Blogtherapy

Már a végefelé járt az időm, kezdtem elvágyódni, néha gépies lenni, és dühített, hogy éppen most vesztettem el a sztetoszkópomat. Az anyósomtól kaptam, egy Litmann hármas kardió, nagyon szuper és nagyon drága. Eddig mindig meglett, ha véletlenül elkeveredett, de most hiába kérdeztem bárkit, hiába néztem be mindenhova, sehol nem volt. Ez felettébb bosszantott, mert így még a munkámat sem tudtam normálisan végezni, mindig kuncsorognom kellett egy másikért, vagy a fiókban lapuló kétdolláros játéksztetoszkópokra szorultam. Kedvetlenül róttam az utat a folyosón ezen búslakodva, mikor belebotlottam az új kutatódokinkba. Hm, gondoltam, de még ez a látvány sem vidított nagyon fel, pedig nem volt akármilyen. Az meg, hogy minden fiatal rezidens kiscsaj ott lógott rajta, itta a szavait, ahelyett, hogy a sztetoszkópomat kesernék meg csak  direkt felbosszantott.
Bementem inkább a páciensemhez, szegénynek úgysem volt jó napja, illetve éjszakája, mert a nap még csak most kezdődött. Egypetéjű ikrei elunhatták a dolgot odabent, mert a cétégéje meglehetősen eltért a szokásos eseménytelentől, és hol a fájásokat mutatta, hol a szívhangok leesését. Felhívtam az elsős rezidenst, aki mit sem tudott ezzel kezdeni, majd a másodévest, aki meg nem hitt nekem. Biztos el vannak foglalva az új pasival, gondoltam dühösen, és mégiscsak odarángattam az elsőst, hogy nézze meg a beteget. A protokoll ugyanis ez, először az elsőéves rezidenst kell hívnunk, aztán ha használhatatlan, akkor a másodévest, akihez viszont amúgy is tartozik az osztályunk. Ha ő sem tenné a dolgát úgy, hogy elégedettek legyünk tőle, akkor a harmadévest. Ritka, hogy egy helyzetet ők ne tudnának kezelni, de ha neadj Isten mégis előfordul, akkor a negyedéves, az ún. chief rezidens lesz a mi emberünk. Ezután jön a "fellow", aki egy speciális kutatóösztöndíjon lévő már szakorvos (mint az új Adoniszunk is), és belőlük is szintén van elsős, másodikos és harmadikos, majd a főorvosok következnek. Volt már erre is példa, hogy a ranglétrán bátran felmászhattunk.

Az alábbi kép tizenakárhány éve hatalmas szenzációként járta be az elektronikus és nyomtatott sajtót. Én is jól emlékszem rá, amikor először láttam. Akkor még álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyesmihez egyszer szakmailag is közöm lesz.

A mai páciensemnek egy olyan műtéte volt, amiről először is azt mondhatjuk el, hogy itt az Egyesült Államokban először végezték el. Európában már többször is, de itt ma először. Tulajdonképpen nem is igazán rajta, hanem a még meg sem született gyerekén, dehát igazából az is a páciensem :-)

Egész pontosan 528. Ennyi volt a súlya az egyik páciensünknek múlt héten. Speciális (hatalmas) székben ült, feküdni nem tudott, mert akkor nem kapott levegőt. A vécéig még el tudott volna menni, csak ráülni nem tudott, mert a vécé maximum 300 fontig alkalmas a ráülésre, különben összetörik. Egy jó nehéz vasból készült budit kapott az ágya mellé, amibe egy vödör illeszthető. Délután sétálni akart a folyosón, tolószékkel, de a legnagyobb is csak négyszáz fontig volt garantálva. Cukorbeteg is volt, ennek megfelelően a bőre vastag, hólyagos, sebes. Ahogy izzadt, a pórusaiból áradt a kellemetlen szag, hiába mosdatta meg az anyukája. Félóra alatt megfájdult a fejem a szobájában. A gyerekeit úgy tudtuk non-stress-teszttel (cétégével) megfigyelni, hogy ketten kétoldalról felemeltük a hasát, mialatt a harmadik valahol a has alatt, jó mélyen (kesztyűbe és törölközőbe csavart kézzel) keresgélt, s amikor megtalálta a szívhangot, a két tartó leeresztette a hasat, ami elnyelte, de ugyanakkor meg is tartotta a monitorfejet. A másik gyerek éppen fölötte volt, az egyszerűbb eset volt, de a méhsszehúzódásokat mérő szerkezetnek esélye sem volt mérni, hiszen a terjedelmes háj és vastag bőr minden jelet elnyelt. Pedig nem ártott volna valami pontosabb mérés, mert már az utolsó hónapban volt. A rezidensek néha megpróbálták ultrahanggal is, de sokkal több sikerrel nem jártak. 

Ezt a mondatot legszívesebben egy teljesen más kontextusban használnám, de addig is beszámolnék a tegnapi - egyébként semmiben sem kivételes vagy különös - kórházi éjszakámról.

Kicsit fáradt voltam már akkor is, amikor mentem, és nem bántam volna, ha legalább a kedvenc pácienseimet kapom, hátha teljesen elfáradok az éjszaka közepére és másokhoz nem lesz türelmem. Mikor végre felértem az osztályunkra, már láttam a kijelölt szobaszámokat a listán a nevem mellett, és azt is, hogy nagyjából a kedvemben jártak a leosztáskor, és gyanútlanul bizakodni kezdtem. Aztán feltűnt az is, hogy másnak a neve nem szerepel a táblán, és néhány perces ámulat után rádöbbentem: én leszek az egyetlen nővér a folyosón...

