Egyik kicsi, másik pici

Szerző: kicsipici

A BLOG LEÍRÁSA

Két kisemberrel (és egy naggyal) az élet csodálatos, néha persze igen küzdelmes, de olyan még nem volt, hogy valahogyan ne lett volna.

Látogatás: 328129 alkalommal

A blogban írottak nem képezik a WEBBeteg orvosi tartalmának részét, azok igazság-, és valóságtartalmáért portálunk felelősséget nem vállal.

Távolság

2009.03.01.

Na. Végre. A gyerekek édesek voltak, nem rosszalkodtak a hétvégén, és a tavasz is közelít. Na. Végre.

Ja igen. A főnök behívott pénteken (vagy csütörtökön? – úgy repül az idő) és igen messziről indulva végül megértettem, hogy csak azt akarja mondani, hogy elégedett velem. Kezdhetek esetleg bízni, hogy a próbaidőből lesz rendes alkalmazotti státusz? Jól hangzik.

Az építtető kész megegyezni, bár egyelőre sem a vételár, sem a hogyan nem tisztázott. De legalább a szándék megvan, vagy legalábbis úgy tűnik, hogy megvan.

De ami a legjobb: itthon lenni. Igaz, csak két napot voltam távol is családomtól a héten (gyerekidőben számolva egész pontosan egy fürdetés, egy ébredés és sajnos még egy fürdetés, ami ha rajtam múlt volna, már nem anya nélkül zajlott volna, de hát a próbaidő az próbaidő, alkalmazkodni kell, mit tegyünk). De ez a két nap mint húsz, olyan volt. Kell néha egy kis kimozdulás, de a gyerekektől és a férjemtől távol lenni nem jó. A szállodai szoba bár nagyon kellemes volt és a vacsora is finom, és a munkát is élveztem, távol az otthontól a napsütés sem az igazi.

S hogy hogy viselték a gyerekek? Volt nagy anyázás (úgy értem, sokszor emlegettek, legalábbis ez a hír járja, amelynek forrása a férjem illetve nagyfiam is, aki bizony azt mondta, hogy hiányoztam nekik), de szerencsére jó gyerekek voltak, jó étvággyal. Bobó még az almakompótot is megette, pedig rá sem néz semmire, ami gyümölcs vagy zöldség lehet.

Fenékig tejfel

2009.02.23.

Amikor a hétvége felér öt munkanappal, az pont olyan, mint most.

A gyerekek megvesztek és olyan rosszcsontok voltak, mint még soha. Vasárnap este mint két kimerült munkásember rogytunk le a kanapéra és próbáltuk a konyhát szuggerálni, hogy a vacsora a saját lábán jöjjön be a szobába. Hát nem tette.

Hogy mit történt, nem tudjuk. Egy a tippünk, amit a téli időjárásnak köszönhetünk (kiváltképp ennek az ideinek, mikor a hőmérő higanyszála még véletlenül sem szeretne a 0 fok fölé kúszni), konkrétan hogy már hónapok óta nem volt alkalmunk hosszabb időt a szabadban tölteni. Az energia meg csak gyűlik, gyűlik, hogy a szülőkön csattanva leterítse őket a nap végén.

Szóval a hétvége a kívánságok teljesítéséről szólt, mint állandó program. Ha valami egy kicsit is nem úgy sikerült, mint azt a kis ördögfiókák elgondolták, nagy baj volt, mi hosszú ideig tartott.

Ma reggelre mindezt mintha elfújták volna: volt szótfogadás, egymás összepuszilgatása (a tegnapi összeverekedés helyében), jó kedv és vigasság.

S hogy mi történt még a hét végén? Zsifi bilibe pisilt! Jól megtapsoltuk (Bobó, Apa, anya), aminek következtében a kisasszonyka nagyon-nagyon büszke volt magára. Nagyon édes volt, ahogy a bilin ülve büszkén vigyorgott a világra. Ennek örömére ma reggel addig hisztizett, míg levettem a pelusát, ami után puci fenékkel addig-addig rohangált a lakásban, míg egy óvatlan pillanatban az étkező közepére nem pisilt. Hát, így jártunk… Sebtében gyorsan immár felöltözve, teljes harci díszbe álltam neki padlót törölni, de hát így van ez kisgyermekes házakban.

A teljes harci dísz nem igaz, mert reggel ahogy a nyakláncomat felvettem, a kisasszony már le is mutogatta rólam, és egészen indulásig páváskodott benne. Mikor megszerezte, hangosan kacagva rohant az apukájához, hogy mutassa neki legújabb zsákmányát. A férjem csak annyit mondott, hamarosan egy ékszerem sem lesz, és csak várjam ki, mire a kisasszony serdülőkorba ér… de nem bánom, kölcsönadok majd neki mindent és ő lesz a legeslegszebb kis boszorka az összes közül. Már így is ő. Hihetetlenül öltözködős. Pár nap híján másfél éves, de reggelente ő választja ki a ruháját, és hajgumit húz a kezére karkötő gyanánt. Hogy mi lesz még itt…

A farsangról sajnos lemaradt, mert az szerdán volt, és akkor még orrfolyósan otthon múlatta az időt a dadus nénivel. Ellenben Bobó Bob a mester-nek öltözött, és volt nagy buli. Zene, tánc, kaja, pia, nők. Mert van ám neki kis barátnője, akit ugyanúgy hívnak, mint Zsifit. Ki tudja, hogy ezért-e vagy nem, nagyfiam azt a kislányt csak a vezetéknevén emlegeti. Szerintem úgy is szólítja. Ez elég illetlenség, de nézzük el a háromévesnek. Ha eljön az ideje, megtanítom.

