Céltalanul

Ötödik hónapja vagyok itthon, ötödik hónapja nem dolgozom, ötödik hónapja nem csinálok SEMMIT! Egyszerűen semmit!

És magányos vagyok. Elviselhetetlenül. Persze, Anyuék itt vannak körülöttem, körbeugrálnak, tényleg nagyon odafigyelnek rám. De néha ez nagyon sok, és egyedül akarok lenni. Ha meg egyedül vagyok, társaságra vágyom. Csak az a baj, hogy olyan társaságra, ami egyelőre elérhetetlen számomra.
Sokszor csak állok a tükör előtt, nézem magam, és kérdezgetem, hogy miért én, és mikor lesz már vége? Jobb napjaimon pedig csak nevetek magamon, hogy miért kell nyavalyognom ennyit. Az csak ront a helyzeten, hogy tényleg csak türelemjáték az egész, én pedig türelmetlen vagyok. Pedig már csak a fele mennyiséget szedem a gyógyszereknek, a mellékhatások még nem múlnak.

Viszont a rossz napok sírással, gyötrődéssel telnek, de igyekszem leplezni, bárkivel is találkozom, vagy beszélek. Nem akarom, hogy sajnáljanak, de mégis hiányzik valaki, aki itt van mellettem ilyenkor...

Ezt is mind bőgve írom.

Próbálok valami célt találni, hogy lefoglaljam magam. Minden nap edzek, hogy erősebb legyek, nekiálltam ismét angolt tanulni, de ez még mindig kevés. Jövő héten lekvárt főzök. Aztán egyedül leszek egy teljes hétig. Fogalmam sincs, mit fogok kezdeni magammal. Majd fogyasztom a benzint, azt is csak céltalanul.