Beszokás vagy megszokás

Nem szeretném elkiabálni, de a jelek szerint a kisovis váltás remekül megy.

Első nap (ma van a második, nem túl hosszú anamnézis, úgyhogy a kijelentés kissé talán mégiscsak korai) hosszabb-rövidebb vonakodás után Bobó szépen bement az új csoportszobába (Mackó-csoport), ahol aztán kedvenc gondozónénije mellett lecövekelt. Biztos ami biztos, két kis autót elvittünk itthonról, a Maci mellé. Ő választotta. Gondoltam, nem baj, hátha így könnyebb lesz.

Kissé félve mentem érte délután, ám ragyogó arccal szaladt hozzám, egy üres samponos flakonnal, és csak annyit mondott, hogy „ezt hazavisszük”. „Dehogy visszük, itt hagyjuk, és holnap reggel játszhatsz vele megint, mikor megjövünk.” Egy rosszalló szó nélkül helyére tette, és indulhattunk is haza. A bölcsisnénik csak annyit mondtak, minden nagyon rendben volt, evett, játszott az új gyerekekkel, egyetlen bibi volt, hogy nem tudott aludni az új helyen.

Oda se neki. Nagyfiam barátkozik, juhé.

Lassan indulok érte, kíváncsi leszek, ma hogyan viselkedett. Azt hiszem, előtte kiugrok az építkezésre, egy kis ellenőrzés miatt. Nagyon aggódok, hogy már csak nyár eleji beköltözés lesz (nézzük csak a legsötétebb oldalt, hogy a meglepetés eztán csak kellemes lehessen). Ma este lesz szeánszunk a generálossal, aki pár változtatást szeretne kieszközölni. Baljós jelként legutóbbi találkozásunkkor az átadásra vonatkozó kérdésemre konkrét válasz híján csak annyit mondott: „igyekszünk”. Nem túl biztató.

Zsifi ébredezik, hallom a hangját. Nagy dumás lett, és kézzel-lábbal helyett hangokkal éri el, amit akar. Ha kutyát lát, mondja hogy „vauvau”. Hatalmas cuppanós puszikat oszt. Egész nap a két kezemet fogva sétál, egyre kevésbé ingatagon. Fogak száma nulla. Hamarabb fog járni, mint hogy foga legyen. Kész vicc.

Kezd egy kicsit begurulni. Lehozom, aztán elmegyünk Bobóért.