A nárcisztikus személyiségzavar

Sziasztok!A helyzet nálunk is ez. A páromtól sokszor hallottam már szinte szó szerint a cikkben előforduló szófordulatokat, pl. hogy sajnálja (állítólag tényleg sajnálja, mert állítólag tényleg szeret), de én értsem meg, hogy neki egyszerűen nincs energiája arra, hogy ugyanolyan figyelmes legyen velem, és ugyanannyi szeretetet adjon nekem, mint én neki. Ezt így kimondja, hogy ez van és én ezt fogadjam el.Sokszor van olyan, hogy ellentétben azzal, hogy napközben írja, hogy alig várja, hogy hazaérjek hozzá, mégis, mikor hazaérek, sötéten, szótlanul fogad, bármit mondok, akármilyen jelentéktelen vagy mindennapi dolgot, egyből felhorkan és furcsa éllel a hangjában, cinikus hangnemben válaszol, ingerülten. Én, a női eszemmel, nem tudom másképp felfogni ezt, mint hogy "most valamiért ilyen", akármennyire is kéri, hogy ne keressek emögött indokot, csak fogadjam el, akkor is kapirgálja az agyamat az a szó, hogy "valamiért", "miért". Egy idő után nem bírom tovább, fel kell oldanom a konfliktust, muszáj beszélgetést kezdeményeznem. És ilyenkor jön a dühkitörés, mikor szinte rám borítja az asztalt, félbe kell hagyni mindent, és szembefordulva velem, elém teríti a veszekedést, mint valami vacsorát és meg kell küzdeni vele.Eleinte tehetetlen voltam, és zokogásban törtem ki, hogy én csak jót akartam és csak segíteni akartam, hátha baj van, és hátha jobb neki, ha megosztja velem, hátha tudok segíteni.Aztán mikor megvádolt, hogy "milyen jól színészkedem, milyen jól előadom a sírást", akkor én bocsánatot kértem, és ő, ahogy írtátok is, látványosan erőre kapott ebből. Igazolást nyert a bocsánatkérésemből, mert ezzel látta szerintem elismerve a saját igazát.Utána többnyire elrohant dühösen, én meg ottmaradtam és sírtam és tipródtam abban, hogy mennyire szeretem, de nem azt az embert, amilyen most, hanem a másik oldalát és kerestem magamban azt a hibát, azt a stiklit, amivel ezt előhoztam, hogy soha többet ne forduljon ez elő, hogy ne érezzem azt, hogy gyűlöl.Utána pedig kétségek közt telefonálni kezdtem, ismerősöknek.Ebből, mikor visszajutott hozzá az lett, amit a cikk szintén ír: "te engem rossz színben akarsz feltüntetni előttük, te engem megalázol előttük, te műsort csinálsz előttük, hogy azt higgyék, hogy szörnyeteg vagyok".Ez egyébként sokszor előforduló motívum. Ha kitesszük a lábunkat a házból, nem kell, hogy ismerősök között legyünk, elég ha a nyílt utcán vagyunk, ahol járókelők lehetnek, vagy a buszon, villamoson, vagy a közértben, piacon, bárhol: azonnal el kell fogadnom, amit ő mond. Ha valamit másként szeretnék, és kiállok amellett, akkor ott elkezdődik egy mély és számomra büntetés-érzetű hallgatás, ami tényleg bánt, és azonnal fel akarom oldani, igen, ez meg az én hibám...Tép belülről, hogy érzem, hogy rosszat csináltam, és otthon, higgyétek el, meg is kapom."Miért kellett jelenetet rendezned? Miért kellett kínos helyzetbe hoznod mások előtt? Miért emelted fel a hangod velem szemben mások előtt?"Hiába is bizonygatom, hogy nem beszéltem hangosan, igaz, nem suttogtam, de normál hangon beszéltem, de nem, az nem úgy volt. Bizonyítani mivel tudnám? De annyit már edződtem mellette és tanultam róla, hogy SOHA, DE SOHA NEM SZABAD TŐLE BOCSÁNATOT KÉRNI. Mert onnantól nagyon rossz világ van... :(Olyan lesz, mint valami sárkány, ami hatalmasra nő és lelkileg összetiporja az embert.Most már ott tartok, hogy ilyenkor én megyek el tőle, valahová.Ha nem megy, akkor megpróbálok aludni, hogy valahogy túléljem azt a pár órát, amíg kitombolja magát.Az is jellemző, hogy a hozzá közelieket bántja, a távolabbi ismerősök közül pedig mindenki szereti, nagyon népszerű, nagyon jókedvű, igazi társasági ember. A nőkkel lovagias, a férfiakkal korrekt, mindig pontos, mindig nagyon-nagyon figyelmes, a barátok érdekeit mindig a sajátjai elé helyezi.Míg be nem kerültem a "belső körbe", a szűk családba, addig velem is ilyen volt. Ez az "előrelépés" a kapcsolatunkban azonban megmutatta, hogy mi az ellenpólusa ennek a szociálisan érzékeny és kedves, figyelmes magatartásnak.Mert talán úgy van vele, hogy akik hozzá a legközelebb állnak és akikre mindig számíthat (apa, anya, társ), ők úgyis ott lesznek mellette, velük szemben nem kell megjátszania magát, feleslegesen fárasztania magát azzal, hogy kedves és figyelmes legyen, ők úgyis ott lesznek neki, mert szeretik.És ebben igaza van, hiszen még én is ott vagyok neki, pedig nekem nem az édes egyszülött fiacskám...Gondolhatja bárki: hogy lehet egy ilyen embert szeretni? De ő egyébként tényleg jó ember, van egy nagyon kedves, nagyon szeretnivaló oldala, akibe én beleszerettem, az nem az a szörny, amilyenné néha válik.Gondoltam már sokmindenre, depresszióra, stb. de mikor erre a cikkre rátaláltam, rájöttem, hogy ilyesmi lehet a baj nála.Orvosolni lehetetlen, mert ha felvetem, hogy vele pszichikailag bármi baj lenne, akkor "generálom a problémát" és "látod, az ilyen dolgaidtól vagyok ilyen".Soha nem fordulna szakemberhez, akármennyit könyörögnék is neki.Nem is hiszem, hogy képes lenne változni, hiszen szerintem ez nem egy szerzett dolog, neki így alakult ki a személyisége, nem hiszem, hogy felnőttként ezen tudna változtatni, talán csak átmenetileg, koncentrálva, de ha belefárad, akkor visszasüppedne ebbe.Én pedig hibás vagyok, hogy megalázom magam ezzel a kapcsolattal, hogy elfogadom ezt, tudom. De mivel szeretem, megpróbálok kitartani.Ha valaki hasonló cipőben jár, szívesen vennék olyan tippeket, hogy mivel óvhatnám meg magam attól, hogy teljesen összetörjön idővel, és hogy hogyan kezeljem ezeket a dühkitöréseket úgy, hogy ne adjam alá a lovat a további tomboláshoz.Előre is köszönök minden segítséget!