Egyetlen hel volt a két nap alatt, ami képes volt a kedélyeket megnyugtatni: a legújabb, novemberben átadott bevásárlóközpont földszintjének nagy szökőkútja. Na ezt mindketten a padon ülve megbabonázva nézték, és eltekintve a vízcsobogás okozta zajtól, percekig eszményi nyugalom volt. Aztán az öcsémnek vásároltunk ajándékot, aki tegnap megvénülve betöltötte a 25. születésnapját. A meglepetés elmaradt, mert ahogy hazaértünk, Bobó boldogan újságolta a nagy hírt, hogy vettünk neki ajándékot, és persze az sem maradt egy percig sem titokban, hogy mi az az ajándék.

De hogy ne legyen minden ennyire fenékig tejfel, közben a házunk ügye sem látszik előrébb mozdulni. Az első tárgyalásig (amit kétségtelenül az első lesz, és várhatóan nem egy követi még, aminek a végén igen csak kétes megegyezést remélek, de igen, még remélek) még mindig napok vannak hátra, és én már kezdek besokallni attól, hogy nem látom a végét. A fiúk képesek racionálisan gondolkodni, de én tyúkanyóként már nagyon vágyom arra, hogy a tető a fejünk fölött a miénk legyen. És bár tegyük félre a gpv-ot (globális pénzügyi válság) meg a politikát, ez az idő nem az, amikor félretehetjük. A szociális ellátórendszer tervezett reformja (?) és a hitelezés csökkenése a beragadni készülő pénzünkön túlmenően is csak a lehetőségeinket csökkenti, hogy valaha is kimásszunk abból a helyzetből, amiben vagyunk. És nem vigasztal a tudat, hogy sokan bedőlnek, mert mikor két gyermek ül otthon, akik az enyémek, nem érdekel a másé, és egyáltalán, hogyan vigasztalhatna más szerencsétlensége. Még a sorsközösségnek sem tudok örülni.

Mindenesetre mindent megteszünk, hogy a problémát megoldjuk és a jelenlegi, folyamatosan változó helyzethez érdemben alkalmazkodjunk. Nagy harc lesz, de egyszer csak vége lesz.

Havazás

2009.02.17.

A quadtéma megoldódott. Tegnap mire hazaértem, nagyfiam vígan masírozott fel és le a lakásban. Az eset úgy esett, hogy egyszer csak Bobó azt mondta, miközben Zsifivel éppen az egy szem ülőhelyért viaskodtak, hogy „kapcsoljuk be”. Azóta nincs megállás, akadályt csak az akkumulátor korlátozott élettartama (töltöttségi ideje) jelent.

A hétvége nagyon jól telt, bár a várva várt tavasz még várat magára. Tegnap tettem egy gyenge kísérletet a befolyásolására (tudniillik az időjáráshoz képest vékony ruhában mentem el otthonról, ám mindez a tavaszt nem hatotta meg, csak azt értem el, hogy csaknem megfagytam), ám kísérletem nem nevezhető sikeresnek (azóta egyfolytában esik a hó). Az idő kétségkívül nagyon szép és akár még barátságosnak is nevezhetnénk, mert nincs szél, szép fehér a hó, na de mindez február közepén?! Szép ez – decemberben. De nem most.

A férjem nagy nehezen jó úton halad a gyógyulás felé, a gyerekek eddig nem kapták el. Igaz, Zsifi tegnap és ma nem ment bölcsibe az orrfolyása miatt, de mindez már múlóban van és ha semmi rendkívüli nem történik, holnap vígan elfurikázom mindkettőjüket a saját kis közösségükbe.

Szombat délelőtt kimentünk a kertbe, egyenesen a hatalmas hóba. Zsifi nagyon meglepődött, hogy nem tud járni, ugyanis a hó pont olyan magas volt, mint a kis lábai. Kétségbeesve nézett rám, majd bánatosan leült, gondolván hogy úgysem halad egyről a kettőre (főleg ha meg sem próbálja). Igazából hóembert szerettünk volna építeni, de a hó minősége ezt nem tette lehetővé. Így hát felkerekedtünk és elindultunk szánkózni.

Mentünk, mentünk, mendegéltünk és egyszer csak hisztibe érkeztünk. Mai napig nem tudjuk megfejteni az okát. Minden rendben volt, a gyerekeke szépen ültek a szánkón, Zsifi a kapucnijánál fogva tartottam. Volt nagy visítozás, örömködés, nevetgélés és kurjongatás, aztán egyszer csak nagyfiam mérges lett és kezelhetetlen. „Nem akarok ráülni… Nem akarok leszállni… Nem akarok itt maradni… Nem akarok tovább menni…) Megfejthetetlen.

