Hát kitépem a hajamat!

Szerző: Anka

A BLOG LEÍRÁSA

Trichotillománia - 30 éve.

Látogatás: 112144 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Sötétszürke világ

2010.08.23.

Ülök a kocsiban az autópályán, és a ronda, sötétszürke világot lesem odakinn. Arra gondolok, hogy ez a búbánatos szín mennyire tükrözi a hangulatomat. Sokáig bámulok magam elé, útitársaim beszélgetése elmosódik, összefolyik, nem figyelek rájuk. Mintha semmi közöm nem lenne hozzájuk sem, máshoz sem, testetlen érzésem van: csak a két szemem van, és a haragos szürkeség. Mintha láthatatlan lennék. Mintha egy másik bolygóról jöttem volna.

A parkolóban a fiam vár, mozdulnom kell, arca, hangja visszaránt a földre. Gépiesen teszem a dolgom, kérdezik, milyen napom volt. Pfffff... [email protected], de most nincs kedvem beszélni róla. Majd később elmesélem.

Nehezemre esik mindenféle kapcsolat. Egy sms-re 10 napja nem válaszoltam, most meg már nagyon ciki lenne. A barátnőmmel nem tudom, mikor találkoztam utoljára, vagy mikor beszéltünk telefonon. A hétvégi családi összejöveel előtt három napig pánikban voltam, a kocsiban a 100 kilométert végighallgattam. Mint egy sötétszürke, duzzogó boszorkány. A munkában örülnék, ha most nem szólnának hozzám, ez kivitelezhetetlen persze. Voltam tornázni, az egyik lány foglalta nekem a mellette levő helyet. Ennek csak örülnöm kellene, de a köszönő mosolyom mögött azt gondoltam: mi közöd van hozzám? Amikor később szólt, azt is zokon vettem. Nem mindegy neki, hogy csinálom? Amikor végeztünk, már elmentemben a recepciós kipenderült a pult mögül, megölelt. Zavarba jöttem, adtam neki egy puszit. Mivel érdemlem ki némelyik ember rokonszenvét, amikor egy savanyú boszorkány vagyok?  És mivel érdemeltem ki ezt a rohadt, depressziós hangulatot, hát mit követtem én el, hogy ezzel a hülye betegséggel vert meg az isten?  Itt ülök a nagy önsajnálatombam, törölgetem a könnyeimet, és majd összesöpröm a kitépett hajszálakat.

Két választásom van: vagy elmegyek tornázni, vagy megyek, és vacsora címén csúnyán telezabálom magam.

Március 15

2010.03.15.

Nem tudom, mi van, de régen tépkedtem a hajam olyan intenzitással, mint az elmúlt hetekben. Szörnyen nézek ki, és szörnyen is érzem magam. Szedem a gyógyszerem, és megpróbálom élni a mindennapokat, csinálok mindent, amit muszáj, de régen éreztem magam ilyen pocsékul. Mire észbekaptam, megint lenn kuporogtam egy gödör fenekén. Először ezt kezdtem hanyagolni, aztán azt, aztán a barátokat, aztán magamat. A munkám idegesít, holott nagy szükségem van a munkahelyemre, és általában szeretem is, de most ez is arról szól, hogy lesem az órát, mikor húzhatok már innen a jó büdös francba. Az egyik gyerekem miatt halálra aggódom magam, a másik halálra szekál, a szüleim sem fiatalabbak, sem egészségesebbek, sem normálisabbak nem lesznek. Még az kell, hogy elkezdjek visszahízni, aztán teljesen kész leszek.Már nagyon rühellem magam a pszichológus előtt is: mióta kínlódik velem, és úgy néz ki, hiába. Kínos. Nekem kínos.

És legbelül nagyon aggódom a férjem miatt. Mi lesz, ha egyszer már elege lesz belőlem, és elmegy a fenébe, vagy nem megy sehová, hanem majd úgy álünk egymás mellett, hogy örülünk, ha nem látom a másikat? Vannak csendes, kultúrált poklok is.

