Suli-buli

Dec. 13

Szombaton volt a troop-unknak az utolsó, év végi troop meetingje, mivel most minden field officer több mint egy hónapos, nyári szabadságra megy. Afrikában nem csendes eszegetéssel telnek ezek a záró meetingek, mint nálunk, hanem rendesen DJ és zenebona van rendelve, Priscila pedig egy bingó-partit ötölt ki a meeting egyik aktusául, hogy kis ajándékokkal kedveskedjen a field officer-eknek. Mivel a sok kis ajándék terjedelmes pakká állt össze, megkértük a troop commander-ünket, Anthonyt hogy jöjjön értünk autóval. Ő 5.30-ra ígérte magát, mi pedig jóhiszeműen elfelejtve hogy melyik kontinesen is vagyunk, időben glédába vágtuk magunkat, majd ahogy lenni szokott, teánkat kortyolgatva vártunk rá 2 röpke órácskát...

A meeting helyszínéül egy blantyre-i városi középiskola épülete szolgált, ami egy szokásos, belül teljesen lepusztult és lelakott épület volt, de a környezete teljesen lenyűgözött. Ez egy olyan szigetén volt a városnak amit még az angol gyarmatosítók vágtak rendbe, szebbnél szebb templomokkal,1-2 szép házzal, nagy parkokkal és színes fákkal.

A meeting most elég rövidre volt szabva, hogy legyen idő a játékra és a táncra is. A bingót nagyon élvezték, persze, jó kis ajándékokat lehetett nyerni. Leginkább a praktikus dolgokat értékelték, azaz az ennivalót, ruhaneműt, viszont az art marketen beszerzett festményre elég fancsali képet vágtak? A legnagyobb sikere talán a tésztának, tejpornak, édességnek vagy a mosópornak volt. Persze a field officer-ek szellemi teljesítőképességét mintázza, hogy voltak akik még másfél óra után sem igazán értették a játék lényegét. Főleg az én patrolomban dolgozó Mr Bema bizonyított sokat. Róla tudni kell hogy ő egyben törzsfőnök is, és azt hiszi mindenki felett áll, és mindent jobban tud mindenkinél. Hááát?.

A bingó parti után a DJ-ké és az év legjobb slágereié lett a főszerep, legalábbis a napirendbe ez volt írva? Persze könnyen lehet hogy tényleg ezek voltak a best hit-ek, csak nekem nincs fülem hozzájuk. Mindenesetre ők eszeveszett csápolásba és fenékrázásba kezdtek, én meg egy általános iskolai suli-bulin éreztem magam, ahol bömböl a zene, dél és fényes napvilág van, mindenki ugrál és neked is jól kellene érezned magad?

Az ebéd után mi a központi iroda felé vettük az irányt összeszedni pár DI-t hogy együtt mehessünk haza. Pri tudott egy ún ?short cut?-ról, azaz egy olyan útról amin kvázi légvonalban a legrövidebb idő alatt érünk be a belvárosba. Na, nem biztos hogy a legjobb ötlet volt ezt választani. Az út ugyanis egy bronxi nyomornegyeden, illetve annak piacán vezetett át. Pont úgy éreztem magam mint azok a filmhősök, tudjátok, akik éjjel sétálnak végig a füstölgő csatornafedelek felett dülöngélő, fog nélküli hajléktalanok között, csak itt csatornafedél nélkül.  A piacon azokat az árukat lehetett kapni mint bárhol máshol (már amennyire meg tudtam figyelni), plusz a millió nyershús, disznó, kecske, egészben lelógatva a pavilon tetejéről, vagy az esős évszaknak hála tömegesen megjelenő szárnyas hangyahad, szárny nélkül, megpörkölve, na és legyek mindenhol (ez élő, normális, repkedve- nem keverendő a portékaként felkínálttal J ). Mindez kombinálva egy dimbes-dombos sártengerrel (a délelőtti kiadós felhőszakadás emléknyomaként), egy a piacot átszelő vasúti sínnel, ami állítólag funkcionál is, millió szalma-tetős pavilonnal, és gomolygó füsttel, ami elvezet oda ahol helyben meg is kóstálhatsz mindenféle finom falatot? Szerencsésen, seggreülés nélkül átevickélve Bronx-on már csak egyetlen mocsárba süllyedtünk el Priscilával, majd átmasíroztunk egy szemétdombon és máris a főútra jutottunk? Hát, azt hiszem ezt az utat legközelebb csak végszükség esetén?

Aztán az art marketen hosszas alkudozás után, így is ráfizetve Priscila vett egy köteg képeslapot, megköszönni a támogatóinak a segítséget. Itt ötlött eszembe hogy ezeket pofon egyszerű elkészíteni, össz-vissz újrahasznosított papír, valami textília és szárított banán levél, és máris dekoratív képeslaphoz jutsz. El is határoztam hogy egy positiv living clubnak (HIV pozitív emberek) fel is ajánlom a lehetőséget bevétel teremtésre, nekik csak vágni és ragasztani kell, én meg megpróbálok rá Európában piacot keresni.

Az irodában összeszedtük a csajokat, és 5-en, azungu bandában indultunk minibuszt keresni a mocsártengerré transzformálódott ?minibusz-pályaudvaron?, de olyan pofátlanul, agresszíven viselkedtek és nem akartak minket elvinni a szokásos összegért, és mivel mindannyiunknak elege van abból hogy mindenki hülyének néz, aki pénzt akar belőlünk kiszedni, úgy döntöttünk ma elesnek 5 kuncsafttól, és átballagtunk a közeli benzinkúthoz ahol szintén szoktak embereket tuszkolni minibuszokba. Itt most persze nem volt Lunzu felé tartó minibusz, de hát ki tud ellenállni 5 fehér leányzónak, másodpercnyi, veszekedésnek tűnő diskurzus után gyorsan kiszállították az ellenkező irányba tartó, várakozó roncsból az utasokat, gyerekkel, szénnel, cementtel együtt, kiraktak egy másik táblát, izgatottan feltessékeltek minket, majd indultunk is? Bevallom, ilyenkor jó azungunak lenni Afrikában J