Így hazatértünk, majd Nagyanyóék gondjaira bíztuk a kicsiket. Na nem a hiszti miatt, hanem már előzőleg megbeszéltük, hogy kapunk egy kis Bálint-napi kimenőt. Szerettünk volna elmenni a kedvenc éttermünkbe, csak nem számoltunk a Valentin-napi sokadalommal, így asztalfoglalás hiányában sajnos nem kaptunk helyet és egy másik étteremben vacsoráztunk, ami nem nagyon tetszett nekünk. Levontuk a tanulságot: Valentin-napon vagy otthon maradunk, vagy foglalunk asztalt, még időben.

Most úgy érzem, leesek a székről. Már két napja nem alszom, mert Zsifi nagyon nyugtalan éjszaka, óránként megyek be hozzá, tegnap éjjel pedig még az is zavart, hogy ki lesz vele, ha megbetegszik. Végül ebből nem volt probléma, mert szépen sikerült megoldani, csak ezt ugye nem tudtam előre, így az aktuális para tönkretette az éjszakát teljesen. Tegnap este pedig céges vacsorán reprezentáltam, ami tovább tartott, mint szerettem volna (jóval), és a fáradtság csak egyre nő. Ám reggel (na jó, inkább tegnap reggel) óta csak egy dolgot látok magam előtt: ágyat, párnát, takarót. És sok-sok hosszú órát, melyet alvással lehet tölteni…

Influenza

2009.02.12.

Mint soha semmit, ezt sem szeretném elkiabálni, de megvan a megoldás a házprobléma legelső megoldására, kopp-kopp-kopp. Jogilag megoldható, a finanszírozás is megoldható, már csak az kérdéses, hogy megoldható-e, hogy kedves építtetőnk is belemenjen. Vagyis már „csak” a neheze van hátra, azaz hogy elmagyarázzuk neki, hogy a mindenki érdeke az ő érdeke is. Vagy kimászik minimális veszteséggel, vagy legalább öt fronton pereskedhet, további munkák nélkül. Szerintem a megoldás nem lehetne kétséges, de sajnos a szóban forgó személy agya nem éppen arra a rugóra jár, mint az összes egyéb épeszű emberé.

A gyerekek változatlanul közösségben (újabb kopp-kopp-kopp), bár nem tudom meddig, mert Zsifinek folydogál az orrocskája és mintha Bobó is rekedt lett volna egy kicsit reggel. A férjem nagyon beteg, tippünk szerint elkapta egy makacs fajta influenza (erőtlenség, pocsék általános állapot, magas láz, hidegrázás, köhögés, orrfolyás, izomfájdalom, fejfájás, stb, stb). Csak remélhetjük, hogy a gyerekek nem kapják el (én be vagyok oltva, persze ha ez a törzs nem az a törzs, ami ellen az oltóanyagot kifejlesztették, akkor úgyis mindegy). Szóval, így állunk.

Reggel nagyfiunk már megint bal lábbal ébredt, több mint fél órára volt szükség, hogy normálisan viselkedjen. Nem tudjuk miért, de néha (mostanában elég sokszor) durcásan ébred. Kihajítja a kakaóját az ágyból (mivel minden reggel ott issza meg cumisüvegben) mert meleg (értsd nem elég hideg), mert nem Apa hozta, mert nem Anya hozta (ez a ritkább, általában tőlem nem szívesen fogadja el). Van, hogy az a baj, hogy Zsifi bemegy a szobájába, van hogy az a baj, hogy nem megy be. Néha oltsuk le a villanyt, néha gyújtsuk fel, néha ezt oltsuk le és kapcsoljunk fel egy másikat. Apával akarok lemenni, máskor Anyával akarok lemenni. Öltözzünk fel, ne öltözzünk fel. Apával szeretnék öltözni, Anyával szeretnék öltözni. Szóval, a talány nagy talány, hogy büszke kis Atomantink (a hangya a meséből – ki gyönge tüstént hívja őt: Anti megküzd helyette) miért néz ferde szemmel a világra.

Tegnap vezényelt a kisoviban. Kiállt a szoba közepére, és ahogy a gondozó nénije szokta, sorba állította a gyerekeket és tornaórát vezényelt nekik. Állítólag hatékonyabb olt, mint a felnőttek, mindenki egyszerre csinálta, amit nagyfiam mondott. Hát igen. Volt kitől örökölni… (nem tőlem).

Zsifibaba (aki már nem is olyan baba, hanem igazi kis hölgy, akár azt is mondhatnám, hogy kialakult ízlésvilággal rendelkezik) enyhe orrfolyástól szenved. Szerencsére éjjel jól alszik, tehát az ügy nem túl komoly, eddig a niagara-jelenséget nem látjuk (még egy kopp-kopp-kopp). Az orrszívóval továbbra is hadilábon áll, de már kezd egészen megbarátkozni vele. Ma reggel például már próbálgatta a kis orrába becélozni, persze akkor még nem csatlakoztattuk a porszívóhoz. De Bobónál is így kezdődött annak idején, végül ő már saját magának tartotta az orrához akkor is, he működött a porszívó.

 

Új fiú

2009.02.10.