Tegnap nagy családi összejövetelen voltam, hát nem éreztem magam valami fényesen. Hat ragyogó, fiatal nő, kiglancolva, szépek, okosak, egy veterán Barbie, egy szupernagyi, egy tündéri kisbaba, meg én. Meg persze a férfiak. Akikkel legalább értelmesen lehetett beszélgetni. Viszont a csajok! Ilyen ruha, olyan köröm, jajjj, megint fogytál, de jó ez a cipő, a múltkor nem volt ez a csík a hajadban, megyünk ám Thaiföldre, Ámerikába, Franciaországba, Olaszba...  Úgy éreztem, mindenkinél idősebb, csúnyább, szegényebb, kövérebb és butább vagyok. Ááá, hát kellett ez nekem?

Annyira vágyom egy kis abszolút nyugalomra. Jó időben, valahol kinn a szabadban, gyalogolni, üldögélni, szemlélődni, hegytetőről bámulni a várost, vagy egy tavat, vagy egy kis hajón, ahol behunynám e szemem, és a szél meg a vízpára szabadon érné az arcomat.

Kicsit roncs

2010.01.04.

Kicsit roncs a hangzása után Bridget Jonesra hasonlít. Ő is egy fogadkozóművész volt. Hasonlítunk egymásra?! Semmi nem változik. vannak nekibuzdulásaim, aztán zutty, vissza a sárba. Rengeteget gondolkodom. Mennyire az én hibám az egész, és mennyire a másé. Mit műveltek velem, hogy ennyi idős koromban is ezt nyögöm? Hogyan lehettek ekkora hatással rám, hogy kihat az egész életemre? Miért nem tudok megszabadulni?

Boldog újévet mindenkinek.

 

 

 

 

Hülye csaj

2009.10.24.

A ma reggelt azzal töltöttem, hogy visszaolvastam azt, amit eddig írtam. Hát van beszélőkém, az biztos! Elolvastam a hozzászólásokat is, milyen kedvesek voltatok, hogy biztattatok.

Két napja nyűglődöm a fejfájásommal, néha lenyelek egy tablettát miatta. A tegnapi napot a szüleimmel töltötem, most nem volt annyira rémes a dolog, de már előtte feszült voltam, és közben megérkezett a fejfájás is. Majd elmúlik.

Vettem magamnak két új parókát, nem a szokásosat, kíváncsi vagyok, merem-e majd hordani. Hülye csaj.

 

Semmi nem változott

2009.10.23.

Jó régen nem jártam erre. Sajnos, semmi nem változott. Volt egy jó nagy depressziós hullámvölgyem, a klasszikus tünetekkel. Elhanyagoltam mindent. Az itthoni tennivalókat, magamat, a baráti kapcsolatokat, blogot, levelezést, hobbit, mindent. Vagy legalább is a minimumra redukáltam, hogy azért ne legyen nagyon gáz. De egy email megválaszolása is három hétbe telt. Azért a kosz persze nem evett meg, de a körmömet tövig levágtam, a kozmetikusnak a tájára sem mentem, és "sportosan" öltöztem. A munkahelyemen próbáltam helytállni, de minimális erőkifejtéssel. Csak amennyit muszáj, a lendület vitt előre. Sokszor csak úgy tudtam elviselni, hogy egész nap csipegettem valamit. Nyár lévén, szerencsére inkább gyümölcsöt. Megpróbáltam elhagyni a gyógyszert, hát azt is kár volt. Sírás mindentől, vitától, meghatottságtól. És hiszti, kiabálás. A fejem pedig katasztrófális állapotba került. Pedig eddig sem volt szép. basszus, lehet, hogy örökre így maradok?!

Elmaradt kamaszkor

2009.06.09.

