Az élet megy tovább.....

Az intenzív osztályon eltöltött idő 6. hetébe csöppentünk. Péter hol jobban , hol rosszabbul volt. A legjobban a mentális egészsége aggasztott. El lehet képzelni,  hogy milyen érzés az embernek hetekig bezártam, egy kórteremben feküdni, s csak várni, várni, hogy valami történjen. Úgy éreztem hiába próbálok nap mint nap sok-sok erőt átadni neki jelenlétemmel és gondoskodásommal, láttam rajta, hogy ő is érzi nincs minden rendben, hiába is biztatom. 

Az intenzív osztály egy hétköznapi, de még egy szakember számára is igen rémísztő. Az első napokban sokkolt a látvány, a mindenhol üveg fal, ahol akaratlanul is  átlátsz az ötödik betegig is. A szigorú nagyon minimális látogatási idő, a rengeteg cső és a műszerek állandó pittyegése a fertőtlenítő szagok, s mindenhol zöld védőköppenybe öltözőtt látogatók, akik aggódva tekintenek a szeretteikre. Én is egy voltam a sok közül, s reméltem, hogy ebből a rémálomból hamarosan felébredek.

Túl vagyunk a műtéten, ami az orvos elmondása jól sikerült. Fellélegeztem, s minden rossz gondolatomat elhessegettem. Meg fog gyógyulni! - mondogattam magamban. Péter szervezete jól viselte az altatást, lassan kezdett magához is térni. Fájlalta a hasát, amit az orvos és az ápolók mindig természetes folyamatnak véltek.

Lassan itt az újév és mi nem utaztunk el, mert Péter még mindig a kórházban volt. Miután kiderült, hogy mi a probléma, az orvosok igyekeztek megtalálni az okát és bizonygatták, hogy  ez biztosan valamilyen belső vérzés következménye is lehet, így egymás után jöttek a különböző vizsgálatok, gyomor-, bél-, végbéltükrözés. Mindegyiket hősiesen viselte, s mivel ő olyan személyiség, hogy a dolgok előrevivője, láttam rajta, hogy minél előbb túl akart lenni rajta, s nem tiltakozott egyik ellen sem. Az egyik vizsgálatnál találtak valamit. A béltükrözéskor polipot észleltek,s az orvosok szerint ez akár veszélyes is lehet, ezért érdemes lenne eltávolítani. Péter hamar túl akart lenni a dolgon így a gyors műtét mellett döntött.

Meghalni nagyon nehéz! A gyászban leginkább arra vágyunk, hogy hasonló tapasztalatot átélt emberekkel , úgymond sorstársakkal beszéljünk a kialakult helyzetről, s nem azokkal , akiknek fogalmuk sincs - honnan is lenne- valójában mit is érzünk, mit is élünk át. Nem gondol senki sem a gyászolók lelki  segítségére, mert ez még mindig tabu téma. Akármennyire is fáj , a halál az életünk része. Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna. Át kell élni, s ezt az átélést meg is kell osztani, a miértekre választ kell , hogy kapjunk , hogy aztán tovább léphessünk.