Új kisfiú érkezett a csecsemő csoportba, Zsif mellé. A gondozó néni ötödik gyermeke. Voltak az ikrek, jött Zsifi, majd egy kisfiú, és most megérkezett a harmadik fiatalember is. Nagy kihívás. Nagyon anyás, sokat sír. A másik négy is sír. Megy a harc a gondozó néni kegyeiért. Remélem, kisasszonykánk erélyesen továbbra is követelni fogja már kivívott jogait. Ha abból indulok ki, hogy otthon milyen mentalitással képviseli saját álláspontját (és véleményét még az őt nem érintő ügyekben is!), akkor nem aggódom. Elég tűzrőlpattant kis boszorka ahhoz, hogy érvényesítse az akaratát. Ha máshogy nem megy, majd visít és toporzékol. Nagyon vicces, mostanában felvette azt a szokást, hogy hiszti közben fogja a fejét, és eltakarja a szemét, mint egy sopánkodó vénasszony. Tényleg nagyon vicces.

És nagyon rosszul alszik mostanában. Ötször-hatszor ébred, sírdogál, nyugtalan. Tippünk három van (meglepők lesznek): sok-sok front, egy kibújni készülő fogacska vagy esetleg egy bújkáló kórság. Ha kívánni lehet, az első legyen? Végül is az elmúlt pár napban minden időjárást láttunk: volt tavasz, kora és késő ősz, most pedig újra tél van. Az idő ilyen felgyorsulása még a nagyokat is megterheli, hát még a kicsiket? Reményeink vannak.

Nagyfiunk nagyon jól van szerencsére. Jókedvű. Lekerült a hálózsák. Eddig nem szerettem, ha takaróval aludt, mert tíz perc után már le is rúgta magáról. De kicseleztük: ha a pokrócra tesszük a vékony paplant, úgy nem evickél ki alóla.

A quadot továbbra sem meri bekapcsolni. Lassan új stratégiát próbálunk ki, arra vonatkozóan, hogy hogyan barátkoztassuk meg vele. Nagyon élvezné, csak egyszer végre rá kellene éreznie az ízére. Ez lesz a következő napok projektje.

Jelenleg családi életünk középpontjában leendő otthonunk (?) áll. A viharfelhők egyre gyűlnek, kiszállni nem tudunk. A megoldás várat magára. S hogy mit tehetünk? De jó lenne, ha valaki végre megmondaná?

Öt a nagylány

2009.02.06.

Végre egy kis szünet. Mintha megállna az idő, és minden pont olyan lenne, mint 4 és fél évvel ezelőtt. Nem mintha vissza szeretném forgatni az időt, a mát nem adnám semmi pénzért.

Öten ültünk az asztalnál, a város egyik legfelkapottabb éttermében (persze nem ez adta meg az alaphangot), öten csajok. Régi egyetemi, vagy még annál is régibb barátságok.

Minden megváltozott és mintha semmi nem változott volna. Mindenki több lett: gyerekkel, gyűrűvel, férjjel, tapasztalattal, munkával, utazással, pasival, szilikonnal, gipsszel, boldogsággal, csalódással, ki mivel. Már egyikünk sem ugyanaz és ennek így is kell lennie, mégis mintha nem telt volna el egy perc sem. A humor maradt, a külső maradt, a belső maradt, sok minden maradt és sok minden nem maradt.

Nézegettünk fényképeket, ettünk, ittunk, felidéztünk. A 2 literes Pepsis üvegben a pálinkát, ami annyira rossz volt, hogy túlélt egy egyetemi hetet, egy egyetemi kupát, talán még egy gólyatábort is és ki tudja hány szerda esti bulit. Felidéztük a sok közös ismerőst, nem kevés kritikával illetve őket. Kapott mindenki hideget, meleget egyaránt. Na jó, jóval több hideget. Mondom, semmi nem változott. Összeült az őskritikus csapat, aki elől senki nem menekülhet. A személyes történetek, melyek kerekedtek, nagyon mások és mindenkire egyénileg jellemzők. A skatulyák idejüket múlták, ha egyáltalán valaha is hitelesek voltak. A pletykafolyam elindult majd mikor körbeért, szomorúan konstatáltuk, hogy az idő lejárt, indulni kell haza, mert vár a másnap. Volt, akit aztán egy hosszú éjszaka utáni még hosszabb másnap várt, ugyanis az örökifjúság nem kerül el mindenkit. Én rendes kislány voltam, és kötelességtudó családanyához, dolgozó nőhöz méltóan hazafelé vettem az irányt. Még jó, mert aztán reggel 5:10-kor ébredtem arra, hogy ?Anya! Kélyem a kakajómat!?

Az este véget ért, de olyan jó volt egy kicsit újra azt érezni, hogy az élet csupa pletyka. Aztán másnap azt érezni, hogy milyen jó, hogy az élet nem csupa pletyka. Felkelni, kakaót és kávét készíteni, öltözni, öltöztetni, kocsiba beszállni és beszállítani, majd bölcsibe kísérni, és munkába menni. Aztán ott leülni és egész nap az előző estén és a csajokon gondolkodni, azt a néha már-már szürreálisnak tűnő jelenetet megemészteni, hogy akár akarjuk akár nem, az élet halad előre és az idő ? szerencsére ? nem visszaforgatható. Majd a kollégáimmal ebédelni s mikor egyiküket a kislánya felhívja a suliból, hogy vigye haza, mert nagyon köhög, akkor arra gondolni, hogy milyen jó lenne, ha nekem is lenne egy forever helpdeskem, akit csak felhívok, és már ki is menekült abból a szorult helyzetből, amibe éppen akkor esetleg sikerül belemásznom. Majd inkább arra gondoltam, hogy milyen jó, hogy vannak olyan kisemberek, akik számára én jelentem a helpdesket.