A serdülőkor minden további nélkül eltelt. Fizikailag kamaszodtam, egyég tüneteim nem voltak. A póráz igen rövid volt, némi hazugsággal ellavíroztam a korlátok között. Fiúkról, "csavargásról" szó sem lehetett, anyám a leveleimtől kezdve a gondolataimig mindent tudni akart. Tudni, de nem ismerni. Megszoktam már, hogy a "gyereknek" semmiképpen nem lehet közöttük sem akarata, sem igaza, sem lelkivilága. Viszont ekkor kaptam rá a hajtépkedésre.

Most már eleget olvastam róla, és sokat beszélgettem pszichológussal is. Anyám nemrég dicsekedett valakinek, hogy nálunk milyen balhémentes élet volt, szinte észre sem vették a kamaszkort. Akkor beszóltam neki, hogy ja, próbáltam volna csak egyszer visszadumálni, olyan drill mellett. A válasza az volt, hogy azt hiszi, ez nem vált a káromra. Mondtam neki, hogy én nem lennék ebben olyan biztos. Innentől persze hirtelen szelektív süketségre váltott, én meg hagytam. Nekem ettől már úgysem lesz sem jobb, sem rosszabb.

A szakember szerint azért döbbentett meg a végtelenségig a két gyerekem szerintem nagyon vad kamaszodása, mert nálam ez egy az egyben kimaradt, a szigorúan fogott gyerekből egy csapásra férjes asszony és anya lettem, a gyerekeimnek viszont igyekeztem mindig is a lehető legnagyobb szabadságot hagyni. Mivel a serdülés a korlátok feszegetéséről is szól, ők ezt a teret sem találták elég tágasnak, így aztán néha nem győztem a fejemet kapkodni. Én igyekeztem mindig szem előtt tartani, hogy nekik jó legyen. Hogy teljesüljenek a vágyaik, igen, a szeszélyeik is. Hogy minél több mindent kipróbáljanak. Ahová csak lehetett, mindig elengedtem őket. Anyagilag is igyekeztem ehhez a hátteret biztosítani. Néha szembe kellett szállnom miattuk az életem párjával is, és a szüleimmel is. Utóbbiakkal egyébként szíves-örömest. Hozzánk jöhetnek a csajok, jöhetnek a haverok. Nekem nem célom, hogy a gyerekem féljen tőlem, és nem igénylem, hogy bálványként tiszteljen. Tiszteletben tartom a véleményüket és a magánéletüket.  És így sem vagyok valami sikeres anya, de legalább megpróbáltam.

A szüleimmel az volt az ábra, hogy apám volt a fő-fő szaktekintély mindenben, és anyám az ő hű alattvalója. Apám ízlése szerint főzött az anyu, az ő ízlése szerint való volt a ruházatunk és a hajviseletünk, a beszédünk. A tévében azt kellett nézni, ami apámat érdekelte. Ha apa aludt, mindenkinek kuss volt, ha este még nem volt álmos, el kellett szó nélkül viselni, hogy a fejünk fölött égesse a villanyt, cigarettázzon, rádiózzon, tévézzen. Merthogy nem volt elég nagy a lakásunk, mi a tesómmal a konyhában, később a nappaliban aludtunk, a külön szoba nem járt nekünk, az az övéké volt, az apa mindenkori nyugalma miatt.  Elvégre ő dolgozott és ő tartott el minket, ő volt, aki mindent jobban tudott, ő volt az etalon, a király, az Isten maga.

A nyílt színi harc akkor kezdődött, mikor életemben először komolyan bepasiztam. Nagykorú voltam, és dolgozó nő. Nálunk a családfő nyugalma és nemtetszése miatt nem nagyon lehettünk, viszont ha elmentem otthonról "csavarogni", akkor állt a bál. Napirenden voltak a cirkuszok, a gyanúsítgatások, a megalázások. Miért kell megint elmenni, minek kell mindig telefonálgatni,  mikor jöttél már megint haza, a fiú egyáltalán nem felelt meg, néha egyszerűen nem mehettem sehová, turkáltak a holmimban, fenyegetőztek, tiltottak, egy-két pofon is elcsattant, zengett a ház. Fantasztikus balhét csapott az anyám, amikor megtalálta a cuccaim között a fogamzásgátlót. Onnantól már kurva is voltam. Két éve leérettségiztem már, rendesen dolgoztam, két éve jártam ugyanazzal a fiúval, kibekkeltem mellette a katonaságot, főiskolát, de kurva voltam.  Békés költözésről szó sem lehetett, így hát 20 évesen, szépen, ahogyan a nagykönyvben meg van írva, férjhez mentem, és ezzel megváltottam a belépőt a felnőtt életre, a szabadságra, az önállóságra. Legalábbis ez volt a szándékom.

