátnőim!!!  És aki nem volt hajlandó a gyerek születése után egész éjjel az apámmal inni, mint más rendes vő. És aki nem hajlandó pusztán az elvárás kedvéért apukának és anyukának szólítani őket. Aki a sör meg a pálinka helyett a cukrászsüteményt szerette, akinek a gyerek egy-egy szólásától könnybe lábadt a szeme, és nem akadt ki, hogy vasárnap a húsleves- pörkölt-nokedli szentháromsága helyett párolt zöldborsót tálaltam sült virslivel. Úgyhogy az én férjem az apám számára egy férfiatlan jelenség volt, majd megpukkadt miatta.

Mi van a szőnyeg alatt?

2009.03.25.

Mintha csak magamat látnám!


Meg akarok gyógyulni!

2009.03.23.

Éppen két éve, hogy elkaptam egy jó pillanatomat és bejelentkeztem az orvoshoz. Hosszas válogatás előzte meg az elhatározást a neten, a doktornő válaszolt az emailre, aztán összesöpörtem a forgószék köré leszórt hajszálakat, kibőgtem magam, és felhívtam. Úgy gondoltam, ha hosszú évek alatt ezt nem tettem meg, most meg kell ragadnom ezt a pillanatot, vagy különben már soha nem teszem meg. Még aznapra oda rendelt. Nagyon izgultam, a frász kerülgetett, hogy mi lesz.  Mentem az addiktológiára, a drogosok, alkoholisták, ki tudja milyen bajjal küszködők  közé. A doktornő személyében egy nagyon kedves, megértő, szimpatikus embert ismertem meg. Nagyon szégyelltem magam, alig néztem a szemébe, inkább az ablakot bámultam mögötte, és persze el is bőgtem magam a nagy önsajnálatban. Én még soha, senkinek nem mondtam ki az igazságot: én magam tépkedem ki a hajam.
Hosszasan beszélgettünk, kérdezz-felelek formájában, írt fel gyógyszert, felvázolta a lehetőségeket - hát nincs túl sok alternatíva! Aztán egy hónap múlva visszakocogtam hozzá, majd négy hét múlva megint. Szedtem a gyógyszert, meg a homeopátiás szert, de persze semmilyen változás nem történt. Így aztán javasolt egy pszichológust is. Újabb próbatétel az életemben! Még egy ember, akivel meg kell osztanom a szégyenemet. nem nagyon örültem. De úgy gondoltam, ha már itt vagyok, és amíg nem kell beavatnom senki mást ( persze a családra és a munkahelyre gondolok, hiszen pl. egy kórházban töltött pár napra már valamiféle magyarázatot kell adnom, vagy hazudni valamit, ami elég kínos ), akkor már igyekszem végig csinálni a dolgot.

A pszichológusnál rémesen éreztem magam. Pedig nem a Csernus dokihoz járok!  :-) Sőt, a legkevésbé sem emlékeztet rá... Barátságos, nyugodt hölgy, de semmi tutujgatás. Komoly nézés, komoly kérdések, komoly hallgatás. Igaza van, hiszen véresen komoly a téma. Nem faggatott, nem sürgetett, hosszasan végigvárta az én csöndjeimet. Furcsa volt, hogy meg tudtam nyílni, és olyan dolgokat meséltem el, amit soha senkinek.

Segítségre várva

2009.03.18.

Többszöri nekirugaszkodásra sikerült végül is tényleges segítséget kérnem. Előtte érdeklődés szinten próbálkoztam, de mikor személyes találkozásra került volna sor, mindig elpárolgott a bátorságom. És közben kutyául szenvedtem. A felismeréstől számítva is évekig húztam az időt, közben egyre rosszabb és rosszabb állapotba kerültem. Mind fizikailag, mind mentálisan.  Töltögettem a depresszióval foglalkozó teszteket magamnak, teljesen világos volt a képlet, csak azt nem tudtam eldönteni, a hajtépés miatt van a depi, vagy fordítva. És a már becsapott orvoshoz sem mehetek vissza, hogy mégis bevalljam, hogy az orránál fogva vezettem, ugye? Böngésztem az orvosok, rendelők listáját, olvastam a szakirodalmat, és itthon bőgtem magamnak, mikor egyedül voltam. Azt hiszem, ismeritek néhányan azt az állapotot, amikor délután négykor kezdünk kapkodva öltözni, beágyazni, étkezés nyomait eltakarítani. Amikor reggel csak annyi időre vagyunk képesek összeszedni magunkat, hogy telefonáljunk, mert nem vagyunk képesek bemenni dolgozni. Amikor mindent késve, vagy az utolsó pillanatban intézünk, adunk be, fizetünk ki, holott már négy héttel a határidő lejárta előtt minden nap elhatározzuk, hogy holnap aztán tényleg rendbe teszek mindent. Mert rendet akartam mindig: a szekrényemben, a fejemben, az életemben. A környezetem - pl. a szüleim - ebből annyit szűrtek le: feledékeny vagyok, lusta és rendetlen. Nehéz is felfogni azt, hogy egy óriási halom vasalatlan ruha közepén, pólóban és bugyiban ülve a vetetlen ágyon, hogyan tudtam a konzervkukorica után gyümölcsjoghurtot enni, majd utána küldeni még egy-két banánt is, miközben az MTV-t bámultam. Nincs mentségem arra, hogy a sok fontos tennivaló helyett két év alatt elolvastam a világirodalom remekeit, meg még ami a kezembe akadt. Olvasás közben vagy a hajamat húzgáltam, vagy ettem. Ez volt a szomorú valóság. Ha valaki bejelentés nélkül jött, soha nem nyitottam ajtót. Nem tudtam volna egy perc alatt rendbehozni magamat és a lakást.


Elvesztegetett idő volt, eltékozolt évek. Azt nem értem, hogy a munkám hogyan nem látta kárát ennek, és a gyerekeimmel hogyan voltam képes foglalkozni. Nem voltam valami mintaanya, de mindig nagyon szerettem őket és próbáltam igyekezni, hogy nekik meglegyen mindenük. Nem csak az ennivaló és a tiszta ruha, hanem egy anya, aki sétál  és játszik velük, énekel, beszélget, szeretgeti őket. Nem mindig sikerült mindent jól csinálnom.

Az önismeret rögös útja

2009.03.17.

Nem tudom, hogy erős vagyok-e. Az uróbbi két évben egyre tudatosabb, az biztos. Rengeteget rágódom, tépelődöm mindenen. Nehezen döntök. Lassú vagyok, rengeteg időre van szükségem egy elhatározáshoz, és annak véghez viteléhez. Viszont akkor már általában végigcsinálom. Az önismeret rögös útján szerencsére volt, aki megfogta a kezem, és valósággal rátuszkolt arra az útra, amelynek még most sem látom a végét.  Az Isten áldja meg a segítő kezeket!

Nyűglődöm

2009.03.16.

Nézem a feltett képeket, nem tudom, hagyjam-e vagy töröljem. Nagyon ronda.


Ma megyek az orvoshoz, gyógyszert kell íratnom, elfogyott a "Lesarom" tablettám. Két éve szedem, a hajtépési szokásaimon ugyan nem változtatott semmit, de a depressziómnak nagyon sokat használt. Közben változatlanul kopasztom magam. :-(


Istenem, miért nem inkább arra szoktam volna rá, hogy a lábamon gyomláljam a szőrt!