Nincs mit tenni, az elégedettség egyre csak felszínre tör. Mindig úgy gondolom, nem is lehetne jobb. Persze, kereshetnénk többet. Lehetne biztos kacsalábon forgó palotánk (na jó, a ház körüli cirkuszt szívesen kihagynám az életünkből) és állhatna négy csúcskategóriás autó a dupla duplagarázsban. Nem biztos, hogy boldogabbak lennénk. Nekem most elég annyi, hogy boldog családi életünk van, és ami mindennél fontosabb, a család egészséges. Kell ennél több?

Apropó, tényleg, már le is kopogom, eltelt úgy egy egész hét, hogy egyik gyereket sem kellett elhozni a bölcsiből egyszer sem. Kopp-kopp. Egyre nőnek, a hétvége cipő- és szandálvásárlással fog telni. Zsifinek is új szandálra van szüksége. Ezt észrevehettem volna két hete, mikor Bobó kapott újat, de már mindegy. És ha minden igaz, jön a tavasz, amikor is a csizmák helyett vékonyabb cipőt lehet felvenni, amit bizony a gyerekeknek még be kell szerezni. Bobó 26-os, Zsifi 20-as lábon él jelenleg. Annyira aranyosan totyognak egymás mellett! Zsifi pont abban a korban van, mikor más magabiztosan jár, és elég önfejű ahhoz, hogy ne akarjon arra menni, amerre szeretnénk, hogy menjen. Holnap az állatkertbe készülök velük (a férjem dolgozik hétvégén), biztos ami biztos, a babakocsit be fogom rakni az autóba. Arra a helyzetre, ha végképp teret nyerne az önfejűség és a kíváncsiság. És már egy gyerekjegyet kell vennem, mert nagyfiunk elérte a három éves kort, amikortól a gyerekek is belépőjegykötelesek. Megy az idő.

Életkép

2009.02.04.

Hosszú-hosszú vitának nézünk elébe. Az építtetőnk kitalálta, hogy kiszámolta, mennyi híja van még leendő (?) otthonunknak. Bruttóban pont a fele annak, mint amit én számoltam. Nettóban. Ez több mint nevetséges. Hiszen nem az a lényeg, hogy mennyiből lehetne még befejezni valahogyan, hanem hogy mennyi az az összeg, ami az adásvételi szerződés részét képező költségvetés alapján még nem került beépítésre. De jó lenne egy jó ügyvéd?

A bölcsődében azt mondták, nem is volt még olyan aranyos születésnap, mint tegnapelőtt a Bobóé. A másik szobából is besorjáztak a gyerekek, és felsorakoztak nagyfiunk mögé, aki fegyelmezetten ült a kis székén. Ezután meggyújtották a gyertyát és a tűzijátékot, ami természetesen mindenkinek nagyon tetszett.

Miközben Bobó nappal már teljesen szobatiszta, Zsifinek is megjött a kedve a bilizéshez. Tegnap este addid-addig hisztizett, míg végül rájöttünk, mit szeretne, és levettük a pelusát, hogy aztán puci fenékkel 20 percen át fel- és leszálljon a biliről. A cél, hogy nyárra ő is elhagyhassa a pelenkát. Tök jó lenne, bár mi nem vagyunk az erőltetés és teljesítménykényszer megszállottjai (a fogak száma sem azért izgalmas, hogy azt mondhassam a többi hasonló korú gyermek anyukájának, hogy a miénknek már milyen sok van, és előrébb tart, stb.). Igen meglepődtem, mikor azt hallottam, vannak, akik már hat hónapos gyereket bilire szeretnének szoktatni, mert az milyen vagány lenne. És az ő gyermekük már megáll (öt hónaposan) ha megtartják a hónaljánál, mert már megvan hozzá az ereje. Kac-kac. És a ki tud nagyobbat mondani kör el is indul.

Vannak azok a típusú emberek, akik egyszerűen mindig mindennél nagyobbat szeretnének mondani. Hogy mindig mindenkinél sokkal érdekesebbnek látszódjanak? Nem tudom. Talán. S hogy ez mennyire szokott sikerülni? Az attól függ, milyen sűrű szövésű a szita (a miénk laza szőttes, könnyen átlátni rajta).

Szóval, tegnap este nagy volt nálunk a felfordulás. Nagyon aranyosak voltak a gyerekek. Bobónál igaz megint egy óráig tartott az elalvás. Félt ettől, félt attól. Oltsuk le a lámpát. Ne oltsuk le a lámpát. Gyújtsuk fel a villanyt. Ne kapcsoljuk fel a villanyt. Zsifi szokás szerint hamar elaludt, és ma egész későn ébredt (értsd hatkor, ami mégsem öt). A kisasszony rohant be a bölcsibe, miután Bobóval összepuszilgatták egymást. Vita nem volt. Bobó enyhe megtorpanással ment be a csoportszobába, de az ellenállás egyre gyengül szerencsére.