Még annyit, hogy az öcsém ugyanezt az utat választotta, inkább megnősült és elhúzta a csíkot. Mindössze 19 éves volt ekkor!!!

Gyerekkor. Intő jelek.

2009.06.04.

Ahogy visszaemlékszem, viszonyleg normálisan telt. Szigorkodtak, néha kiabáltak, elvertek. Öcsémmel vívtuk a testvérharcokat. Voltak barátaim. Szerettem az iskolát.Elfogadtam mindent, olyannak, amilyen. Egyszer felírtak a rosszak közé a táblára. A tanító néni ilyenkor a hosszú fa vonalzóval körmösöket, tenyereseket osztogatott. Annyira bőgtem, hogy nekem helyette a fenekemre adott egyet. Az egész osztály rajtam röhögött, szerintem az imádott tanító néni is. Akkora "ütés" volt, mintha egy lepkeszárny ért volna hozzám, de én azt honnan tudtam volna előre? Egyszer meg elvették tőlem az egyik "betétlapot", mert olvastam órán. Ez már egy másik tanító néni volt Harmadikban. Öt betétlap volt, ha "rosszak" voltunk elvettek egyet. Hónap végén megszámolták, ahány lapod maradt, annyist kaptál magatartásból. Napokig nem ettem, nem aludtam, potyogott a könnyem a teás bögrébe, hogy ebből mi lesz. Aztán nem lett semmi, visszaadták. Nálunk otthon a magatartás jegyre nagyon kényesek voltak, főleg apám. Négyest?! Egy lánynak?! Magatartásból?! lehetőleg másból se, persze. Még ötös alát se. Néha az ötösre viccből megkérdezte: jobb nincs? Hatost nem adtak? Úgyhogy nekem a csillagos ötöseim nagyon sokat jelentettek. Gondolom, hogy megfeleljek apukának. Mert ő ugye mindig kitűnő tanuló volt, meg anyám is. Ők mindig a legkiválóbbak voltak, és én ezt el is hittem. Azt akkor még nem fogtam fel, hogy pl. a kitűnő anyám a gimi második osztályából kimaradt, hogy férjhez menjen, és azóta sem fejezte be, de persze a kis hülye (én) elé példaképnek lehetett állítani. No, most már mindegy.

Intő jel volt (lehetett volna), hogy harmadikos koromban egy kicsit rákaptam a lopásra, és a hazugságra. Egy párszor csokit loptam a közeli boltban, és nem is egyedül, bár nem voltam rászorulva. Persze kiderült. Őrületes nagy balhé és verés volt. Életemben olyan cirkuszt nem láttam. És én voltam a hibás. Hozzátenném, az én nagyobbik fiam ezt hetedikben játszotta el (tőlem lopott pénzt), megkapta tőlem ő is a magáét, de szaladtam az osztályfőnökéhez, ő volt az ifjúság védelmis is, a nevelési tanácsadóba, gyermekpszichológushoz, gyermekpszichiáterhez. Maximálisan segítettek mindenhol, de én is megkaptam ám a magamét. Nem ám, hogy én szent vagyok, én nem tehetek semmiről, de ez a megátalkodott, elvetemült rossz bűnöző kölyök... aki csak szégyent hoz ránk, pedig mi milyen rendes emberek vagyunk!  Volt is min gondolkoznom...

