Késő este s virradat közt
Megjött az ősz, és ezt már Bobó is tudja. Mindig, mikor a Belvárosba visszük, az augusztus 20-i rendezvényhelyszínek elbontása óta elmondja, hogy nincs ugrálóvár, mert jön az ősz. Íme, megjött, kontinentális éghajlaton kevéssé szokatlanul, így szeptember közepén. Igaz, kicsiny országunkat érte már meglepetés, mikor decemberben leesett a hó...
A hideg szélnek köszönhetően napunkat többnyire a négy fal közt töltöttük. Volna, ha nem szöktünk volna el hármasban ajtókat rendelni csigalassúsággal épülő házunkba. Zsifit otthon hagytuk aludni, miközben Nagyapó vigyázott az álmára. Délután a család rajtam kívül eső három tagja maradt otthon, míg beszaladtam a klinikára meglátogatni a barátnőmet. Szülni jobban szerettem oda járni, mint beteglátogatóba, annyi szent. De most hadd tekintsünk el a hazai egészségügyben tapasztalható áldatlan állapotok felemlegetésétől, olyan szép ez az este a hidegtől bezárkózva a jó meleg szobába. Továbbra is nagyon szorítok, hogy ne legyen semmi komolyabb baj.
Reggel öntapadós szigetelőcsíkkal körös-körül leszigeteltem Zsifi szobájának ablakát, így már jöhet a zimankó (de inkább ne jöjjön). A kazán rendben, és immár a lámpánk is világít, és azt is megtanultam, hogy hogyan kell villanykapcsolóban biztosítékot cserélni - férfi nélkül. A családban egyébként a barkácsvéna nálam erősebb, a férjemet nem áldotta meg a természet ezen hajlamokkal/adottságokkal. Ki tudja, talán majd Bobó hátha mutat valami hajlandóságot a háztáji apró-cseprőségekre: az esély megvan, ha az öcsémre ütött. Ő ugyanis nagy fabrikáló, ezermester és elektronikai tudós.
Zsifi új képességekre tett szert. Bukfencezik. Ebből hamarosan önálló felállás, majd - ha előérzetem nem csal - járás lesz. Még a végén tényleg hamarabb tanul meg járni, mint ahogy az első foga kibújna.
Az éjszakák továbbra is rémesek, sőt, ha lehet, egyre rövidebbek és egyre több részletből állnak. Tegnap például éjfélig azt játszottuk, hogy Zsifi hirtelen fájdalmas sírására rohanok be a szobába, és aztán minden rendben. Mikor nyugtázza, hogy Anya megjelent, már nincs semmi baj. Rövid simogatás után reménykedve az ágy felé veszem az irányt, majd éppen félálomba ringva újabb keserves sírás. Sírás - rohanás - megnyugvás. Részéről, bennem a pumpa elindul felfelé. A gyanú, hogy a kisasszony a bolondját járatja velem, egyre erősebb. De nagyon fáradt vagyok (három hete nem aludtam egyszerre három óránál többet egyhuzamban, ami már a kognitív funkcióimon is látszik, pontosabban: ami egyik fülemen be, a másikon ki, emellett egyszerű összefüggések felismerése is egyre nagyobb erőfeszítésembe telik, így néha társalgás közben egy nagyra nőtt óvodás értelmi képességeit tükrözöm vissza - jó esetben)... Szóval a fáradtság nyert: kisasszonykát kivettem az ágyából, a szobájában lévő heverőre lefektettem magam mellé, jól megölelgettem, és aludni próbáltam. Valamiért nagyon éber volt - teljesen nyugodt, de nagy kuksi szemekkel fürkészte a szoba félhomályos foltjait. Húsz perc múlva egyszer csak felült, és jókedvű gügyögésbe kezdett, mutogatva az orrát (mostanában a testrészeket tanítom neki). Na ekkor visszatettem a kiságyba, és elhagytam a szobát. Végül az éjjeli rejtély újra megfejtés nélkül maradt, de reggel (hajnalban) még nem volt öt óra, mikor ébredtünk és lekóvályogtam vele a nappaliba, hogy a család férfi tagjai alhassanak még kicsit.
Nem értem, nem értem. Már találgatni sem merek, minek is, ha úgysincs megoldás... Majd utólag.
Mindenesetre most csend van. Irány az ágy, hátha jut egy kis alvás ma éjjel.