Kíváncsi lennék, mit csinálnak a bölcsődében. Ha lehetne, beszereltetnék egy kandikamerát, hogy aztán megnézhessük otthon, gyermekeink hogy viselkednek a közösségben, mikor nem vagyunk jelen. Bobó rengeteget versel, és elmondja azokat a rímes meséket, amiket bent hall. Mostani kedvence Kleofás, a kis tojás, amit egy olyan mesekönyvből szoktunk neki olvasni, ami anno még az enyém volt. Nagyon sok jó mesekönyv volt régen, és bár ma is vannak szuperek, én nem vagyok túl elégedett. Van egy-kettő, ami nagyon tetszik és szívesen olvassuk a gyerekeknek, de sajnos nem egy mai kiadás csapnivaló. Mind nyelvtanilag, mind mondanivalóilag.

Lassan a picinek is olvasunk. Nagyon szeret képeket nézegetni, utánozza az állatokat, és a zöldség-gyümölcs pult összes terméke ?aamma?, vagyis alma. Zsifi sokmindent beszél már, próbálom összeszedni: Apa (Apa), Anya (Anya), aamma (alma), jejessze (leesett), ham-ham (cumit kérek), vava (kutya), issz (itt), ossz (ott), essz (ezt), abba (abba).. Most ennyi jutott eszembe, de hétvégén mikor mentünk a nagyszülőkhöz, Nagyanyó és Nagyapó kezdeményeket is hallottunk a kocsiban (nyanyonyonyanyonyo, nyavavavavo). Nagyon vicces, ahogy próbálja formálni a hangokat. Ilyen-olyan eszközökkel mindent el tud mondani, amit akar. Persze sokszor nem értjük meg? Ilyenkor jön a toporzékolás, ordítás, földhöz verés (mármint ő veri magát a földhöz). Ez is nagyon vicces ? amikor a más gyereke csinálja. De ha a mieinkről van szó, már kevésbé. Már csak évek kérdése, és kinövik (mert Bobó sem nélkülöz egy kis hisztit néha, bár azt kell mondani, mostanában ritkulnak az alkalmak szerencsére).

Ez volt rövid kis körkép gyermekeinkről, legközelebb jön a folytatás.

Meglepetés

2009.02.02.

Pénteken fél 10-kor csörgött a telefonom. A bölcsődéből telefonáltak. Zsifinek folyik nagyon az orra, nyűgös, nagyon kipirult az arca, valószínűleg hőemelkedése is van. Nagyon dörzsöli a szemét, ami ki van pirosodva és csúnyán váladékos. Előző nap az egyik csoporttársát elvitte az anyukája a körzeti orvoshoz, mert úgy tűnt, kötőhártyagyulladása van. Nem volt.

És szerencsére Zsifinek sem. Anyukán tudott érte menni, aki egy füst alatt Bobót is hazavitte hozzájuk. Zsifi nem nézett ki jól, egyből el is aludta az autóban. Bobó jókedvűen furikázott a kocsival.

Nagyon jól ebédeltek, aztán hatalmasat aludtak. Nagyapó váltotta fel Nagyanyót, mivel a dadus sajnos nem ért rá. Még szerencse, hogy a nagyszülők pont tudtak rájuk vigyázni!

Munka után rohantam haza egy gyors bevásárlás előtt (hétvégi feltöltés). Hazaérve nagy hancúrozás és nevetgélés fogadott, mindennemű hőemelkedés és szemgyulladás nélkül.

Szombaton köszöntöttük meg Bobót. Az illatos gyurma szaga azóta beette magát az otthoni lebegőbe: tutti-frutti, zöldalma, vanília, stb. émelyítő adagban. Eddig is egyenlőtlen harcot folytattunk a gyerekekkel az irányban, hogy ne egyék meg a gyurmát, a szagos gyurma ezt a törekvést hátulról megtorpedózva tette egy csapásra teljesen lehetetlenné. Kék és zöld nyelvektől színes a szoba. Meg néha egy kis püspöklila.

Próba szerencse alapon betettük Bobó szobájába az újonnan kapott éjjeli lámpát, amit apai nagyszülei ajándékoztak neki. Első este nagyon jó szolgálatot tett. Nagyfiam öt perc alatt olyan nyugodtan elaludt, hogy egyszer sem kellett bemeni hozzá. Sajnos tegnap este már nem volt ilyen szerencsénk, kezdődött a nyafogás elölről. Egyszer, mikor újra kísérletet tettem arra, hogy most már tényleg lemegyek vacsorázni, alighogy betettem az ajtót magam mögött, hatalmas sírásban tört ki. ?Megijjedteem a lámpától. Kapcoljuk ki.? Azért ma újra próbálkozom. Hátha mégis segítene valamit.

Nagyanyóéktól nagyfiunk egy akkumulátoros kisautót kapott, amire nem mer felülni csak akkor, ha nincs bekapcsolva, mert ? szerinte ? nagyon hangos. Ezzel szemben Zsifi mint egy kis szoknyás terminátor, úgy pattan fel az ülésre, nyomja a pedált és repeszt a szobában, persze egyenesen neki a falnak. Kint még nem volt alkalmunk kipróbálni, szerintem az utca zaja mellett nem tűnne olyan hangosnak és Bobó sem félne tőle.