Sokszor megyek gyalog dolgozni, mert mégiscsak öt-tíz percnyire lakom a kórháztól és igyekszem kihasználni a jó időt, a nosztalgikus jóérzést, hogy lám, mégsem kell az életem nagy részét autóban töltenem itt sem, az esztétikai élményt, amit az egykor még igényesen megépített piros téglás épületek nyújtanak nagy fehér ablakaikkal, a friss levegőt a hatalmas zöld fák között, és már szinte bele is feledkezem ebbe a kora reggeli vagy késő déli andalgásba, amikor egyszer csak kiérek a kórház előtti hatalmas és forgalmas útkereszteződés, kontrollálatlan jelzőlámpák, ideges és tolakodó autósok kavalkádjába. Megnyomom a jelzőgombot, hogy majd át szeretnék kelni ha lehet, nem sürgős, de azért el ne késsek, és a nyolc másodpercig tartó zöld gyalogos villogása, valamint a szintén zöldben ugyanarra kanyarodó vaksi autósok keresztmetszetében próbálok átjutni a túloldalra.

Számomra ezek érdekes dolgok, hogyan alakulnak, mi lesz belőlük, vagy milyenek amíg tartanak, mennyi félék és vajon milyenek lesznek még. Nem a párkapcsolatokról beszélek, hanem csak egyszerűen az emberi kapcsolatokról.

Én egész kényelmes helyzetben vagyok, mert nem kell beleszólnom, megoldanom, esetleg tanácsot adnom, hanem egyszerűen csak megfigyelem, mi újság, anélkül, hogy illetlen, vagy kíváncsi lennék, hiszen az orrom előtt zajlik minden.

Minden páciensünket szeretem, és elég jó kapcsolatban vagyok velük szinte azonnal. Persze vannak kissé bonyolultabb esetek, nem klinikai, hanem inkább pszichiátriai értelemben, ami különböző kihívásokat jelent mind a szociális mind a kommunikációs képességeim számára (magyarul előfordul, hogy rohadtul kiakaszt egy-egy hisztis picsa), de igyekszem azonnal empátiával legyőzni a hirtelen keletkezett konfliktushelyzetet. Végül is csak hormonbombákat próbálok hatástalanítani nap mint nap, az meg ismerős terület, mert én is onnan jövök:-)

Az emberek persze mégsem egyforma hatással vannak rám (jó hogy), így aztán mindig vannak, akikhez kicsit közelebb kerülök. Ezzel meg sem próbálok foglalkozni olyan értelemben, hogy elkerüljem, mert egyszerűen ilyenek az emberi kapcsolatok, vagy van "click", vagy nincs, attól még a munkámat ugyanúgy végzem minden esetben, és ugyananyi időt töltök el mindegyikkel, talán csak a hangulata más valamelyest.

Nagyon régen hallottam ezt a történetet, de ma újra eszembe jutott, amikor az új osztályra mentem, és közben benéztem a szomszédos újszülött intenzívre is.
A pár tudta már, hogy a babájuk nem lesz egészséges, de hosszas, nehéz hetek után úgy döntöttek, hogy ez a kisbaba mégiscsak az ő gyerekük, és ki tudja, lesz-e még valaha is esélyük arra a nagyszerű élményre, hogy szülők lehessenek. Most azok lesznek. Illetve már azok is. Van egy kis ember az életükben, akinek ők adták az életét, akármilyen rövid is lesz az, akiért ők felelősek, akit a karjukba zárhatnak, akinek azt mondhatják majd: kisfiam. Ez a hit és a soha meg nem szűnő, a reménytelent és lehetetlent is pillanatok alatt valóságnak váró remény töltötte be napjaikat a baba születéséig. A kicsi egy nagyon ritka de annál súlyosabb betegségben szenvedett: Edwards szindróma. Ez egy genetikai rendellenesség, amikor a 18-as kromoszómából nem kettő, hanem három van. A túlélési esély rendkívül alacsony, és a külső szervi elváltozások súlyos belső szervi elváltozásokkal is együtt járnak, és aztán megszűnnek működni. Amelyik Edwards baba még élve megszületik, talán néhány hónapig marad életben.

Az egyik titkos vágyam műtőben dolgozni. Néha elegem van a pátyolgatásból, a megértésből és csak erre a "hot lights cold steel" élményre vágyom, amit kizárólag a műtőasztal adhat meg. Végülis ott is mondhatom, sőt, ott csak igazán, hogy itt kérem hús-vér emberek vannak! :-)
Néhányszor már volt ilyen élményem, a műtőben végignézni egy-egy operációt; az elsőt rögtön egy érsebész mellett. Hat óra hosszú volt, de számomra nem fárasztó (persze nem csináltam semmit, csak kukucskáltam), hanem valami lenyűgöző élmény. Az elején, mikor mondták, hogy ha úgy érzem rosszul leszek a látványtól, netán hánynom kell, ne legyek zavarban, nyugodtan hányjak, persze menjek azért ki előtte, csak csodálkoztam: hogy lehet ettől rosszul lenni? Egy széklet- vagy vizeletminta vétele alkalmával simán elhányom magam, de egy műtét közben?!
Ráadásul egy zseni mellé sikerült bemennem, aki éppen valami új módszert és berendezést próbált ki és úgy beszélt velem, mikor magyarázott róla, mint ha legalábbis értenék hozzá. A hat óra alatt körbejártam hatszor is a műtőt, kikérdeztem az aneszteziológust is, és a műtős nővért, aki az első asszisztens, szóval még állhat előttem ilyen nagyszerű karrier is. Igaz, ehhez nem árt minden területen otthon lenni, mármint ami az egészségügyet illeti, én meg csak egyhez értek valamennyire, de operálni ott is szoktak.