Nalunk is hasonlo a helyzet! Hogy lehet ezen segiteni, foleg ha az edesanyjarol van szo?

Egyetértek a hozzászólásokkal, az ANYÁNK közel 40 éve műveli velünk ezt. Tönkretette az egész családunkat és nem tudunk mit tenni.

Osztom Gábor meglátásait. A nárcisztikus élvezi ha másokat bánhat, ha porig alázhatja őket. Szó sincs itt bárminemű védekezésről - ő ebben örömét leli. Egész egyszerűen szüksége van rá, hogy másokat (leginkább azokat, akikre egyébként folyamatosan támaszkodik, mert életképtelen) szidalmazzon, lenézzen, éreztesse velük alávalóságuk,hogy aztán így válthassa ki belőlük azt a bénító félelemet amit - jellemző módon - tiszteletnek hisz. A nárcisztikusnak nemhogy alacsony, egyáltalán nincs semmilyen önértékelése, így önbecsülése sem. Nála minden a látszatról szól. A körülötte lévő (eltartó szolga) emberek csak eszközök a "céljai" elérésére. Ez pedig a HATALOM. Semmi más. Az ő esetükben valóban nem egy sérült emberről van szó, akinek van szíve - nem. Itt magáról a gonoszról van szó akinek elengedhetetlen szükséglete, hogy folyamatosan áldozatai legyenek. Próbálj csak meg bocsánatot kérni egy ilyen alaktól... egy életre megjegyzed amit ezek után kapni fogsz tőle. Imádni fogja, hogy akár heteken, sőt éveken át túráztathat. ilyenkor ugyanis - átmeneti időre ugyan -, de értelmet adsz, az amúgy teljesen üres, és logikátlan életének. Na sok sikert!

"Csak védekezés - értsük meg őket"NEM IGAZ. Fatális tévedés. A valódi nárcisztikus (nem pedig az egészséges nárcisszizmus jegyeivel rendelkező emberek) SZÁNDÉKOSAN BÁNT embereket, és NEM védekezik! Nagyon egyszerű ezt bebizonyítani. Amikor egy nárcisztikus másokat vádol, vagy áldozatot játszik, menj oda hozzá, KÉRJ BOCSÁNATOT, BORULJ TÉRDRE, és MUTASS MEGÉRTÉST!Ha ez csak védekező mechanizmus lenne, bármely egészséges értelmes ember meghatódna, és elfogadná a bocsánatot, esetleg ő is bocsánatot kérne. A nárcisztikus pedig ilyenkor kap ERŐRE.A nárcisztikus SZÁNDÉKOSAN bánt embereket. NEM egy sérült emberről van szó, akinek belül szíve van!

A Mitológia szerint Narcissust nem virággá változtatták, hanem Nemeszisz, a bosszú istennője csalta őt a vízhez. Amikor megpillantotta saját tükörképét a vízben, szerelembe esett és onnantól nem volt képes szabadulni a önmaga látványától. Így lett vége, és ahol meghalt, ott nyílt később a sárga szirmú virág, a nárcisz.