A reggeli bölcsibe menetel sem volt zökkenőmentes, bár egészen addig mindkettőjüknek nagyon jó kedve volt, míg be nem mentünk az épületbe. Zsifi szokásához híven boldogan beviharzott. Bobó öltözés közben azt mondta ?Anya, nem jó nekem a kisoviban.? ?Miért? Bántott itt Téged valaki?? ?Igen.? ?Kicsoda?? ?Zsifi.? Na, jó. A kishúgával nem is találkoznak, csak kint az udvaron.

Egy nagy tortával érkeztünk, meg egy hármas számú gyertyával. A tortához tartozik egy rózsa alakú marcipánvirág, amit szívfájdalom nélkül Micimackóra cseréltem. Biztos ami biztos mellékeltem egy tűzijátékot is, bár nem tudom, a bölcsődében meg lehet-e gyújtani.

Később felhívtam a bölcsit telefonon, hogy nagyfiamnak milyen kedve van. Szerencsére remekül volt, az érkezés után kicsivel beérő gondozó néninek már büszkén mutogatta a ruháját: ?Nézd csak, mi van rajtam!? Nagy baj tehát nincs, a kis lelke rendben.

Úgyhogy Bobó 3 éves nagyfiú lett. Zsifi egy hónap múlva lesz másfél éves. És úgy gondolom, jó ez így. Most úgy érzem, nem vállalnék még egy gyereket (hangsúlyozom: MOST). Nemrég kezdtem egy nagyon jó munkahelyen, ami ha nem is olyannyira biztos, mint esetleg szeretném (bár rémhírek mindig mindenhol lesznek és akárhonnan kitehetik az embert), jelenleg nem is dolgozhatnék jobb helyen. Szerintem. És jó végre egy kis munka, még bármennyire kicsi is, mert az, amivel évek óta szeretnék foglalkozni. Sokan sokmindent megadnának az ilyen helyzetért (mármint hogy azt fogom csinálni, amit szeretnék).

Nemsokára új főnök lesz, de remélem, nem lépünk a ?Sokan ölni tudnának az állásodért? cipőjébe (bár az Prada lenne). Értsd: ?A főnöknőm egy boszorkány c. kötet ?Az ördög Pradát visel? filmadaptációval, de aki olvasta/látta, az úgyis tudta már a bekezdés elején, mire gondolok. Egyébként ez az egyik olyan könyv, ami bár természetesen olvasva szerintem sokkal jobb, mint a vásznon ? akárcsak minden más is ? mégis a filmes változatnak is van létjogosultsága. Olvasni a divatról nem olyan, mint látni azt. Még szép.

Vissza a munkához. Még mindig az elméleti tanítás idejét élem, ami nem sok mozgalmat kínál, de remélem, ez jövő héttől változni fog. Le sem merem írni, de nagyon szeretném, ha két hónap múlva megkapnám a saját projektemet. Emellett anyagilag révbe kell érnünk, be kell fejezni a házunkat ? visszatérve ahhoz, hogy a gyermekvállalási kedvem JELENLEG nem 100as. (A legjobb barátnőmnek azt kívánom, hogy másfél év múlva ugyanazt mondhassa, mint én most. Tudom, hogy így lesz.)

Apropó házépítés. Úgy néz ki, az építkezést nekünk kell befejezni. Az építtetőnknek egy lyukas garasa nincsen. A teraszt időközben leburkolta, de nincs alábetonozva. A burkolóanyag közel sem az, mint amit megbeszéltünk, mint ami be van költségelve (mindenkinek egyéni fantáziájára bízom, vajon melyik lehet a magasabb árfekvésű). Én sajnos csak kívülről láttam a házat, a férjem volt belül is. Azt mondta, szép lesz. Meg jó is lesz, ha egyszer lesz.

Megkaptuk viszont életünk első, névre szóló gázszámláját. Konkrétan a férjem nevére szól, és abban a házban keletkezett, aminek még nem vagyunk tulajdonosai, és még egy percet sem laktuk. Fűtés nem volt (ja, az alsó szint vízrendszere tényleg elfagyott), úgyhogy újabb nagy talánnyal állunk szemben. Már nem is bosszant és nevetni sem tudok még viccből sem, minden napra jut valami adalék. Kezdem hinni, hogy ennek tényleg így kell lennie, és egy építkezés mindig ennyire nehéz.

De a jó hír: a héten 15 fok lesz. Pluszban! Legalábbis a tegnap esti időjárásjelentés szerint. Nem tudom, ki hogy van vele, de én már érzem a tavaszt és nagyon remélem, megérkezik sietve, idejekorán. Éppen elég volt ennyi szürke, jó lenne egy kevés szín is végre. És akkor mehetünk is a gyerekekkel a szabadba. Zsifinek elővesszük Bobó legelső kismotorját (azt a lábbal hajtós fazont, ami minden kétéveshez jár kötelező szériatartozékként). Bobót összebarátkoztatjuk a quad-dal, és kész is a kis hadseregünk. Ha nem barátkoznak meg, jöhet a bicikli, vagyis tricikli. Illetve ideális esetben ezek keveréke, ugyanis itt az ideje nagyfiunkat megtanítani biciklizni. Ha már jön a tavasz?