A hazugságok. Nem csak az, hogy kezdtem rájönni, mennyi mindent megspórolhatok magamnak otthon, ha hazudok! Hanem nyaralás alatt, idegenben például nem a saját nevemet mondtam, hanem azt, ami nekem tetszett volna. El is határoztam, ha nagy leszek, megváltoztatom. Nem szerettem a nevemet, mert anyám neve is az, azon kívül úgysem azon szólítottak, hanem azon a lehetetlen becenéven, ahogy anyámat is hívják a mai napig, csak elé tették a "kis" jelzőt... még az iskolában is, ahol ismerték az anyámat is, hiszen ő is odajártnemrég...  ráadásul a vezetéknevünk is ritka, így aztán mindig úgy éreztem, hogy kilógok a sorból. Hát mért nem lehet engem Kovács Zsuzsának vagy Szabó Verának hívni?! És fantáziáltam is. Ábrándjaimban sima, szőke, hosszú hajam volt a rövid, sötét, göndör helyett, ami szintén anyám védjegye... Ábrándjaimban a szüleim vándorcirkuszosok voltak, és én is nagyon ügyes artista voltam, nem az a topa, két bal lábas, aki valójában. De arra is gondoltam, hogy a szüleim talán nem is az igazi szüleim, csak örökbe fogadtak. Egyszer hallottam, bár nem nekem szánták, hogy idősebb barátaik szerettek volna engem örökbe fogadni, mert nem lehetett saját gyerekük, az én szüleim pedig még úgyis olyan nagyon fiatalok voltak, annyi gyerekük lehet még!  Bár jól esett hallani, hogy nem adtak oda csecsemő koromban, de néha arra gondoltam, lehet, hogy a Klári néniéknél mennyivel jobb lenne nekem. És ilyenkor persze szégyelltem magam.

Akkor döbbentem rá először, hogy talán ÉN NEM SZERETEM ANYÁMAT ELÉGGÉ,  amikor ötödikben nyelvtanórán a tanár az egyik osztálytársamnak azt mondta, írjon fel egy nevet a táblára. Ami elsőre eszébe jut. És ő felírta az édesanyja lánykori nevét. Én megint szégyelltem magam. Mert nekem biztosan nem az jutott volna eszembe. Emlékszem, egyszer fogalmazást kellett írni róla. Mekkora kínban voltam!!! Végül semmitmondó lett, és be sem fejeztem. Olyan hülyeségeket írtam, hogy barna szeme van, kerek arca, és dolgos is, nem tűri el, hogy valami befejetlenül maradjon, amit elkezdett.

Nem úgy, mint én. Haha.

 

Legkisebb kori emlékeim

2009.06.04.

Nagyanyám házában lakunk még, a sötét szobában állok a kiságy végében, aludnom kellene. Kilátok a villanyfényes konyhába, kinn ül anyám, apám, a nagyanyám.  Nekem nem tetszik a rendszer, reklamálok, anyám a konyhából rám parancsol, nagyanyám biztat: mondjad neki, Anna, ne pofázz. Én mondom: Ana, ne potyázz. Ők nevetnek.

A második. Már külön laktunk, tesóm még nem volt, tehát 4 éves korom előtt történhetett. Lefektettek aludni, ők elmentek otthonról. A mosdó ajtaját nyitva hagyták, ott égett a villany, mert különben féltem a sötétben. Így is féltem. Ordítottam és megpróbáltam kimászni az ablakon. Földszinten laktunk. Nyár volt. Összeszaladtak a szomszédok. Anyámék arra jöttek haza, hogy a nyitott ablakban állok és a szomszéd nénikkel trafikálok. Akik elmagyarázták helyettem a tényállást. Utána rendesen el lettem fenekelve. Le kellett feküdni, anyám fakanállal ütött és sivalkodott. Gondolom, mert rossz voltam és szégyent hoztam rájuk. Ja, és a szomszédok is szemetek, biztos látták, hogy ők elmentek, és direkt felpiszkáltak engem.

