Tíz körömmel...

... kapaszkodunk függőségünk tárgyába, hogy megéljük a holnapot.

Próbálok az egésznek véget vetni, de nem megy. Amikor már úgy érzem, hogy én irányítok, fordul a kocka, és megint vesztésre állok. Elvesztem a hitem és minden reményt.
Már rég fel kellett volna fognom, és beletörődnöm a történtekbe. De még mindig képtelen vagyok rá. Minden egyes nap reménykedem, hogy úgy ébredek fel, mintha misem történt volna. Mindent folytathatnék a betegségem előtti időtől.

Már nem elégítenek ki a beszélgetések, emberi, fizikai kapcsolatra vágyom! Álmodom, álmodozom erről folyton-folyvást.
Azt is tudom, nemsokára eljön ennek is az ideje, de megint kezdek elgyengülni, feladni az egészet. Annyiszor becsapottnak, elhagyatottnak, MAGÁNYOSNAK érzem magam.

Mindig tudom, hogy ki és mikor hazudik nekem... Mégis hagyom sodródni a történéseket, mert jobb elhinni a hazugságot, mint szembenézni a valósággal. És ez működik is így, csak amikor kicsúszik a kezemből az irányítás, veszni látok mindent. Minden értelmetlenné válik.

Ha belenézek a tükörbe, még mindig egy idegent látok...