Egyik kicsi, másik pici
Tegnap este az egyik családi jóbarátunk hívott fel telefonon, aki nem mellékesen, büszke nagypapa. Ebben a minőségében kérte a tanácsomat, mert - az eddigi - egy szem unokája, aki pont aznap töltötte be a hat hónapot, belázasodott. A fejtörést nem is ez okozta, hanem hogy az orvosuk által felírt láz- és fájdalomcsillapító szuszpenzió bevétele után a kisunoka nagyon hosszan aludt, úgy négy órán keresztül napközben, amit máskor nem szokott. Ébredés után pedig a kicsit nagyon hidegnek érezték, meg is mérték a hőmérsékletét, és csak 35,2 volt.
Megint - mint minden nap, újra és újra - rá kellett ébrednem, hogy az ember lehet bármilyen okos, bármilyen képzett, de ha a saját rokonáról van szó, nem segít a drága papír, a nagy nehezen megszerzett tudás, az ember olyankor a bolhát is elefántnak látja s képes a legnagyobb badarságokat beképzelni magának - ám a konkrét kérdés, amelyre a megnyugtató választ várná, nem hangzik el. Mert magunk is érezzük, hogy az csak egy "de mi van ha". ami ráadásul biztosan nincs is.
Megnyugtattam az aggódó nagypapát, hogy ne izguljon, ez csak annyit jelent, hogy Dininek lement a láza. - De nem szokott ilyen hosszan aludni... - De tudod, lázas gyermek gyógyuláskor többet alszik. - De 35,2??? - Szopik rendesen, mosolyog, nem bágyadt? - Nem , evett rendesen, jókedvű, élénk. De 35,2??? - Igen, a digitális technika ördöge!
Nyakam rá, hogy aggódó nagypapánkat az a kérdés kínozta, nem adagolták-e túl a szirupot (bizony, bizony, azt a gyermekek imádni szokták, jó cukros íze van)?
Másnap Dini anyukája hívott kétségbeesetten, hogy még mindig láza van, nem túl magas, és a hasa is megy, folyik az orra is. Nem fog kiszáradni? Háromszor ment a hasa az elmúlt hat órában. a barátnőm egyből mondta azt is magától, hogy a picur jó kedélyű, szopik is rendesen, de hát ez a hasmenés...
Milyen jó az embernek megerősítést hallani, hogy persze, nem lesz semmi baja, egy jó kis vírus végigrobog a szervezetén, két nap múlva kutya baja!
Én leginkább a gyermekeim sírásával kapcsolatban vágytam mindig a megerősítésre. Bobó újszülöttként szinte alig aludt napközben, sokat sírt. Egyedül voltam vele, a férjem rengeteget dolgozott, a barátaim tanultak még - akárcsak én - a nagyszülők elfoglalt középkorúak... Zsifi pedig igazi nehéz eset volt, néha órák hosszat sírt esténként, semmivel nem tudtuk megnyugtatni, az első két hónapban felcserélte a nappalt és az éjszakát... Jó párszor éreztem úgy, hogy csapnivaló szülő vagyok, aki még a gyermeke sírását sem képes lecsillapítani. Ilyenkor nagyon jól tudott jönni a szakember együttérzése, aki megírta, hogy ez természetes és így kell lennie, hogy ez hozzátartozik a szülővé váláshoz. Ez megnyugatatott és képes voltam objektívebben szemlélni a dolgokat.
Aztán persze szép lassan elmúltak ezek az időszakok, jöttek az új kihívások, és ma már nem aggódunk annyit (kac-kac, jól hangzik ez, de még szép, hogy nem igaz).