Fogorvosnál. Természetesen óriási hisztit csapok. A cukros cumi megtette a hatását. Anyám szid miatta. Mégis ki a jó fene mutathatta meg nekem, hogy a cumit bele kell nyomni a kristálycukorba? Biztos magamtól jöttem rá, mi?

Tesóm született. Anyám még a kórházban. Apám próbál fésülni. Ordítok, mint az állat, hosszú, göndör hajam van. Szerencsétlen, 24 éves apám kínjában már a ruhakefére cseréli a fésűt. A fölöttünk lakó szomszéd nagylánytól kapok egy néger babát, ha nem visítok annyira. A nagynénémtől kaptam egy óriási, rózsaszín lufit. Ráfeküdtem játék közben, kipukkadt.

A tesóm otthon. Nem nagyon szeretem. Pisis, kakis, bőgős, mindenki körülötte ugrál. Anyám azzal a kezével csinál mindent, amivel a kis kakást is rendezi. Fúj. Természetesen mosott ám kezet, csak nekem a 4 éves agyammal baromira nem tetszett az egész. Egyszer majdnem kiborítottam az öcsémet a babakocsiból. Véletlen volt, esküszöm, de anyám 40 év múlva is felemlegeti, és máig nem hiszi el, hogy nem akartam bántani. Plusz a mai napig nem tudják, hogy muszájból nem lehet szeretni valakit, csak azért, mert azt mondták, hogy szeretni KELL. Se 4 évesen, se 24 évesen, se 44 évesen.

Mindennek ellenére természetesen akkor még ők voltak az ISTENEK. Szentek, tökéletesek. Ahogy kell.

Sokadik nekifutás

2009.06.04.

Újra itt, és meg kell mondjam, nem változott semmi, azon kívül, hogy még tovább kopaszodom. Egyszerűen nem használ semmi! Bele kellene nyugodnom? Pedig borzasztóan zavar. Tegnap elkezdtem egy könyvet olvasni, nagyon sok mindent felszínre hozott bennem. Nem bírtam megállni, előre lapozgattam benne, összevissza nézegettem, és óhatatlanul párhuzamokat kerestem. Mit kerestem , találtam! Úgy látszik, az emberek a világ civilizáltabb felén egyformán hülyék. Az is megfordult a fejemben, hogy vajon én mennyi kárt okozhattam a gyerekeimnek, és vajon mit gondolnak erről. Főleg az idősebb. Nem tudom, lesz-e valaha bátorságom megkérdezni tőle. Alkalmat adni neki és magamnak, vagy csak élni a napokat, és azóta is minden szavammal és tettemmel bizonyítani neki, hogy megbántam, nem fordul elő soha többet, nem győzöm jóvátenni, hatalmas és jogos bűntudatom van.


Úgy látszik, én sem szabadulhatok meg egyhamar, talán soha a szüleim által okozott nyavalyáktól. Velük pedig nem beszélhetem meg, nem vonhatom bele őket, olyan lenne, mintha egy kősziklával meg egy sértődötten hápogó kiskacsával akarnám megbeszélni. Marad a pszichológus, és én, meg én, meg én.  Már az is nagy segítség, hogy már tisztában vagyok vele, legalább magamnak ki merem mondani, leírni, amit tudtam én akár 10 évesen is, csak vagy fel sem fogtam, vagy eltemettem jó mélyre. Annyi katyvasz van bennem, hogy rendszereznem kellene, újra végig gondolni, bátorságot meríteni... A nagyon nagy lépéseket úgysem merem megtenni, legalább tyúklépésben kellene előre tipegni. Az ő életüket is végig gondolni, megfogalmazni, amit értek én... Istenem, hogy lehettem olyan buta, hogy nem álltam neki már 20 évvel ezelőtt!

Ma még nem

2009.05.12.

Ma még nem téptem a hajam.

Tegnap voltam pszichológusnál, ahol legalább panasznapot tartottam. Kifejezetten szégyellem, hogy még mindig itt tartok. Miért nem tudom elszánni magam? Miért félek a valódi megoldásoktól?