Születésnap

2009.01.31.

Nagyfiunk ma töltötte be a 3 éves kort. Isten éltessen, Bobó!

Sok-sok ajándék és sok-sok köszöntés, meg sok-sok jókívánság volt a mai menü, mindkét gyermeknek. Még szép, ha egyszer ezt érdemlik?

Különbség

2009.01.29.

Tegnap angolórán (mert ilyenre is járok ám) feltették a kérdést (jó társalgási gyakorlatként), hogy mennyiben más a hétvége és a hétköznap a mi életünkben. Gyökeresen? Vagy csak kicsit? A gyökeresnél még sokkal gyökeresebben.

 

Hétközben

 

Hétvégén

5:10

5:10

 ?Anya! Hozod már a kakajóót??

?Appa-appa-appa-appa?

 ?Anya! Hozod már a kakajóót??

?Appa-appa-appa-appa?

 

 

6:30

6:30

?Tegyük be Bobot a DVD lejátszóba!?

?Tegyük be Bobot a DVD lejátszóba!?

?Mm-hmm-oááá!? Bobó elvette Zsifi játékát.

?Mm-hmm-oááá!? Bobó elvette Zsifi játékát.

 

 

7:10

Autóban ülünk, útban a bölcsőde felé, majd utána munkába.

7:10

?Nézd, Bob leaszfaltozza az utat!?

?Jeesze! Í!? Zsifi lelökte a tv távirányítóját, ami darabokra esett.

 

7:50

Gyorsan, mielőtt elkezdek dolgozni, egy nagy adag kávét, de azonnal!

7:50

Gyorsan, mielőtt szétszednek, egy nagy adag kávét, de azonnal!

?Ááááá!?

?Oáááá!?

Bobó és Zsifi éppen újra összekaptak. ?Zsifi eejvetteee!? A pici visít. De hogy tegyünk igazságot? ?Mindenki hagyja abba a visítást, gyerekek! Ki kér egy pirítóst??

?Szenki. Csokit kérünk.? Innentől nagy az összhang, kereszttűzben a szülők, az apróságok együtt követelik jogosnak tartott csokoládé fejadagjukat. Egyben, az egész napit?

 

9:30

Meeting a főnökkel az irodában.

9:30

Meeting a pingvinekkel az állatkertben.

 

11:00

Jujj de éhes vagyok. Ki jön ebédelni? Mi legyen: kínai vagy camembert?

11:00

Jujj de éhes vagyok. Gyerekek, lassan ebédelünk. Lesz finom köménymagleves pirítóssal (ezt nagyon-nagyon szeretik), aztán husi krumplival (a gyerekek körében népszerű, gyorsan elkészíthető fogás).

 

12:30

Mit nem adnék pár perc szundításért!

12:30

Mit nem adnék, ha Bobó is szundítana pár percet, nemcsak Zsifi!

 

14:00

mivel töltsem ki a munkaidőt négyig? Mi legyen a következő feladat?

14:00

Mivel töltsük ki a napot estig? Mit csináljunk?

 

16:00

Gyerünk gyorsan a gyerekekért a bölcsődébe!

16:00

Drágám, kapd el őket, mert megsemmisítik az árukészletet! Helyszín: hipermarket. Ugyanis elfogyott otthon a tej, a kenyér, és te jó ég, még jó, hogy eszembe jutott, a kakaópor is.

 

17:30

Gyertek gyerekek, vacsora!

Zsifi szépen leül, falatozni kezdi a virslit/szendvicset/levest/tejbegrízt.

Bobó: ?nem akajok vacsojáázni! Kééjek kakajót! Kakajót kéjjeek!?

?Kisfiam, tudod, hogy a sok kakaótól fájni fog a pocid.? Hasztalan hiába minden rábeszélés.

17:30

Gyertek gyerekek, vacsora!

Zsifi szépen leül, falatozni kezdi a virslit/szendvicset/levest/tejbegrízt.

Bobó: ?nem akajok vacsojáázni! Kééjek kakajót! Kakajót kéjjeek!?

?Kisfiam, tudod, hogy a sok kakaótól fájni fog a pocid.? Hasztalan hiába minden rábeszélés.

 

18:30

Pussz-pussz, cupp-cupp. Zsifi megpuszilja Bobót, Bobó megpuszilja Zsifit. ?Bajátkozunk, Anya!?

Indulás fürödni!

18:30

Pussz-pussz, cupp-cupp. Zsifi megpuszilja Bobót, Bobó megpuszilja Zsifit. ?Bajátkozunk, Anya!?

Indulás fürödni!

 

19:15

Csend és nyugalom. Zsifi édesen alszik, Bobó néhány percenkét látni akar, változatos indokokkal.

19:15

Csend és nyugalom. Zsifi édesen alszik, Bobó néhány percenkét látni akar, változatos indokokkal.

 

20:00

Szépen alszanak a gyerekek.

20:00

Szépen alszanak a gyerekek.